Erdő mélyén házikó
Mindjárt itt a suli. Még két kereszteződés. Na tessék pont most lett piros a lámpa!
Hát nem tudom mi lesz a mai magánórámmal: Mi a frász lehet az oka, hogy felhívtak az iskolából? Remélem most majd tudok beszélni Ili nénivel. Ha öt perccel korábban hívott volna, még mielőtt bementem az utolsó beteghez… Még jó, hogy a recepciós lány felvette a mobilomat, így megkaptam az üzenetet.
Ha nincs nagy baj Nimivel, akkor mégis elmegyek Dorka nénihez. Olyan szépen kérte… Nem tudtam elutasítani. Hallottam is a hangján, hogy fájdalmai vannak. Egy dolog, hogy kell a pluszt pénz, de én komolyan is gondolom a hivatásom. Szeretem a munkámat. Tényleg ez éltet: az a jóérzés, hogy a szerencsétlenül járt embereknek enyhítem a fájdalmait és visszaadhatom az egészségüket, a mozgásszabadságukat!
Fura ez a néni! Három napja voltam nála először. Nem kaphat TB-támogatott gyógytornát, mert saját felelősségére elhagyta a kórházat, pedig legalább egy hétig ott kéne lábadoznia, orvosi felügyelet mellett. A combnyak törés nem játék! Még akkor sem, ha beékelődve maradt. Dorka néni elutasította a műtétet, és a kórházban sem volt hajlandó bennmaradni.
Fura a bácsi a férje is. Nagyon maguknak valók, mindenkitől távol akarnak élni. Biztosan ezért lenne képtelen a néni a kórházban időzni, idegenekkel egy szobában.
Az erdő közepén élnek, a házuk is fából épült – bár nagyon masszív, azt meg kell hagyni… Első alkalommal, amíg keresgéltem az erdei földutakon bolyongva a házat, azon gondolkodtam, vajon ki tudják-e majd fizetni a magán óradíjamat. Régimódinak tűnik a ház, szinte beleolvad az erdőbe, messziről tényleg alig lehet észrevenni. Közelről az tűnik fel, hogy tele van egyedi megoldásokkal és nemesen egyszerű, természeti formákat idéző díszítésekkel. Valahol meg tudom érteni, hogy el sem akarják hagyni az otthonukat, engem is mindig megszáll a nyugalom, mikor odaérkezek.
Hopp, ott épp kiáll valaki a parkolóból! De jó! Nagyon közel a bejárathoz!
Na, most viszont nem vagyok épp nyugodt!
Nem látom Nimit az udvaron. Rengeteg rohangászó, hangoskodó gyerek, de ő sehol.
Viszont ott az ügyeletes tanító néni, célozzuk meg őt!
– Jó napot kívánok, Ili néni bent van még? Üzent, hogy akar velem beszélni.
– Már mindenki hazament, csak ügyelet van. Próbálja meg holnap reggel, anyuka! – mondja sebtében, de már faképnél is hagyott, hogy szétszedjen két civakodó gyereket. Pedig még megkérdeztem volna, hogy Nimi vajon mégis elment-e haza magától.
„Hisz az ott Adorján a kerítésnél, ő is a harmadik A-s. Hát, ha más nincs, megkérdezem őt…” – indulok meg felé, de elég faragatlanul fordul el, hogy pusmogjon a barátaival… „Rólam?!” – vonom fel a szemöldököm. – „Köze lehet ennek ahhoz, hogy behívattak?”
– Ah, szia Kincső! – villan fel a szemem, meglátva egy kedvesebb osztálytársat is. – Nem láttad Nimit? Hazament már?
– Nem. Bent kuksol és olvas – mutat a bejárat felé.
– És nem tudod, mi történt vele ma? Ili néni üzent, hogy jöjjek be.
Nem szólt, csak őszinte meglepetéssel nézett rám, és csóválta a fejét.
Huh, az jó. Ha nagy baj lenne, akkor biztos tudná az egész osztály.
– Köszi! – indulok a bejárat felé.
A sarokba kuporodva találom Nimit, a cipős padon ülve.
– Megvagy te lókötő! Miért nem játszol a többiekkel? Alig találtalak meg!
– Érdekes a könyv – vonogatja a vállát.
– Ah, csak nem azért, mert mondtam, hogy ne szaladgálj eszetlenül?!
– Nem – kerüli a tekintetemet.
Felveszem a táskáját, hogy megsürgessem.
– Gyere induljunk! – járok elő jó példával.
Bejött: követ.
– Na és mi volt a baj? – fordulok hátra menet közben.
– Milyen baj?
