5. Viisas’soturi
– Gondolkodtam, Levander. Gyere, beszéljünk!
Megfordultam, s értetlenül néztem az elfre. Még bennem volt a lendület, a harci láz, futni késztetett a Gervid és Davidon után, így elsőre nem is jutottak el a tudatomig Triandalas szavai.
Aztán eszembe ötlött a pillanat, amikor Davidon izgatott közlendője félbeszakadt. Valamiféle lélek-gyógyító varázslatról beszélhetett a pap…?
„Gondolkodtam, Levander. Gyere, beszéljünk!” – visszhangzott a fejemben. Egyik a szeméből a másikba bámultam. Davidon azt mondta, ne lepődjek meg… Alig tudtam kinyögni, akkora gombóc volt a torkomban:
– Beszéljünk…!
– Légy a feleségem!
– Igen-igen-igen! – izgatottan suttogtam magam elé. – Köszönöm, Trian! – Össze akartam őt puszilgatni boldogságomban, de arca helyett a száját fordította oda. Amint összeért az ajkunk, a tarkómon éreztem az ujjait, a másik keze a hátam közepét markolta. Úgy szorított magához, mintha félne, hogy megszököm. Pedig eszem ágában sem volt ilyesmi! Érdekelt is engem akkor Syrron sorsa!?
Hangos trappolás szakított félbe.
– Igazad van! Ott vannak! Üzentem is Torresnek! – lihegte Gervid.
– Gyerünk, szedjük a sátorfánkat, ezt meg kell nézni közelebbről! – toldotta meg Davidon.
Már el is viharzottak mellettünk. Egymásra néztünk, és mindketten láttuk, hogy egyre gondolunk.
Davidon épp a ponyvát göngyölte, hogy vigye a lovához, amikor útját álltuk.
– Adj minket össze, pap! – mondta Triandalas.
– Mi van?! Nektek elment az eszetek? Most?!
– Most azonnal – erősködtem én is.
– Az nem így megy! Ez szent dolog, nem lehet kutyafuttában! A szertartásnak ünnepélyesnek KELL lennie!
– Ne viccelj, Davidon! Te is tudod, hogy a halál torkába indulunk! – utaltam a tegnapi eseményekre.
A pap megpróbált kikerülni minket.
– Azt is tudod, hogy egy sereg nem pakol össze ilyen gyorsan, mint te! Nem kell úgy rohanni! És különben is észrevétlennek kell maradnunk, tisztes távolból követni őket. A végén még beleszaladnánk a karjaikba! – győzködtem a fiam legjobb barátját.
– Ej, a csudába veletek! Kétezer évig éltek, mindig mindenre ráértek, de pont most… Hirtelen olyan sürgős lett bepótolni negyvenöt évet?
– Pontosan! Most már tényleg nem halaszthatjuk tovább! – gondoltam hátha a humor megoldja a megkeményített szívét. Már harci lázban ég, de akkor is arany szíve van!
– Na jó! Van egy rövid szertartás, de meg kell ígérnetek, hogy bepótoljátok az igazit is!
– Csak érjük meg! – de ennél tovább nem akartam húzni… Gyorsan letérdeltünk elé, jelezve elszántságunkat.
Persze nem úsztuk meg a zsörtölődést. Folyamatosan morgott, amíg összekészült a szertartáshoz:
– Az a fene jó szívem! Meg a papi fogadalmam, hogy mindig segítem a rászorulókat…!
Megugratták a lovaikat és eltűntek a fák mögött, de még hallottuk a paták zaját, aztán egy hangos csörömpölést. Egymásra mosolyogtunk: elfeledkeztek a hangcsapdákról. Még egy csendes káromkodás a távolból, de aztán végre csend lett.
A zajokkal együtt Trian mosolya is lassan semmivé foszlott.
– Őrült vagyok, hogy maradok vigyázni rád! – Komolyan meredt maga elé: egy pillanatra még visszatért a józanész rendíthetetlen híve.
– Mindig is vigyáztál rám! – Kismacskaként bújtam hozzá, pajkos mosollyal utaltam a gyerekkorunkra, amikor igen gyakran rángattam őt veszélyes helyzetekbe.
De most egészen másféle játékon törtem a fejem. Két kezem a márvány arcára simítottam, hátha meglágyulnak a vonásai. Rám nézett, de még hiába fürkésztem az arcát, ezért elkezdtem lefelé húzni a kezem. A nyakát még az ujjbegyeimmel cirógattam, az izmos mellkasát már teljes tenyérrel simogattam, vállait már meg is markoltam. Merev testtartása még azt a Triandalast idézte, aki negyvenöt éve nem viszonozta a közeledésem. Úgy mozgattam az ujjaim, mintha az izmok lazításával a lelkén is tudnék oldani.
