17. Nők

17. Nők

Végre elértük Cortinát. A kapuőrök is, az utcák népe is megfordult utánunk, ahogy csatakosan, véres, szakadt öltözetünkben, ketten-ketten egy lovon elporoszkáltunk a fogadóig. Egyedül Shevalan selyem inge ragyogott hófehéren. Haja is, mintha éppen frissen mosta volna, pedig a várfalon kívül még a vértől összetapadt poros tincseinek látványán akadt fenn a szemem. Szokásos életvidám derűjével tarkította a menetünk többi tagjának koszos és holtfáradt látványát.

– Neked, hogy a fenébe van kedved ilyenkor is az illúziókeltéshez, Shevalan!? – fordult hátra Gervid a nyeregben. Őszinte értetlenség volt fáradt szemeiben.

– Ugyan, fiam! Engem ne lássanak elgyötörnek, még ha az is vagyok! – húzta ki magát büszkén.

Elandor megsarkantyúzta a lovát, és előre vágtatott, így fejezte ki undorát. Örültem, hogy nem esett neki újra Shevalannak.

A bárd a fogadóba is büszke tartással vonult be. Mi megtörten követtük.

Észrevettem, hogy Triandalas megint óvatosan körülkémlelve lépett be. Meg is akadt a szeme egy magányosan ülő alakon. Háttal ült nekünk az idős férfi, teljesen szokványos utazóköpenyben. Triandalast mégsem hagyta nyugodni a látvány. Gyanakodva figyelte őt és az asztalát.

Újra odanéztem, próbáltam kitalálni miért. Az, talán, hogy meg sem fordult a jövetelünkre? Mindenki más felfigyelt Shevalan belépőjére, és mindenki más végigmérte a viharvert csapatunkat…

Vagy a bot? A férfi tartása kissé megtört, haja is őszes, a felületes szemlélő számára természetesnek tűnt, hogy bottal jár. A szemben lévő széknek támasztott bot mégsem illett a képbe. Nem faragott, nincs rajta támaszték, és megerősített vége sincs, hogy ne koptassák az utcakövek. A hosszú, simára csiszolt ág természetes, enyhe kanyarulatait meghagyták, sőt a tetején az apró, sűrűn nőtt gallyakat is. Miközben Shevalan a szobákról tárgyalt, Triandalas meg hátramaradt, behúzódott egy sötét sarokba, én belekaroltam a kis varázslónkba, és a fülébe suttogtam:

– Gervid, ne nézz oda feltűnően! Mit gondolsz te arról a botról ott, az öreg asztalánál?

Először rám nézett, aztán óvatosan követte a szemem, végül sejtelmesen vigyorogva fordult vissza:

– Nekem is varázslónak tűnik…

– Vigyázz, Gervid, én nem hiszem, hogy barát!

A szája lebiggyedt a csalódottságtól. Eléggé ismertem gyermeki kíváncsiságát és mérlegelés nélkül cselekvő természetét. Tudtam, hogy minden tapasztalt varázslóval szívesen elegyedik szóba, tanulási vágya határtalan.

– Az sem kizárt, hogy köze van a boszorkányokhoz…

Látszott, hogy ezzel meggyőztem. Már nem is akart annyira barátkozni, sem tanulni tőle…

– Bélyeg?! – súgta maga elé. Inkább magának, mint nekem.

Ekkor a széklábak jellegzetes hangját hallottuk a hátunk mögül, ahogy csúsznak a fa padlón. Megfordultunk, nyíltan néztünk felé. Ő nem nézett sem ránk, sem a pultnál álló fogadósra, csak pár ezüstérmét dobott az asztalra, és kezébe vette a botját. Ahogy gondoltam is, a bot vége jóval a férfi őszülő, tejfölszőke, gondosan nyírt haja fölé magasodott. Az ablak irányában fordult az ajtó felé, hogy ne lássuk az arcát, végül a fejére húzta a köpenyének csuklyáját, mielőtt kilépett a fogadóból.

Mindannyian azt akartuk, hogy ez legyen az utolsó napunk abban a városban. Ebben a fogadóban túl sok élmény ért már bennünket, és egyikünk sem vágyott több sorsfordító meglepetésre.

Szinte azonnal aludni tértünk, pedig még dél sem múlt. Mindössze annyit késlekedtünk, hogy varázshasználóink felmérték a szobáinkat és a fogadót, hiszen mind aggódtunk. Az öreg mágus csak az utolsó csepp volt a pohárban, de az eddigi tapasztalataink azt mutatták, hogy a boszorkányság is meglehetősen gyakori errefelé…

Ki korábban, ki később ébredt, de a lassan újra összegyűltünk. A nap maradékát a felkészüléssel töltöttük. Shevalan pénzeszacskóinak hála új lovakat vettünk, útra való élelmet és tiszta, új ruhákat.