– Felhívott Ili néni…
– És nem mondta?
– Nem tudtunk beszélni, csak üzent, hogy ma jöjjek érted. De miért?
– Én azt nem tudom…
– Tényleg? – felhúzott szemöldökkel hajolok közel az arcához. Kéne az őszinte válasz…
– Tényleg nem tudom!
Milyen ártatlan szemekkel tud nézni! Elképesztő!
– Na és kész a házi? – adom fel és indulok meg a kocsi felé újra.
– Nincs még…
– Éhes vagy? – nyitom fel a csomagtartót, és teszem be az iskolatáskát.
– Nem! Ma jó volt az uzsonna.
– Na ennek örülök! – mosolygok rá, és megsimogatom a buksiját.
– Anya! Miért ülünk be a kocsiba? – néz rám meglepődve.
– Mert még van dolgom – nyitom ki a hátsó ajtót, és betessékelem. – Akkor mehetünk Dorka nénihez…
– Anya! Ez meg milyen hely? Most az erdőbe hajtottál!
– Tudod, mondtam, hogy négyre jöttem volna egy nénit megtornásztatni. Tudod, vele beszéltem az előbb. Hallottad a hangját is.
– Igen, sütit is ígért.
– Mindjárt meglátod, milyen mesebeli házikóban lakik a kedves öreg néne – kacagok fel, – meg a zsémbes öregapó – teszem hozzá.
– Reméljük nem a vasorrú bába a mézeskalácsházban! – nevet velem.
– Megjöttünk. Bevisszük a táskádat, megírod addig a leckét, amíg tornáztatom a nénit, jó?
– Jó.
„Jaj, olyan jó gyerek! Imádom!” – mosolygok rá a visszapillantó tükörben.
– Van kutyus is, de vigyázz vele, mert elég komolyan veszi a házőrzést!
Emlékszem, mikor először jöttem ide, ki sem mertem szállni a kocsiból, míg a házigazda ki nem jött. Egyetlen szavára odament hozzá a hatalmas kutya. Ő megsimogatta, jelezve, hogy helyesli a viselkedését, hogy nem enged a ház közelébe idegent. Megfogta a nyakörvét, úgy közelítettek a kocsihoz.
– Ki lehet szállni. – mondta az ember, vasmarokkal tartva a kutyát. Az állat érezte a tekintélyt parancsoló gazdája szándékát, de azért odamorgott még egyet nekem, csak a miheztartás végett. – Hagyja, hogy megszagolja! – mondta a házigazda.
Eléggé remegett a lábam, meg sem mertem moccani.
– Erre tessék! – mondta akkor, mutatva az utat.
– Erre tessék! – mondja most is. Úgy látszik ez a szavajárása.
Igazán kortalan ember. Gőzöm sincs hány éves lehet. Ereje teljében van, de mégis úgy viselkedik, mint a nagyapám a 70 év gondjával, a sok megpróbáltatás súlyával a vállán. A felesége TB iratai szerint az asszony hetven éves, gondolom nem lehet olyan óriási korkülönbség… Ha legalább egyszer látnám mosolyogni, biztos azt hinném, hogy középkorú. Lehet, hogy a vidéki élet tartja őt ilyen fitten. Láttam, hogy lovakat tart, biztos aktív életet él.
– Jó napot kívánok, Benedek bácsi! A kisfiam is velem jött… – aggódok a kutya miatt. Az ember észrevehette, mert megint a nyakörvénél fogva tartja az állatot.
– Igen, tudok róla.
Nem csalódtam, most is nyers, mint általában. De már Nimihez fordulva beszél tovább:
– Gyere fiam, nem bánt a kutya. Csak megszaglássza a kezed, és már meg is simogathatod!
– Milyen fajta? – néz fel a magas gazdára Nimi.
– Erdei keverék. – Látom, ahogy figyeli a kutya viselkedését, mikor engedheti el. Aztán felém fordul: – Menjünk be, Dorottya már várja!
Egy kisfiúnak mindig nehéz otthagyni egy kutyust, de mennünk kell.
– Itt tudsz leülni – mutat egy székre a házigazda. Nimi le is ül. – Kérsz süteményt?
Hm, csak nem… gyengéd hangot is ismer ez a vénember?
– Akkor én be is mennék… – mondom hátrálva a szoba felé.
– Hogyne, tessék! – csak egy pillanatra pillant fel rám, de már ül is le a gyerek mellé.
Most csak rám pikkel, vagy felnőtt-gyerek alapon válogatja meg, hogy kihez legyen kedves…?
– Nagyon örülök, hogy nincs baja a kisfiadnak, lányom! – hallom a szobából.