Triandalasnak mindig fontosak voltak a szabályok: a nagykorúság, az önmegtartóztatás, a szertartások. Ebben a percben nem tűnődtem azon, hogy vajon most miért is elégedett meg egy ember pap szájából elhangzó szavakkal, miért is kérte és fogadta el Davidontól az esketés szertartását. Csak az érdekelt, hogy végre felszakadt mélyről egy sóhaj, amikor a kezem a hátán csúszott lefelé! Akkor zárta körém ő is a karjait, magához szorítva ölelt. Ruhán keresztül is éreztem, hogy forró a teste.
– Ezután már mindig én fogok rád vigyázni! – súgta a fülembe.
Önkéntelenül is hozzá simítottam arcomat az arcához. Élveztem a bőre simaságát. Mennyivel kellemesebb a szakállnál, főleg a borostánál a szőrtelen elf arc!
– Triandalas! – súgtam én is fülébe.
Válaszképp egy lágy csókot kaptam. Lazította az ölelést, már csak a karomat fogta, felfelé csúsztatta a kezeit. Ujjaival körbe ölelte a vállaimat, felfedezve fel azok kerekded formáját. Közben lassan nyújtotta a karját és hátrált. Végre újra mosolyt láttam az arcán.
De ez a mosoly most más volt. A szeme! Igen, az volt egészen más. Annyi minden kavargott a gyönyörű zöld szemében, hogy el sem tudtam igazodni az érzelmekben: Meghatottság? Megkönnyebbülés? A beteljesedés ígérete? Vágy? A birtoklás?
Az a furcsa gondolat lepett meg hirtelen, hogy én sem vagyok mohó ebben a percben. Elillant az a türelmetlenség a lelkemből, amit még pár perccel ezelőtt is éreztem, amikor könyörögtem Seryn papjának, hogy istene adja áldását szerelmünkre. …amikor a húsomba markoló keze sem volt elég, amikor olthatatlan volt a szomjam!
Aztán eszembe jutott, mennyire vágytam Triandalas érintésére negyvenöt évvel ezelőtt. Az első bálomra készülődve arról álmodoztam, hogy milyen lesz vele táncolni. Az a tánc nem jött össze. Az estém botrányba fulladt, vissza sem térhettem a bálterembe. Akkor ismertem meg Andort…
Egy finom, alig érezhető érintés zökkentett vissza a jelen csodálatos pillanatába: magát az ujjbegyét alig érezte a bőröm, a szikráját annál inkább a szívem. Triandalas talán nem is szándékozott megérinteni, talán úgy szerette volna az ingem zsinórját kibontani, hogy még csak a szövetet érezhesse, ezzel is hosszabbítva a percet, fokozva az izgatottságot. Legalábbis a szeme erről árulkodott: mintha egy alig látható apró ijedelem futott volna át rajta, és egy alig hallható, a többinél mélyebb lélegzettel lendült volna tovább.
A keresztbe fűzött zsinór következő szintjét lazította éppen, úgysem tudta volna észrevétlenül bontogatni. Szűk viseletet hordtam, szorosan kötve, hogy a lovaglásnál is jól tartson. Meg aztán szerettem is, hogy sok szemet vonzottak az ingen átsejlő domborulatok. Rauhallban sokkal nőiesebb ruhákban jártam, de amikor elindultam erre az útra, harcosként volt célszerű felöltözni. A metsäri őrzők viseletéhez hasonló, zöldes, barnás, a lovagláshoz kényelmes viseletet vettem. Mivel szűk volt az ing szabása, mély kivágásra volt szükség a könnyű öltözködéshez.
Újra éreztem az ujjait. Most már felfedezőúton voltak, lassan, élvezve az érintést, a cirógatást.
A bontogató mozdulat is hamiskás volt már: mintha rákaptak volna az bőröm ízére az ujjak idegvégződései, egyre többet akartak érezni. A felső pár sorból teljesen kihúzta a zsinórt, hogy minél szélesebben nyíljon meg az ing.
A szemeit néztem, ő meg az ujjait. Mintha nem is itt járna gondolatban, elmélyülten figyelte, mit tesznek, ahogy eltökélten bontogatnak, egyre lejjebb haladva. Hálát adtam a lassan múló percekért.