Hosszú az út. Mind haza vágytunk. Ki Rauhallba, ki Metsärba, ki egyszerűen oda, ahol a befogadják, ahol a kedvesével élhet.

Leinara tényleg csodásan festett a csinos, nőies öltözetben, az elf fonatok kiemelték arca hamvas szépségét. Lehet, hogy a fiam eddig csak a befogadott üldözöttet látta benne, vagy az ijedt kis nyuszit óvta, de most elárulta a szeme, hogy meglátta végre a lány szépségét is. Elégedett voltam: úgy éreztem, mintha én rendeztem volna el a sorsukat, pedig ekkor még csak remélni tudtam, hogy a „mélabús” leányka kivirágzik majd Rauhall földjén. Nem érzi majd magát többé torzszülöttnek. Csak remélni tudtam azt is, hogy Elandor megbékél emlékeivel, és otthonra lel. És persze azt is csupán remélni tudtam, hogy megférnek majd egy városban Shevalannal…

Értük aggódtam, pedig az én helyzetem sokkal bizonytalanabb volt. Valahogy akkor egyáltalán nem ez járt a fejemben.

Olyan apróságok miatt csüggedtem, hogy nem vehettem magamnak egy szép új ruhát. „Metsärban ilyet úgysem hordhatsz, az útra meg amúgy is a nadrág a praktikus viselet!” Triandalasnak ez a mondata akkor nem Metsär konzervativizmusát juttatta eszembe. Azokban a napokban csak a szépet láttam Metsärban. Izgatottan vártam, hogy újra az apám karjában lehessek, az ismerős völgyekben vágtathassak Trian nyomában, és eltöltsön a megnyugtató biztonságérzet.

Bár már nem a háborús területeken jártunk, még mindig fokozottan vigyáztunk magunkra, egymásra. Szigorú rendben szerveztük az éjszakai őrséget, még varázsköröket is húztunk a tábor köré, meglehetősen gyanakvóvá váltunk a legutóbbi kalandok után.

Az első erdőben töltött estén Triandalas önmagát és Shevalant jelölte ki első őrségre. Nekem azzal indokolta, hogy ha ő távol van, nem tudja garantálni, hogy a bárd nem ugrik össze megint a fiammal.

Magányosan vackoltam hát be magam, és a csillagokat bámultam. Külön-külön is ki tudtam venni mindenki szuszogását. Davidon hortyogott, mint egy mackó, Gervid légzése enyhén sípolt, Leinara Elandor vállán pihegett, a fiam mély lélegzeteket vett. Nekem nem jött álom a szememre. Talán, ha én is Trian vállára hajthattam volna a fejem, már elmerültem volna egy édes álomban. Így viszont izgatta a fantáziámat, mi volt az igaz oka, hogy Triandalas Shevalannal akart kettesben maradni…

Gondoltam megkeresem a két elfet.

Óvatosan léptem át a Gervid által rajzolt köröket és gyűrűbe rajzolt rúnákat, nehogy megtörjön a védő varázskör bűvereje.

Nem voltak messze, könnyen megláttam a két vöröslő foltot a sötétben. Ott álltak, ahonnan belátható volt az út, és a távolabbi völgy. Hol máshol? Hisz Triandalas választotta ezt a helyet is, és a régi, jól bevált szempontok szerint tervezte meg a tábort és az őrséget.

Közelebb lopództam, és önelégülten mosolyogtam magamban, hogy még mindig tudok észrevétlen maradni az erdőben.

– …mert te már túlságosan ifjú vagy ehhez, Triandalas. A metsäri elfek már több, mint százötven esztendeje változtattak a protokollon, így látták biztonságosabbnak. Akkoriban túl sok küldött lett árulás áldozata, ezt te biztosan tudod. Pethronas viszont már évszázadokkal azelőtt is járt nálunk, ezért ő még személyesen találkozhatott velünk, összekötőkkel. Akkor jegyeztük meg egymás arcát.

– Ő azonnal rádismert, amikor meglátott azon a rémes éjszakán Cortina falain kívül.

– Ahogy én is őt. De hova lett a jó szemem, amikor rólad nem sejtettem meg azonnal, hogy küldött vagy?

Őszintének tűnt az önvád.

– Mert ezek szerint én jól csináltam a dolgom! – kacagott fel halkan Triandalas.

– Remekül! Gratulálok!

Az elismerés is őszintének tűnt. De nem adta fel, járt tovább az agya, hogy miért nem működtek az ösztönei:

– Hm… tudom már: amint rád ismertem a rajzokról, már csakis Levander könnyes szemére tudtam gondolni. Az ő Triandalasát láttam benned, és ez vakká tett…

Triandalas nem reagált. Hallgattak kicsit, de Shevalan képtelen sokáig csendben maradni:

– És mondd csak, Triandalas, igaz, amit a madarak csiripelnek, hogy nemcsak Metsärban folyik küldött kiképzés? Hogy Merynben is létrehoztatok központot?