– Jó napot Dorka néni! Hogy tetszik lenni?
– Hát, elég szenvedősen… Mit nézel annyira odakinn? – érdeklődik, hisz én az ajtóban megtorpanva még kifelé figyelek.
– Ja, semmi-semmi! Csak néztem, minden rendben van-e Nimivel…
– Benedek jól ért a kisfiúk nyelvén. Sosem vallaná be, de szerintem alig várja, hogy együtt tanulhasson vele. Már biztos érdeklődik, hogy mit tanulnak, mi a házi…
– Tényleg ezt történik – nézek cinkosan Dorka nénire befejezve a leskelődést.
Becsukom végre az ajtót. Megnyugtató, amit láttam.
– Na nézzük azt a lábat!
Felszisszen a néni, amint hozzányúlok… Felemelem a takarót.
– Oh te jó ég! Ez tényleg rosszabbodott! Újra meg kéne fontolni azt a műtétet!
– Dehogy kell. Majd meggyógyul – mondja optimistán.
– Dorka néni! Ha ez tovább rosszabbodik, akkor nagy baj is lehet belőle: trombózis, vagy akár embólia is!
– De Vandácska helyretesz mindent, nem igaz?
– Én nem vagyok sebész!
– Ennél százszorta veszélyesebb sérülésekből is felgyógyultam már! – legyint.
– Fiatalon az ember gyorsan gyógyul, de Dorka néni már hetven éves!
– Mindenki annyi éves, drágám, – kezd bele, de kicsit felnyögve fejezi be a mondatát, mert közben masszírozom a csípőjét: – ahánynak érzi magát! Mondjuk most épp ezerötszáz évesnek érzem magam a fájdalom, meg az ágyhoz kötöttség miatt! – nevet, de közben-közben elakad a nevetés, mikor épp fáj neki egy mozdulatom. – Rettenetes ez a semmittevés!
– Igen, az látszik a nénin, hogy jól tartja magát! Ötvennek is alig nézném! Jól láttam, hogy vannak lovaik?
– Vannak bizony! Csodás paripák!
– És szoktak lovagolni?
– Persze, hogy szoktunk! Panaszkodnak is a hátasok, ha nem futtatjuk meg őket! – megint nevet. Olyan energikus a kacagása! …Na igen, amíg el nem akad.
– Na most enyhült?
– Igen, most jobb! Jöhet a torna?
– Nagyon meg akar gyógyulni, Dorka néni! Nem szoktak engem így sürgetni! – nevetek fel.
Jól bírja a tornát. Összeszorított foggal. Igazi harcos alkat. A végén visszafektetem, és indulni készülök. A pénzt úgyis a bácsi intézi.
Kinyitom az ajtót. Behallatszik, hogy Nimi és Benedek bácsi élénken beszélgetnek.
– Megnézhetem én is a fiacskádat? Nagyon aranyos a hangja, és okos dolgokat mond.
– Bejössz egy picit, drágám? – szólok oda Niminek.
Feláll, és elindul. Ragyog az arcocskája, úgy tűnik. Tényleg jól szórakoztak.
– Gyere, kicsim, bemutatlak Dorka néninek! – kézen fogom, és a szoba felé indulok vele. Közelebb érve már látszik az ágy, s benne a kedvesen mosolygó Dorka néni.
Megrándul a kezem? Most mi van?! Nem követ a fiam, megtorpant, és ráncigálja ki a kezét a kezemből.
„Oh, te jó ég! Ez meg mi?” – fordulok hátra Nimihez. Hatalmas szemet mereszt Dorka nénire…
– Gyere ide kisfiú! Azt hiszem, valamit meg kell beszélnünk! – hallom a néni hangját.
Megpördülök és látom, hogy Dorka néni szeme is elkerekedett. Mi a fene ez a kölcsönös megrökönyödés? Újra visszafordulok Nimi felé, épp most szakította ki a kezét a kezemből. Benedek bácsi elkapta: ott áll mögötte, és fogja a két vállát. Lehajol hozzá, és szemébe nézve kérdezi őszinte aggodalommal:
– Mi ütött beléd, fiam?
Nimi egy szót sem tud kinyögni. Fél? Úgy tűnik fél.
Na most már én is félek. Remélem nem vagyunk bajban! Thrillerekben vannak ilyen helyzetek: jószándékú emberek gyanútlanul keverednek őrült pszichopaták jól megtervezett csapdájába. Teljes a kiszolgáltatottság…
– Ne félj tőlem, gyermekem! – hallom bentről, kedves hangon.