Az ujjak most a dekoltázst cirógatták fel és alá, játékosan vizsgálgatva, elég laza lett-e már a nyílás. Aztán felcsúsztatta őket a nyakamhoz, onnan pedig elindultak az ing alatt rejtőzködő, hosszú ezüstlánc mentén lefelé. Gyermekkorom óta viseltem az anyámtól kapott, levelekből font indát ábrázoló medált. Nem sokan tudtak róla, de Trian jól ismerte. Ő már tartotta a kezében sok-sok évtizeddel ezelőtt, amikor új szerzeményemet megmutattam neki. Akkor is a nyakamban lógott a lánc, de akkor nem merte volna úgy érinteni, ahogyan most: a bőrömre simítva. A két összezárt ujja közti apró résbe éppen csak befért a lánc. A mélyen lógó medál is kapott egy apró simogatást, régi ismerősként köszöntötték az ujjak, de már kalandoztak is tovább. Újra felkúsztak a nyakamhoz, majd elindultak kifelé a vállam vonalát követve, abban a biztos hitben, hogy a félig kibújtatott, teljesen meglazított zsinór már elég nagy nyílást enged.
Határozott volt a mozdulat, a két keze összhangban dolgozott. Az ujjak bebújtak a szövet alá, hogy az meg ne kapaszkodhasson a vállakban. Amikor éreztem lecsússzanni az inget, akkor eszméltem rá, hogy az erdő közepén állok, fedetlen keblekkel.
Már nem érte be az ujjakkal. A tenyerével jobban érzékelheti a domború és homorú formákat. Hajótestet készítő ácsok kezén láttam hasonló, vizsgálódó mozdulatot, mely a csiszolt fa kecses íveit végigsimítva elégedetten nyugtázta a selymes simaságot. Először a karomat simította végig, lekísérve az inget, hogy az biztosan elhagyja a kezeimet. Ezután a derekam ívét kezdte ízlelgetni a kezével, és lassan indult el felfelé az oldalamon. Én ezidáig a szemét néztem. Letagadhatatlanul látszott, hogy tetszik neki, amit lát. És én élveztem, hogy lenyűgözhetem.
Most viszont már nem a szemét figyeltem, én is a kézmozdulatokat követtem. Most épp újra a derék vonalában kalandoztak a hosszú ujjak. Megszüntem érzékelni a külvilágot, csak a bőröm érzeteire figyeltem. Így alig vettem észre, hogy lépett egyet oldalra. Aztán még egyet. Az tűnt fel, hogy bal keze már a baloldalamnál jár, a derekamon halad körbe. Jobb tenyerét lágyan a könyökömre simítva eddigre felemelte az alkaromat, hogy a bal kéz ujjai akadálytalanul haladhassanak tovább útjukon. Egyszer csak a hátam mögött állt.
A tarkómon éreztem meg újra az ujjakat. A hajamat kettéválasztotta, és előre simította. Mintha csak a kebleket szeretné eltakarni az illetéktelen szemek elől. Ő most úgysem láthatta őket. Újra a nyakam felől, a vállamon keresztül, a karomon indult lefelé egy már-már rituálisnak tűnő, lassú, bizsergető cirógató mozdulat. Leérve a kezemet egy rövidke pillanatra lágyan megmarkolta, de ez csak egy lendületgyűjtésnek, vagy inkább bátorsággyűjtésnek bizonyult. A derekam már megint nem ujjakat, hanem rásimuló teljes tenyereket érzékelt. Lassan csúsztak felfelé. Mély lélegzetet vett, amikor a tenyerébe simulnak a keblek.
És akkor megéreztem a mellkasát a hátamon, teljes szélességben, szorosan hozzám simulva. Már nem is figyeltem merre járnak a kezek… Éreztem, hogy most valaminek történnie kell.
De az a valami váratott magára.
Talán Triandalast is zavarta, hogy nem a bőrünk ért össze, közénk állt az ingének szövete. Enyhült az ölelés, majd már nem is éreztem a forró mellkast az erdő szellője által hűsített hátamon.
Ehelyett újra észleltem a derekamon az ujjakat, hogy jobbra indulnak, készülnek befejezni a teljes kört, vissza a köldököm felé.
Bár Triandalas nem tett táncmozdulatokat, nekem erről, a szinte szertartásszerű mozdulatsorról mégis az elfek lassú táncai jutottak eszembe. Persze a szemérmes Metsärban elképzelhetetlen lenne egy ilyen érzéki tánc. Általában csak az ujjbegyek vagy a tenyerek érhetnek össze, de néha a táncpartnerünk vállát is megérinthetjük. Eszembe jutott, hogyan tanultuk és gyakoroltuk a táncokat. Valójában szemünkkel kapaszkodtunk egymásba. Stabilabban tartott a táncpartner tekintete, erősebben annál is, mintha a karjai segítettek volna egyensúlyozni.
Már szinte hallani véltem egy lassú, lágy dallamot. Meglehet, hogy dúdolni is kezdtem…?
„De hisz ezt a zenét az íjtánc szertartásához szokták játszani!”