– És mondd csak, Shevalan, akkor is jó küldöttnek titulálnál, ha csicseregnék, mint egy madárka?

– Rendben, ezt most te nyerted. De tudd meg, hogy megöl a kíváncsiság, és halálom ily fiatalon, alig ötszázhatvan évesen, a te lelkeden fog száradni! Lelked rajta!

– A cirádás beszédedről jut eszembe: Akkoriban is aggódtam amiatt, hogy Metsär üzenetei szó szerint érnek-e célba a hercegnél. De már biztosan tudom, hogy nem. Te a legegyszerűbb dolgokat is csűrve-csavarva átkeretezed, és képtelen vagy szó szerint átadni.

– „…akkor is jó küldöttnek tartanál, ha csicseregnék, mint egy madárka?” – lepte meg a bárd Triandalast, azzal hogy a metsäri hangján mondta vissza a szavait. – Milyen bárdnak tartanál, ha nem tudnék szó szerint idézni? Sőt hangszínt, hanglejtést, kiejtést, a beszélő saját hangját?

– Hallottam a trükkjeidről… – vallotta be Triandalas. Hisz épp én meséltem neki.

– Arra nem gondolsz, hogy át is KELL alakítani a mondandót? – tért vissza a tárgyra a bárd. – A te nyers metsäri modoroddal, az egyenes őszinte jellemeddel nem is lettél volna képes a Rauhalli politikai káoszban eligazodni. Nem úgy ért volna célba az üzenet, ahogy azt szánták, és akár az ellenkező hatást is kiválthatta volna, ha rossz ember hallja, vagy rossz pillanatban. Igen, a Rauhalli dominátor is próbálta átültetni az üzenetet a herceg által érthető nyelvre, azaz kiemelte a gazdasági előnyöket vagy politikai fenyegetéseket, de egy cseppet sem véletlen, hogy a magamfajtákat küldték be a hercegi palotába.

– Én ezt nem is akarom érteni! Undorít az intrika, a cselszövéstől kifordul a gyomrom…

– Te jó küldött vagy, én meg jó hírszerző. Metsär nem is menne semmire a logikus és bölcs szándékaival közvetítők nélkül. Nem a nyelv! Azt bárki megtanulja… Orr és gyomor, az kell hozzá, barátom! A dominátor lefordította Metsär nyers üzeneteit, de a nehezét én végeztem. Általában nem is herceghez kell berontani! Még a neki szóló személyes üzeneteket sem árt előkészíteni vagy megtámogatni. Én találtam ki, pontosan kiknek mit és hogyan mondjak, illetve kinek mennyit. Néha jobb megosztani az üzenetet, hogy mindenki csak egy részét ismerje, és ők maguk rakják össze a képet, mert akkor saját elhatározásuknak érzik. Elég sok döntést befolyásoló szereplője van Rauhallnak. Ott vannak a hét grófság képviselői, az egyházfők, a városmester, a polgárság szószólói, és egy rakás udvari tisztségviselő. Nekem kitűnő orrom van ehhez! És hogy a gyomor mihez kell? Azt hiszed, én mindig csak a kedvem szerint válogatok az ágyak között? Azt gondolod, csak a gyönyör hajszolása az osztályrészem? Az, barátom, csak a kikapcsolódás, amikor saját kedvemre udvarolhatok!

– Meg ne sajnáljalak!

– Azt hiszed, nem élnék szívesebben a dominátor lányával, vagy épp a megözvegyült Levanderrel? …Persze ez csak azelőtt jöhetett szóba, mielőtt felbukkantál a semmiből… – tette hozzá gyorsan.

Aztán beszélt, beszélt megállíthatatlanul. Vagy az iménti bakiról akarta terelni a szót, vagy értékesnek vélt tapasztalatait szándékozott megosztani az ifjúval, vagy egyszerűen ez a kedvenc témája:

Cherchez la femmes
Cherchez la femmes - mindig keresd a nőt: hogy megértsd a miérteket, és hogy elérd a célod!