Tétován, gyanakodva fordulok meg. Dorka néni majd’ leesik az ágyról, úgy próbál kinézni:
– Én tudom jól, hogy te nem tehetsz semmiről! Eszemben sincs téged vádolni!
– Mi folyik itt? – kérdezem. Szinte biztos, hogy hallatszik a hangomon a félelem. Azt se tudom, kire nézzek… Azonnal elhúzom Nimit a férfitól, és védelmezőn karolom át.
– Fiatalember! Attól tartok, hogy te elfelejtettél elmesélni valami fontosat az anyukádnak! – A néni hangja olyan nyugodt, hogy kezd hatni rám: már nem félek, inkább csak aggódok.
– Nimród?! – nézek a fiamra kérdőn.
Már nem vonaglik, nem akar szabadulni.
– Ez a kisfiú volt az? – kérdezi lágyan a bácsi, egyenesen a néni szemébe nézve. Együttérzést látok a tekintetében, mint aki támogatásáról akarja biztosítani a nehéz helyzetben.
Csak egy néma bólintás a válasz az ágyból.
– Én láttam, mi történt a nénivel! – mondja lehajtott fejjel, alig hallható egércincogással Nimi.
– Hogy hogy esett el? – guggolok le vele szemben. Megfogom mindkét kezét, és melegen a szemébe nézek.
– Elütötték.
– Tessék?!
– Konrád volt. – Elhaló a hangja.
Az enyém viszont az ellenkezője: szinte felvisítok.
– Mi?!
– Tudod, Adorján bátyja! – Úgy hangzik, mint egy vallomás.
– Hogy-hogy elütötte?! De akkor hogy-hogy nem volt kinn a rendőrség?!
– Nem akarok feljelentést tenni! – mondja Dorka néni. – Gondolj csak bele lányom, mi lenne azzal a kamaszfiúval, ha megvádolnám?
– Nagyon rendes Dorka nénitől, hogy védelmezi. Remélem tanul az a gyerek ebből a balesetből, hogy sokkal-sokkal óvatosabb legyen ezután.
– Hát remélem! – hallom az ágy felől a sóhajt.
– Én nem hinném, hogy átérzi a tette súlyát! – tért vissza a zsémbes vénember. Hova ment az együttérző öregapó? Úgy tűnik a bácsi nem osztja Dorka néni optimizmisát.
– Idejössz egy picit hozzám, Nimród? – Dorka néni szokás szerint nem hajlandó meghallani a zsörtölődő szavakat.
Nimi a nagy vallomás után kezesbáránnyá változott. Feloldódott, eltűnt belőle a feszültség. Már ül is ágy szélére. A néni simogatja.
– Vanda, itt a tisztelet díja! – áll elém Vadász úr a pénzzel. Próbálok kilesni a vállai mellett, meg fülelni, de nem hallom miről beszélgetnek odabenn, mert szóval tart. – Holnap is számíthatunk önre?
– Igen. Igen-igen, persze!
– És hány órakor? Az eredeti időben, vagy úgy, mint ma? Szívesen látjuk a kisfiút…
Hazafelé összeszidtam Nimit, hogy mindannyian elszaladtak a baleset után! Mázli, hogy valaki kihívta a mentőket…
Aztán otthon komolyabban is elbeszélgettünk. Tehát nem eszetlen rohangálás közben esett el a kisfiam… De miért nem mondta el nekem az egészet?!
„Hát milyen anya vagyok én, hogy Niminek egyedül kell megharcolnia a csatáit?!” – Majdhogynem elbőgöm magam az ágyamra huppanva. Nimikémet az imént simogattam álomba. Ő is nehezen aludt el, és nekem is ezerrel kavarognak a gondolataim. Így nem fogok tudni aludni.
Mély lélegzetet veszek, hátha tisztul tőle a fejem: „Lassíts, Vanda, lassíts!” – szedegetem össze a gondolatokat.
Megvédeni a fiam! Harcol, nélkülem. De miért nélkülem harcol? Itt vagyok, kicsim!
Bár jártam volna küzdősportra! – ébredek rá a korlátaimra.
Jah, bezzeg Levander! Persze könnyű neki! Nem ő hagyta ott két alkalom után a karate edzéseket… Pedig Pethronas keményebb edző lehetett, mint a mi sen sei-ünk.
Tényleg, a könyv! Az majd eltereli a figyelmem, könnyebb lesz elaludni! Lássuk csak, hol is tartottam? Megvan: ott, hogy volt az a csata, a tűz, a foglyok, és a főszereplőt kilőtték. Az elf íjászt a goblinok, a béna kis rövidíjakkal…