A felismeréstől hirtelen elkapott egy ismerős érzés. A lelkem alig fért meg a testemben!
Jól emlékszem az íjtáncomra, a harcossá avatásomra. Akkor adtam át a lelkem egy részét a fegyverem fájának. A szertartás során fokozatosan jött a késztetés, és egyszer csak megtörtént.
Ekkor jöttem rá, hogy mi volt az imént az a különös hiányérzet!
„A lelkem egy darabkája kér bebocsátást Triandalas testébe, és persze kéri a viszonzást is. Ez lenne az elf nász?! Az élethosszra szóló elválaszthatatlan kötelék titka? Amiről szemérmesen hallgat minden elf? Legyen hát! Én sem akarom másképp! Még véletlenül sem! Szóval szabaduljunk meg ettől a szövettől, hadd simuljon bőr a bőrhöz, hadd egyesüljünk örökre!”
Biztos voltam benne, hogy Triandalas is eljutott ugyanerre a következtetésre.
Mikor újra előttem állt, két kezemet a mellkasára emeltem. Most az én ujjaim kezdtek bontogatni. Az ingének erős bőrből hasított kötőjét oldozgattam, amikor kezei a csuklómra fonódtak, mintha azt mondaná:
„Nehogy elsiesd!”
Lassan húztam hát széjjelebb az inget, élveztem a bőre érintését.
Amikor meggyőződött, hogy nem gyorsítom a mozdulatokat, a csuklómról elindultak felfelé a kezek, végig tenyérrel simogatva, míg a vállamon állapodtak meg, újra körbefonva a kerekded formákat. Eleinte éreztem, hogy a szememet fürkészi, de aztán lejjebb kalandozott a tekintete. A mellkasomon éreztem a forró sóhajának szellőjét, amikor a széttárt ingben a meztelen mellkasán simítottam végig. Sima, puha bőr…
Ő a metsäri őrzők egyenruháját viselte, abban indult megkeresni engem. Az ing szövetén csúsztattam le a kezem a derekáig. Ott ujjaim közé markoltam az anyagot, és felfelé simító mozdulatokkal húztam ki a nadrágból a betűrt részeket. Nagyon tetszett a derekának íve az ingen át is, de még jobb érzés volt, amikor végre a bőrét érinthettem. Úgy tudtam bebújtatni a kezem az addigra kiszabadított ing alá, hogy a csípőjéig lecsúsztattam, hiszen bőven rálógott az ing a nadrágra. Ez nagyon tetszett a tenyeremnek, nem tudtam megállni, hogy bele ne markoljak a csípőjébe egy kicsit. Ezt részéről egy újabb mély lélegzet kísérte.
A rövid kitérő után elindítottam a kezeimet felfelé, és az oldalának ívét most én élveztem úgy, mint a hajóács elégedett keze a tökéletesre csiszolt íveket. Ahogy haladtam lassan feljebb, már emelte magasba a karjait. Így aztán folytathattam tovább a mozdulatot, felfelé. Már az izmos karjait simogattam, így fedezve fel azokat a formákat is. Egyik kezemmel elhagytam a még mindig felnyújtott karok izmainak vizsgálódását, hogy az arcát újra láthassam. Amint megemeltem az ingét, mélyen a szemembe nézett. Egy röpke mosollyal vette tudomásul, hogy az ing nem hagyja magát, a csuklóknál kapaszkodik. Ezt nem bízta rám. Rutinos mozdulattal megszabadította magát. Az ing aláhullott.
Hagyta magát simogatni, vetkőztetni, szeme az arcomat leste, de leginkább a testére figyelt. Ujjai megint a vállamon nyugodtak, néha megéreztem, hogy bele-belemarkol egy szinte hangtalan sóhaj kíséretében, ha olyan helyen kalandozott a kezem, amit jobban élvezett a többinél.
Végignéztem a felsőtestén. Nem voltak hatalmas, dagadó mell- és kar izmai, mint egy ember harcosnak, de az ő szálkás izmai sokkal szebbnek tetszettek a szememben. Nem volt mellkasszőrzete sem, de számomra ettől még nagyon is férfiasnak tűnt, nem érdekelt, mit mondanak az emberek.
Rám mosolygott, és újra elindult körbe.
Oh, Tűz Őrzője, most nagyot dobbant a szívem, és hevesebben kezdtem lélegezni: a tánc folytatódik! Amikor mögém került, megismétlődött az az ölelés, megismétlődött az is, hogy a mellkasa a hátamhoz simult. És igen! Ahol csak a bőrünk összeért, apró kisülések, szikrák bizsergették a hátam. De nemcsak a bőröm, hanem a húsomon át a csontomig hatolt ez az érzés.