– Jó, ha tudod, hogy ha a hercegi palotában egy-egy üzenetet az eredeti politikai szándéknak megfelelően akarsz célba juttatni, akkor elsősorban az udvaron belüli kényes viszonyokat kell felmérned. A pénz szaga a legmegnyerőbb: ha gazdasági előnyökkel tudjuk kecsegtetni a döntéshozót, egyes érdekcsoportokat magunk mellé állíthatunk, de ez sem vezet mindig célra. Ráadásul sokszor van olcsóbb út is: Keresd a nőt! Ahogy a bölcs ősi rhym mondás is tartja. Az hiszed, hogy a férfiak uralják a világot? Az hiszed, hogy önállóan hozzák a döntéseiket, hogy hideg fejjel, bölcsen mérlegelnek, amikor döntenek emberek vagy épp országok sorsáról? – Fél kézzel, hanyagul nekitámaszkodott a köztük álló fának. – Nem, kedves barátom! Az dönt, hogy számodra kedvező vagy kedvezőtlen ítélet születik, hogy jó éjszakája volt-e annak a férfinak. Hogy azt kapta-e, amit akart, úgy és akkor és annyit. Még a leghidegebb fejjel döntő ember is a saját kiegyensúlyozottságának rabja! Ha a nő, akire épp vágyik, elárasztja kegyeivel, bármilyen gondolatokat elültethet a fejében, mintha mindig is a saját szándéka lett volna. Pedig csak a megfelelő pillanatban, a megfelelő hangszínen, a megfelelő női hang suttogta a fülébe… És nem is olyan egyszerű ám feltérképezni, a néha hétről-hétre, változó erőviszonyokat! Csak a legritkább esetben a feleség a megfelelő nő. Amúgy a legtipikusabb helyzet, hogy több nő is keveri a maga kártyáit. Ki kell tudni választani, hogy melyikük a megfelelő az adott politikai célra… Például adott az egyik házas gróf, aki három kereskedőklántól is ajánlatot kapott, akkor nem mondhatom neki egyszerűen azt, hogy thyriait válassza. De látom, hogy mostanság egy ifjú szépség után sóvárog. Na, ha az a hölgy suttogja a gróf fülébe, hogy a Tiltott öbölből származó gyöngysorra vágyik, és azt hallotta, hogy Thyria gyöngyhalászatot folytathat ott, akkor igen erős ösztönzést kap a gróf, hogy a mi érdekünkben döntsön. De a pillanat elillanhat, ha a butuska leányzó a gyöngysor nélkül, annak puszta ígéretre is felmegy a grófhoz…

– De ha az adott nő valaki más szeretője vagy ráadásul a felesége, akkor neked mi közöd lehet hozzá?!

– Ezt a gyermekien naiv kérdést meg sem hallottam…

– Ezért is tart téged mindenki erkölcstelennek!

– Mindenki? A metsäri elfek nem mindenki, ifjú barátom! – hanyagul nekidőlt a fának. – Igencsak keveset láttál te még a világból. Hozzá sem nyúltál Levanderhez sem, míg Davidon egy számodra elengedhetetlen fontossággal bíró szertartást végre nem hajtott. Pedig azóta vágytál rá, hogy férfivá kezdtél érni! A pap mondott pár ünnepélyes szót, tett pár hagyományos mozdulatot, és ettől te úgy érezted, hogy Levander most már a tiéd. De mi változott meg valójában?

– Én. És Levander is. Számunkra valóságos a hűségeskü!

– Tudod, néha irigylem ezt a tisztaságot… – tette Triandalas vállára a kezét, és igazán komoly arcot vágott. – De ez nem tart sokáig! Csak kinyitom a szemem, és látom magam körül a valóságot. Ez nem Metsär, Triandalas. Talán jó nektek ott. A stabil erkölcsi értékrend megvéd benneteket ettől a szennytől. De vajon meddig őrizgethetitek ezt a tisztaságot magatoknak?

– Ha rajtam múlik, örökké!

– És rajtad múlik? Egy kiváló képességű elit katona vagy, Triandalas, ezt elismerem! De a döntéseket nem a katonák hozzák… Sőt nemhogy egy katona, de egy egész hadsereg sem képes megvédeni Metsärt, ha Droun megindul. Ehhez diplomácia kell! Megelőzés. Szövetség.

– Köszönöm a kioktatást, de gyermekkorom óta testközelből láthatom hogyan értesül Metsär a külvilág eseményeiről és szándékairól, hogyan vitatja meg a tanács és hogyan hajtatja végre a dominátor döntéseket.

– Oooh! – Mély meghajlással kísérte rácsodálkozását Shevalan. – Levander rengeteget mesélt rólad. A gyermekkori hőstetteidről, a közös élményeitekről, a konzervatív stílusodról, a szigorú erkölcseidről, de egyetlen szóval sem említette soha a családod rangját!

– Mert az nem is fontos.

– Hogyne lenne az! Az emberek ugyan sokszor túlértékelik ezt, amikor a méltatlan örökösöknek is megadják a tiszteletet, de ha belegondolsz, van ebben valami: A vezetői képességek, mint a legtöbb tulajdonság, a vérrel öröklődik át. Ha az apád kiváló dominátor volt, te is az lehetsz.

– Ki mondta, hogy apám dominátor volt? – fordult hirtelen szembe a bárddal.

– Te magad, fiú. Épp most – kacagta szembe Shevalan.

Láttam Triandalas visszafojtott mozdulatán, hogy dühös magára, amiért bedőlt a fondorlatnak.

– Na várjunk csak! – lépett ki gyorsan a helyzetből Shevalan. Arrébb is lépdelt, úgy tett, mint aki erősen gondolkodóba esik: – De mi van a bátyáddal? Peng az elsőszülött…

Én meg mosolyogtam a rejtekhelyemen, hogy milyen ügyes trükkel került a fejvadász ütéstávolságán kívülre. A következő fortélya még shevalanosabb volt: meggyőzte önmagát arról, Peng miért nem lehet doiminátor, Triandalast pedig arról, hogy ne vegye annyira komolyan az életet:

– Neeem, ha Peng uralkodna, nem maga ruccanna ki, hogy feltűzzön a nyilára egy gonosz boszorkányt, nem igaz…?

Bevált: Triandalas mosolyra húzta a száját.

– Hat rád Gervid stílusa, bárd! Tanulmányoztad a suhanc szófordulatait?

– Bírom a kölyköt! – kacsintott. – De, ha jobban belegondolok, ő a boszi szóváltozatot használta volna…

Úgy látszott Triandalas megenyhült, kezdett kinyílni:

– Nálunk nem az számít, hogy ki kinek a fia. Csakis az, kit fogad el a közösség. Akiben biztosítva látja a nép biztonságát, a fejlődésünket, azt teszik meg vezetővé. Bárki, aki érdemes rá, bizonyíthat, nem az számít, hogy milyen tisztséggel bírtak a szülei.

– Szép világ! De számunkra utópisztikus…

– Számunkra meg az egyetlen elfogadható államforma. Mindenki egyenlőnek születik, és mindenki a maga sorsának kovácsa. Másképp nem érdemes élni.

– Mondd ezt az Syrroni Szövetség uralkodói családjainak. Nagyszerű hercegek hitvány leszármazottjainak, akik élvezik az alattvalóik ki nem érdemelt tiszteletét, néha egymás ellen vérlázító praktikákat is felhasználnak, hogy megtartsák kiváltságaikat…

Erre Triandalas már nem reagált. Csendben ácsorogtak egy darabig. Végre körbe is tekingettek, eszükbe jutott az őrség alapvető kötelessége.

Most, hogy a metsäri kiélesítette érzékeit, rögtön meg is érezte, hogy valaki figyeli. Képtelenség, hogy látott vagy hallott, még a szélirányra is odafigyeltem. Ez inkább a hatodik érzéke lehetett…

Még láttam, hogy összenéz Shevalannal, de képtelen voltam követni gyors mozgását, ahogy a hátam mögé került, és elkapott.

– Az a szerencséd, Levander, hogy vak sötétben is felismerlek! Az illatod, a csuklód karcsúsága, a bőröd finomsága…

– Akkor talán el is engedhetnéd, mert eltöröd! Fáj! – szisszentem fel.

– Nem is tudom… Először is vallj, miért hallgatódzol? – hajolt a fülemhez.

– És hogy mióta? – toldotta meg az érdeklődést Shevalan. Kárörvendő vigyor ült a szája szélén, ahogy nézte, hogy tart gúzsban Triandalas. – Persze szívesen megnézem azt is, milyen nálatok a házasélet! Sokat civódtok? Folytassátok csak!

– Engedj el! – követeltem előre görnyedve, mert még mindig a hátamon felhúzva tartotta a kezem.

Végre engedett. A csuklómat masszírozgattam, és szemrehányóan néztem rá.

– Talán valamit titkoltok? Mi már egy test és egy lélek vagyunk, nem? Lehet bármi titkod előttem?

– A saját érdeked az áldásos tudatlanság, kicsim! Inkább annak örülj, hogy megkíméllek a kegyetlenül nyomasztó dolgoktól!

– És nemcsak a saját érdeked, Levander! – Shevalan osztotta Triandalas véleményét. – Szerencsére még fogalmad sem lehet a vallatási módszerekről! Ez a kis bemutató az árny részéről hozzá sem fogható a kínvallatáshoz.

Megint furcsa kéjes vigyor ült az arcára ezeknél a szavaknál, de aztán elkomolyodott.

– Persze soha ne is kelljen megtapasztalnod egy igazi vallatást, de tudod, nem véletlen az, hogy jobb, ha nem jutnak szigorúan bizalmas értesülések bárkinek a tudomására… Az emlékolvasásról nem is beszélve… az neked ugyan nem fájdalmas, de mindazoknak nagyon is az, akiknek a titkát kellett volna őrizned!

– Árnynak nevezed Triandalast? Honnan tudsz te erről? És Pethronast is ismered, ugye? Láttam rajta, hogy rádismert.

Lavallos persze egyszerű erdőjárónak, őrzőnek kezdte kiképezni a legkisebb fiát is, aggódott, hogy túl öreg, hogy befejezze, ezért már nagyon kicsiként befogta. Én csak véletlenül kerültem mellé, hogy a gyerekjátéknak tűnjön a tanulás. Az öreg mester már kezdte emlegetni nekünk, hogy a kiképzésünk túlmutat ezen, és hogy belőlem is jó küldött lehet, mert fel fogom találni magam az emberek között is. De ő meghalt, és Pethronas másként gondolta. Aki képtelen a szigorú parancskövetésre, arra nem lehet Metsär érdekeit rábízni…

– Én csak Penggel találkoztam. Ő vagy hatszáz évvel idősebb nálatok. Az ifjút sosem láttam személyesen, ezért nem volt ismerős az arca a rajzokon…

– Ah! Bezzeg a köpönyeg által vetített képeken már felismerted a helyzetet! – kezdett összeállni a kép bennem: – Hát ezért időztél el, amikor megláttad a fekete homlokpántos alakot!