Ez volt az a pillanat, amikor eggyé váltunk. Összeolvadtunk. A mellkasa és a hátam. A lelke és az enyém.
Ahogy a bőrünk a nagy felületen összeért, a lelkünk mintha körbe-körbe áramlott volna a két testben egyszerre. Lelki szemeimmel szinte láttam is, hogy spirál-szerűen kavarognak, és úgy keverednek, hogy többé meg sem lehet állapítani, melyik anyagtalan részlet melyik testbe is tartozott eredetileg. Sokáig, talán percekig is elnyújtottuk ezt az élvezetes pillanatot. Most történt a lelkünk összeolvadása. Ez nem egyoldalú volt, mint amikor az íjamnak adtam a lelkem egy darabját, most az övéből is kaptam cserébe!
Lágy csókokkal borította a vállam, miközben a csípőmet kezdte felfedezni a kezeivel. A mellkasa még mindig a hátamhoz forrt. Hamarosan már a nadrágot összefogó széles vászonövet kutatta. Szerettem a széles övet mert kiemelte a keskeny derekamat. Szerencsére egyetlen mozdulattal oldható kötést használtam.
Lassan kezdte elválasztani magát tőlem. Ahogy egyre kisebb felületen ért össze a testünk, az egyesült lélek két részre szakadt, egyenlően eloszlott, de már nem egyikünké vagy másikunké volt. Mire megszűnt a testi kapcsolat, mindkettőnk testébe mindkettőnk lelkének keveréke jutott. Megtörtént a Lélekcsere. Az elf nász örökre szól.
Ezután már a forró leheletét éreztem a gerincemen, lassan haladt lefelé, tartva a távolságot a nadrágot a combomon lefelé kísérő kezekhez képest. Éreztem, hogy a kéz a bokámnál jár már, kiléptem hát egyik szárból a másik után.
Szembefordultam a hitvesemmel.
A természet gyönyörű teremtményének éreztem magam, az erdő természetes részének. Eddig meg sem hallottam mi történik körülöttem, most viszont élni kezdett az erdő, a madarak cifra énekét hallva tudtam, hogy semmi veszély nem leselkedhet ránk. Ők is tudják, hogy tőlünk nem kell tartaniuk. Önkéntelenül szét is tártam a karjaim, hogy befogadjon az erdő.
Triandalas lassan emelkedett fel, végigsimított a bokámtól egészen a fülem tövéig, majd végül a tarkómra fonta jobb kezét, a ballal a szorosan magához húzott, és megcsókolt.
Mikor abbamaradt a csók, kicsit hátrébb húzódtam, hogy rámosolyoghassak. Talán meg is látta a kis pajkosságot a szememben, mert könnyen megadta magát, elengedett.
Amilyen lassan ő felemelkedett, olyan lassan indultam meg lefelé én. Kétoldalt vittem a kezeim, lágyan markolva a vállát, karját, kezét, kapaszkodva, hogy az egyensúlyt biztosan őrizzem leguggolás közben is. Még tartott, de érezte, hogy már a lábait közrefogva a térdimmel kapaszkodom, így dolgára engedte a kezeimet. Egyre forróbbnak éreztem a bőrét. Egyre szaporábbnak hallottam a légzését. Az egyszerű zsineg hamar engedett, a kényelmes lovaglást biztosító nadrág magától leomlott.
Nem hagyott sokáig nézelődni. Hirtelen a karjában találtam magam. Csak pár lépést vitt. Egy mohával borított lankás bokoralja lett a nászágyunk.
Amikor ellazult, és a hátára fordult, még mindig kapkodtunk a levegő után. Lazán széttárta a karjait, én meg a vállát használtam párnának. Játékosan rátettem a kezem a mellkasára, azt figyeltem, hogyan mozog a mellkasa fel és alá lassuló ütemben.
Aztán megnéztem az arcát. Lehunyt szemekkel pihent. Mindig is szerettem az arca közepének férfiasan behorpadó ívét. Most megcirógattam ott egy kicsit az orrommal, majd az ajkaim lágyan beleillesztettem abba a homorodó ívbe. Akartam, hogy érezze, mennyire szeretném kényeztetni. Szorosan hozzábújtam: karommal a mellkasát, combommal a csípőjét takartam be.
– Mostantól egyek vagyunk, Levander! – nem suttogott, de hangja kissé rekedtesen szólt, alig hallhatóan. – Soha többé nem szakadhatunk el egymástól.
– Tudom! Érzem én is – én viszont suttogtam.
– Többé nem engedem meg, hogy elhagyj! – Szigorúnak, de ugyanakkor lágynak is hangzott a még mindig rekedtes hangja.
– Soha többé nem tudnám megtenni – erősítettem meg a szavaimat egy enyhe szorítással.
Percekig csendben feküdtünk. Elárasztott a boldogság. Nem láttam az arcát, a szívét hallgattam. Azon járt már az eszem, hogy legyen legközelebb, hány és miféle módon keltsem fel és elégítsem majd ki a vágyait. Abban a percben engem csak ez foglalkoztatott, de őt valami egészen más:
– Ez volt az egyetlen lehetőségem, Levander. – Ez úgy hangzott, mint egy végkövetkeztetés. Csak épp az okfejtés elejéből kihagyott engem. – Elviselhetetlen volt, hogy a megzabolázhatatlan ösztön felülbírálja az akaratomat! A kezemben kell tartanom az irányítást! Az ösztönt nem tudtam legyőzni, hát az akaratomat kellett.
Felemeltem a fejem, odafordultam, hogy lássam Triandalas tekintetét. Elég kérdőn néztem rá ahhoz, hogy úgy érezze, a gondolatmentet elejére, közepére is igen kíváncsi lettem.
– Akkor kezdődött minden, amikor az az ijedt kicsi lány a nyakamba csimpaszkodott, és képtelen voltam letenni őt. Erőmön felül teljesítve kaptattam fel a dombra, a zubogó patak partján – nézte az eget a fölénk benyúló lombok között. Aztán a szemembe nézve folytatta: – Képtelen voltam rá, hogy elengedjelek, mert éreztem, hogy szükséged van rám. Pár perccel azelőtt kezdődött minden: Már nem is tudom mit tettem-vettem a patak partján, talán halakat kergettem egy bottal, mikor a rövidke, de kétségbeesett sikolykádat meghallottam, s rögtön utána egy csobbanás, aztán már csak csobogás és bugyogás hallatszott. Egy szempillantás alatt fordítottam a fejem a hang irányába. Szemem olyan kétségbeesve kereste a hang forrását, mint amikor egy préda keresi az épp meghallott ragadozót a szemével. Csakhogy én nem az ellenkező irányba iramodtam meg. Amint megláttam a kicsiny tested bucskázni a patak apró vízesésein az erős sodrásban, minden más elhomályosult körben, minden figyelmem a célpontra irányult. De hősiesség nem volt a cselekedetemben, mert nem tudatos volt a döntés. Egyszerűen csak a hideg vízben találtam magam. Az az irányíthatatlan belső ösztön vetett bele. Azóta is sokszor késztettél ilyenre, te leányzó! Sosem voltál az a biztonságot kereső, békében nyugvó teremtés. Téged mindig megtalált a baj! …vagy te kerested meg azt. – Ezt egy kesernyés mosollyal kísérte, és egy kis buksi-facsaró mozdulattal. Nem várt választ, rögtön folytatta:
– De akkoriban még természetes érzésnek tűnt, hogy mindent hátrahagyva rohantam hozzád, ha bajba kerültél. Aztán elhagytál, és akkor azt hittem, a gyűlölet kiöli belőlem, hogy segíteni akarjak neked. Csak akkor jöttem rá, hogy képtelen vagyok tenni ezellen a vészharang-reakció ellen, amikor anyám rábeszélt a házasságra. Apád is bíztatott. Jól ismerte a fájdalmamat, hiszen neki is épp úgy fájt az árulásod. A saját édesapád is azt mondta, Levander, hogy nem érdemled meg, hogy az én életem is örök lemondás legyen miattad. Beadtam hát a derekam. A lány, akit anyám javasolt, valóban a lehető legjobb választás volt, minden érv mellette szólt, és neki sem volt ellenére a lehetőség. Cseppet sem.
– Kicsoda?
– Levander! Te is tudod, hogy sohasem fogom elárulni. Képtelen lennél többé normálisan nézni rá vagy beszélni vele.
– Jaj, ne már! Úgyis ki fog derülni.
Elengedte a füle mellett a butaságaimat, és visszatért mondandójához:
– Nemsokkal a kitűzött menyegző előtt jött a rémálom. Hálás vagyok a sorsnak, hogy még időben! A lázálomból fel is riadtam. Könyörtelenül döbbentett rá, hogy hiába fogadnék örök hűséget, hiába próbálnék minden erőmmel, teljes akaratommal uralkodni a tetteimen, ha újra megszólal a vészharang, ha az én Levanderem újra segítségül szólít engem… Olyan erősen ziháltam, mintha tíz vérszomjas harcos ellen küzdenék, és már a végét járná az erőm. A csontomig hatolt a fájdalom, hogy legyőzhetetlen ez a valami bennem.