– Az istenek fintora, hogy sokszor milyen közel voltatok egymáshoz! Sejtelmem sem lehetett… – kezdte együttérző hangon a rauhalli dominátor hírszerzője.

– Nekem volt – válaszolt neki Triandalas. – De nem akartam tudni mi van vele! Jobb szerettem a többi küldetést, ami nem Rauhallba hozott.

– Nem akartál látni, ugye? – a keresztbe font karjára tettem a kezem.

– Rettegtem, hogy meglátlak valahol! – ölelt át. Olyan szorosan, mintha újraélné azt az érzést. Szinte remegett.

– Hahó! Itt vagyok ám! Vagy épp ez benne a jó? – gúnyolódott az érzelmeinken a bárd.

Szemérmesen húzódtam el Triandalastól. Először a bárd kéjenc megjegyzésén gondolkodtam, de aztán a korábbi szavain:

– Most már kezdem jobban érteni Shevalan, miért jártál annyit mifelénk. Nemcsak azért, mert az út az elfek erdeje és város között épp a mi birtokunk mellett haladt el, inkább a hadi titkokat akartad kiszedni Andorból, mi? Máskor meg napokra, hetekre is eltűntél… távoli küldetéseket kaptál a dominátorodtól? Sőt már az sem rejtély, miért éppen Dallamor dan Shevalan lantjátékát követelték az udvar hölgyei a hercegi páholyban az ünnepségek alkalmával…

– Hát pedig ez nyilvánvaló, napsugaram! A többi bárd hangja és zenei virtuozitása messze elmarad az én zseniális tehetségemtől!

– A többi bárd testi adottságai és szexuális tapasztalata is messze elmaradt a zseniális képességeidtől, mi?

– Tudod, hogy most épp úgy festesz, mint a féltékeny asszonyok, akik másnap másik nő karjában találnak? – dőlt a fának vállával, vigyorogva, keresztbe tett lábakkal.

Kedvem lett volna képen törölni, de rájöttem, hogy attól még inkább úgy festenék… Ezen fel kellett nevetnem.

Triandalast nem érdekelte az évődésem a bárddal:

– Levander, mióta hallgatództál? – húzott gyengéden magához. Lágyan szólt a hangja, nem akarta, hogy támadásnak vegyem a kérdését.

– Te most komolyan azon aggódsz, hogy hadititkokat szereztem meg?! – Az őszinte értetlenség fintorával néztem a szemébe.

– Hagyd, Triandalas! Bármikor törölhetem az emlékeit, emiatt ne aggódj egy percet sem! – legyintett még mindig a fának támaszkodva.

– És mondd, Shevalan, máskor is megtetted már ezt vele? – fordult most vele szembe, engem meg óvón karolt át. Eszembe jutott, amit félkomolyan ejtettem el Triannak…

– Ugyan mi okom lett volna erre? – kérdezte ártatlanul.

– Te képtelen vagy egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni?! – förmedt rá türelmetlenül.

– Nem – húzta ki magát büszkén. – Látod? Ez is megy: Igen. Miféle bárd lennék, ha nem tudnék bármilyen beszédstílust felvenni?

– Csak egy igen-nemmel könnyebb hibát véteni, mi? …ha valaki a hazugságot akarja leleplezni árgus szemekkel figyelve az arcizmaid és tested minden apró mozdulatát? A mellébeszélés könnyebb, mert jobban elfed.

– Nocsak-nocsak, erre is kitér a kiképzésed, küldött?!

– Megint mellébeszélsz, bárd! Válaszolj egyenesen: igennel vagy nemmel! Törölted már valaha is Levander emlékeit?

Triandalas a bárd elé állt, és szinte szuggerálta a szemeivel. Shevalan széttárta a karjait:

– Neeem! – mondta ártatlanul. Vagy ártatlanságot mímelve?!

Láttam Triandalason, hogy nagyon elégedetlen a válasszal. Feladta. Faképnél hagyta a bárdot.

– De most már nagyon érdekelne barátom, hogy miért izgat téged ez a kérdés ennyire! – szólt még utána Shevalan.

– Ideje felkelteni Davidont – vetette hátra Triandalas, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek.

Shevalan jobb híján énrám nézett válaszra várva…

– Miket meséltél te rólam a fiúnak, Levander?! – kérdezte szemrehányóan.

– Fiú? Férfi! – igazítottam helyre.

– Hát persze. De te akkor is gyanús vagy nekem, kismadár!

Jobbnak láttam elterelni a szót.

– Megnyugodhatsz, Dallamor. A hadititkokat nem hallottam. Hacsak az nem szigorúan őrzött titok, hogy a nők mozgatják a politikai szálakat.

– Mint a marionett bábokat, rózsaszálam, mint a bábokat…

– Na akkor hadd lássam, harcos nőszemély: képes leszel megvédeni magad a háborús területeken?

Dallamor dan Shevalan kivont kardjával előre-hátra ugrált előttem. Nehezemre esett eldönteni, hogy mennyi ebben a tréfa és mennyi a komoly kihívás.

Ekkor már túl voltunk azon a bizonyos éjszakán, amikor mégsem esett meg az, amire vágytam. Elandor és Testőr megakadályozták. Akkor persze erről még mit sem tudtam, sem arról, miért is buzdít Dallamor, hogy induljak el megkeresni a fiamat. Akár a háborúba is!

Komikus volt a jelenet. Mondjuk ő tényleg nem tudhatta, hogyan harcolok. De én sem lehettem biztos, hogy mennyire emlékszem még.

– Most mit akarsz? Szögezzelek fához egy nyílvesszővel? Mit hadonászol azzal a karddal?

– Nagylegény voltál, mikor a gyerekeknek mutogattál vívó trükköket, de mit kezdesz egy igazi kardforgatóval?

– Te volnál az igazi kardforgató?! Azt hittem a nyelved meg a lantod az igazi fegyvered!

– Mondja az, aki csak íjjal nagylegény!

– Hát legyen!

Rutinos mozdulattal rögzítettem a hátamra az íjat, és már húztam is elő a hosszúkardom. De régen is csináltam ezt a mozdulatot! Majdnem el is felejtettem, mennyire ki kell nyújtanom a karomat ahhoz, hogy a kard kicsusszanjon a hüvelyből.

Az ismerős hang, az acél reszelős hangja a fülemen át kúszott a tudatomba. Aktiválta az izmok emlékezetét, s azok tették, amit tanultak: a karizmok ösztönösen kapták a balról lecsapó penge elé a kardot, a lábak ösztönösen ugrottak az ellenkező irányba, majd támasztottak ki előre, a derék is ösztönösen hajolt, hogy a jobb kar nyújtózhasson és a csukló lendíthesse a kardot a bárd védtelen lába felé…

Először meglepett, milyen éles a küzdelem. Shevalan komolyan vette: kitartóan támadott, és rutinosan védte magát.

– Nem is rossz! – mondta elismerően. – Most kezdek csak belegondolni, hogy amikor ott a fogadóban a mellembe böktél a kardod hegyével, az nem egy kislány játéka volt. Tudás is volt mögötte!

– Gúnyolódsz? – lihegtem, mert a hosszú pengeváltás kezdett kifárasztani.

– Dehogy! Épp azt mondom, hogy jobban meg kellett volna ijednem attól a tüskés rózsaszáltól!

„Itt az ideje kihasználni, hogy ennyit beszél!” – gondoltam.  Pár fürge mozdulat, egy kitérés, egy védés, egy metsäri trükk, és Shevalan máris a földön feküdt, a lábam előtt. A kardja elreppent, az enyém meg a nyakától egy leheletnyire.

– Állj! Megadom magam! – mondta ijedt képpel.

De valami nem stimmelt…

– Tudod, mi a bárdok legnagyobb előnye a harcban? – hallottam hangját közvetlenül a fülem mellett, pedig ő ott feküdt a lábamnál. – Hát a szemfényvesztés!

A következő pillanatban dőltem, magával rántott oldalra. Felfogtam végre, hogy illúziót vet be ellenem, és az a test ott csak a megtévesztés. Mielőtt reagálhattam volna, már a földön feküdtünk. Fájt az esés is, és az is, ahogy megfeszített. A hónom alól kulcsolta a tarkómra a kezeit, a karjaim hátra feszítette, a fejem előre, rúgkapálni se tudtam.

– Nem ér! Csaltál!

– A háború nem játék, Levander! Meghalsz, ha mindig tisztán akarsz küzdeni!

– Megértettem. De ez fáj! Engedj el!

Hátamra fordított, kezeimet a fülem mellett a földhöz szegezte. Éreztem a testét, de nem láttam őt.

– Engedj el! – követeltem újra. Kiabáltam, mert félelmetes volt, hogy nem láttam a szemeit, a szándékait. Akkor véget vetett az illúziónak és megjelent a szemem előtt.

– Engedj el! – mondtam. Ekkor már kevésbé követelőző hangon.

– Nem! – vigyorgott. – A foglyom vagy!

– Akkor csókolj meg! – mondtam kihívón.