Még most is, amikor csak az emlékét idézte fel, a szeme mélyén egy sötét, kavargó ködöt láttam. Annak a jelét, hogy tényleg képtelen megküzdeni ezzel a sorssal.
– A kisebbik rosszat választottam. Értettem én, hogy nagy fájdalmat és csalódást okozok mindenkinek, de azt csakis én tudhattam, hogy mennyivel nagyobb fájdalomtól óvom meg szegény lányt és a családjainkat.
Végig a szemét figyeltem, miközben mesélt. Most értettem meg azt a mondatot, mellyel a hosszú csendet törte meg az előbb. Közelebb húzódtam hozzá, szerettem volna a testem meleg érintésével megköszönni neki, hogy szeret. Tényleg vég nélküli hálát éreztem!
De Triandalas még nem fejezte be a monológot:
– Utoljára tegnapelőtt szólított az a vészharang. – Tudtam miről beszél. – Eszem ágában sem volt követni benneteket. Esztelenül rohantatok a vesztetekbe. Végtelenül dühös voltam rád! Olyan erősen szorítottam az öklöm, hogy a körmömtől vér serkent belőle. Minden izmomat megfeszítve küzdöttem ellene, mégis a következő pillanatban már teljes fegyverzetben vágtattam a tűz irányába. – Most egy pillanatra elcsuklott a hangja, és mintha a szeme jobban csillogott volna, mint az imént. – Amikor megérkeztem kétségbeesve kerestelek a kavarodásban. Aztán végre megláttalak, de nemcsak téged! Egy kaján vigyorú ork pofát láttam, aki újra felemelte csatbárdját a lesújtás után. Vér spriccelt rá, a te véred, Levander! Neki az volt az utolsó mozdulata, ráfagyott a vigyor a képére, mert te ösztönösen cselekedtél. A kezed magától is tudta, hogy lőni kell. De ami azután jött… – elcsuklott a hangja. – Megrándult a tested, és mire felfogtam, hogy baj van, még egyet rándult. Az én belsőm is összerándult akkor, mintha a saját mellkasomban éreztem volna a nyílvesszőket! Ahogy ráhanyatlottál a lovad nyakára kitisztult a kép: megláttam a két goblint, akiket addig kitakartál. Rövid íj volt a kezükben, diadalittasan emelték a magasba. Nem is számítottak több íjászra. Hibáztak… Még soha nem borult el az elmém a bosszúvágytól! – emelte fel az állam az ujjával, hogy a szemébe nézzek. Bűnbánatot olvastam le az arcáról.
– Óriási kudarcot vallottam, Levander!
– Megmentettél minket. Engem, Davidont, Gervidet, a falusiakat. Hogy lenne ez kudarc?!
– Eszeveszett bosszúhadjáratba fogtam, és egymás után végeztem minden szörnyeteggel. Egyetlen lövés sem tévesztett célt. Ez nem büntetésvégrehajtás volt, hanem vérszomjas megtorlás!
Eszembe jutott, mit sulykolt belénk Pethronas: „Mindig meg kell őrizni a hideg fejet! Első ok, hogy nem tudsz koncentrálni, ha dühből harcolsz, akkor legyőznek! Második ok, hogy a düh elhomályosítja az ítélőképességed, hogy mennyi az elég. Sose ölj, ha nem muszáj! Sohasem vezérelhet személyes bosszú, egy küldött dolga csakis az igazságszolgáltatás lehet!” – Megértettem, mitől lett bűntudata.
Éreztem, az arcomra simuló meleg kezét, a hajamba vesző hosszú ujjait. Megváltozott az arckifejezése, és egy pillanatra megszorította a tarkóm. Arcának és ujjainak izmai egyszerre rándultak össze:
– Az ellenfél vére szennyezte a lelkem, de a te véred áztatta a kezem, ez fájt jobban amikor leemeltelek a lovad hátáról. Élettelenül omlott alá a tested a karjaimban. Nem tudom, hogy sziklát repesztő üvöltésem kihallatszott-e, vagy csak odabenn zengett, de Davidon ott termett mellettem. Hozzád akart nyúlni, vizsgálta, élsz-e még. Ösztönösen húztalak el. Állította, hogy meg tud gyógyítani. Nem tudtam, hogy átengedjem-e a tested: mi van, ha a lelked nem a karomban talál, amikor elhagyja a tested?! De győzött a remény. Már tettelek le, amikor hirtelen a hátad alá nyúlt, és megakadályozta, hogy lefektesselek. Előredöntött, és mire értelmeztem, mit is csinál, a nyíl hegyét gyors keze már le is törte. A szent szimbólum felizzott a bal kezében, jobb tenyerét a vérző sebre tapasztotta, és mormolt valami imát. A sokk hatása alatt nem is gondolkodtam, csak bámultam magam elé. Davidon irányított, én engedelmesen segédkeztem: lefektettünk, hátracsukló fejed eligazítottam. Addigra már kirántotta az első nyílvesszőt. Újabb kék izzás, újabb mormolás. Én csak markoltam a hajad, mintha azzal visszatarthatnálak, hogy el ne menj! Egész testemben remegtem, megdermesztett a félelem. El sem tudom mondani, mit éreztem, mikor felnyíltak a szemeid!