Ezzel el akartam vonni a figyelmét, hogy majd felülkerekedhessek rajta. De játékosság helyett elkomolyodott. Egyre csak nézett, mélyen a szemembe. Lassan közelített. Az orrunk már összeért. Már én sem azon törtem a fejem, hogy hirtelen levessem magamról és kiszabaduljak. Sőt, ha akkor tudtam volna mozogni, magamhoz öleltem volna. Még a lábammal is. Biztos az tüzelt fel, hogy testemmel éreztem a testét, az arcomon meg a leheletét. Az én szívem kalapált, reméltem, hogy az övé is.

De neki máshol jártak a gondolatai. Hiába vártam az ajkait, a homlokunk ért össze.

– Nem – súgta lágyan. – Te szerelmet érdemelsz, de azt én nem adhatok.

Feltolta magát, hogy többet lássunk egymásból.

– De mindennél jobban kívánom, Levander, hogy mindig így érezz a közelemben, mint most! Akarj engem szeretni, vágyj az érintésemre!

Bizsergett a bőröm. Akkor, ott.

De ez azóta bizony átoknak bizonyul!

„Trianra akarok koncentrálni. Most már mindig!” – szögeztem le magamban. – „Át is tudom irányítani felé ezt az érzést. Igen!” – győzködtem magam. – „Igen, bárd, feltüzel a közelséged, de Triandalas élvezheti a gyümölcsét. Neked úgysem kellettem!” – vetettem egy kárörvendő pillantást Shevalan hátára. Pár lépésnyire aludt tőlünk.

Hátat fordítottam neki, és Triandalashoz simultam. Ő is aludt már. Markolni kezdtem az izmait, csókolgatni a bőrét. „Ez az! Ébredezik” – állapítottam meg. – „Már ölel és simogat.”

Amikor a nyaka helyett a száján készültem megcsókolni, a számra tette két ujját, és fülelt. Én is hallottam mindenki légzését. Davidon és Elandor őrködött, a többiek szuszogása lassú volt.

Addig én hajoltam fölé, de akkor átvette az irányítást. Eltolta a vállam, hogy hanyatt fordítson. Most egy kicsit megbánta, hogy nem húzhattam szoknyát, kissé türelmetlen volt. Halk neszt csapott csak, de ebben a nagy csendben ez is feltűnő volt. A következő pillanattól viszont már semmit sem hallottam.

Ezt Triandalas is észlelte, azonnal Shevalan felé kapta a fejét. Követni akartam a tekintetét, de nem engedte, hogy arra forduljak, elkapta az állam. Hirtelen mozdulat volt, és határozott. Kíváncsi voltam, hogy a bárd varázsolt-e csendet nekünk, de nem nézhettem meg. Csak annyit tudhatok, amennyit Triandalas szeméből olvastam ki. Nekem az volt az üzenete, hogy csakis őrá figyelhetek. Engedelmeskedtem, átadtam magam az érzésnek, ami vele mindig eltöltött: rábízhatom magam, hiszen ő mindig uralja a helyzetet. Kaptam egy csókot is, talán épp köszönetképp, hogy alávetem magam az akaratának. De aztán újra felemelkedett, és akkor… Akkor nem nekem üzent.

Oldalra pillantott és a szeme azt üzente Shevalannak: „Ő az enyém!”

A VII. impériumháború- és Levander életének főbb időpontjai

legfontosabb események évszámai syrroni időszámítás szerint
A VII. impériumháború- és Levander életének főbb időontjai

A történet helyszínei

a regények helyszínei (Édes otthon és Emlékezz rám!)
A regény eseményeinek főbb helyszínei. (a Metsäri jelölő helye nincs megerősítve)

Észak-Pylvis országai

Milyen ifjú egy elf vagy félelf?

Emberként nem könnyű emlékezni, hány évesen számít gyereknek, fiatalnak vagy épp öregnek egy elf vagy félelf. A táblázat segít kiigazodni, az emberi korhoz hasonlítva a másik két faj öregedését.

Életkortáblázat: elfek, félelfek kora hasonlítva az emberi életszakaszokhoz

Az ősi Rhyom kiterjedése

A VII. impériumháború- és Levander életének főbb időpontjai

legfontosabb események évszámai syrroni időszámítás szerint
A VII. impériumháború- és Levander életének főbb időontjai

A VII. impériumháború-, Shevalan és Levander életének főbb időpontjai

Emlekezz rám! regény idővonala
Az Emlékezz rám! regény quintarisi idővonala: Shevalan, Levander, és a VII. impériumháború eseményeinek legfőbb időpontjai

A történet quintarisi helyszínei

a regények helyszínei (Édes otthon és Emlékezz rám!)
A regény eseményeinek főbb helyszínei. (a Metsäri jelölő helye nincs megerősítve)

A történet földi eseményei - Vanda naptárbejegyzései

2018 április naptár
Vanda naptárbejegyzései 2018 áprilisában

A történet földi helyszínei

Az Emlékezz rám! regény helyszínei
Az Emlékezz rám! regény helyszínei google térképen
Vandasymbol

Olvass tovább a
"KÖVETKEZŐ >" gomb segítségével