Szorosan magához ölelt. Mély lélegzetet vett, aztán folytatta:
– Volt egy másik nyomós okom is, hogy elvegyelek: – most megváltozott a hanghordozása. – Tudod, ugye, hogy mostantól nincs saját akaratod, asszony!? Az enyém vagy, nekem adtad az életed. – Az állam alá nyúlt, hogy biztosan a szemébe nézzek.
Pár órája még felháborodva keltem volna ki magamból, de úgy tűnik, hogy valóban egy testté és egy lélekké váltunk a nász során. Teljesen elképedtem önmagamtól, micsoda megadással fogadtam el az akaratát. Teljes értetlenséggel kerestem magamban azt az anyai ösztönt, ami elhozott a háborúba. Még ha össze is olvadt a lelkünk, az anyai ösztönnek akkor is felül kéne bírálnia az életösztönt! Egészen biztosan látszottak a szememben a döbbenet és a vívódás jelei, mert egyetlen szót sem ejtettem ki, mégis érkezett a válasz:
– Nyugodt maradhatsz, hiszen egy elf soha nem szegi meg az ígéretét. Nagyon nem akartam, ilyen ígéretet kimondani, de amikor végre megtaláltalak Albrisben, nem voltál önmagad. Zavart tekintettel néztél, és rázott a zokogás, úgy kapaszkodtál belém. Sajnos megint megkongattad azt a fránya vészharangot, Levander! Végig hideg akartam lenni veled, még azután is, hogy hazakísértelek. Addig nem akartam megnyitni a szívem, míg nem lehetek biztos abban, hogy Metsär hazafogad téged. Százszor inkább a hazámat választottam volna, mint az áruló menyasszonyomat! Jobb, ha tudod! Ha akkor nem zokogsz a vállamon, akkor az akaratom győz. De így megint vesztett a tudatos elhatározás a belső kényszerítő erővel szemben. Kimondtam hát az ígéretet: megkeressük, és biztonságba helyezzük a te Elandor fiadat. De készülj fel, hogy ennél többet nem tehetünk érte! Neked velem kell jönnöd Metsärba, neki meg maradnia kell Syrronban!
Tudtam, mire céloz: Metsär ősi erdeinek örökre tisztavérű elfek kezén kell maradnia.
– Most nagyon figyelj rám, Levander, – fogta meg újra az állam, hogy a szemébe nézzek. – mert most, egyetlen egyszer elmondom, milyen kockázatot vállalok érted: Jól vésd az eszedbe, mert az egész eddigi életem, minden, amit elértem és amit szívem mélyéből szeretek, kockára tettem azzal, hogy elvettelek feleségül. Soha nem akarom ezt a fejedhez vágni, reméljük, hogy soha nem is következik be a legrosszabb! A hagyományokhoz mereven ragaszkodó elfek szemében te már kitagadott vagy, így te magad sem térhetnél haza többé. És mivel nekünk már örökre egybefonódott a sorsunk, így én is száműzött lehetek…
Könnyek szaladtak a szemembe, végig is csordultak az arcomon.
– Látom, megértetted. Helyes! – Lágy mozdulattal törölte meg az arcomat. – Édesapád politikai erején és ügyességén múlik a sorsunk. Ő maga is kockára teszi mindenét. Bármikor leválthatja a közösség, ha úgy érzi, hogy már nem az országunk érdekeit szolgálja. Te is ismered Metsär törvényeit… És ismered Apádat is: Erős, karizmatikus vezető, az elfek egyként követik őt. Egyenlőre kézben tartja a helyzetet, de ő is tudja, hogy apai ösztöne ellene mond az ősi reguláknak.
Az imént még a mennyekben jártam, most sötét fellegek borítottak be, félelem járt át. Nem tudtam többé a zöld szemekbe nézni, a mellkasába temettem az arcom. Körém záródtak a karjai, aztán a tarkómon éreztem meleg, puha tenyerét, fejem búbján vigasztaló csókjait.
– Ezután már mindig én vigyázok rád. Nem érhet semmi baj, hitvesem. Ahol te vagy, az lesz az otthonom.
Egyikünk sem sejthette akkor, mennyire messze is lesz az a bizonyos otthon…!
