24. Hitves

Kacagva robbantunk be a szoba ajtaján. Gyerekkoromban jártam utoljára Lavallos dolgozószobájában. Most égtek a fények, vártak minket haza.

Triandalast őszintén szeretik a barátai és őszintén tisztelik a harcosai, de még a tanács tagjai is. Nemcsak a szűk család tisztelte meg az esküvőnket! Együtt örültek vele, hatott mindenkire, hogy újra ragyogni látták őt! Jócskán hajnalodott már, mire ott tudtuk hagyni őket. Pedig mi már nagyon szerettünk volna kettesben maradni. Az egyik kezemmel végig emelnem kellett a szoknyámat, hogy tartani tudjam az iramot Triandalasszal, amikor végre megindultunk haza. Apám házától az új otthonomig végig szaladtunk.

Sokat jártam ebben a házban gyermekként. Akkor vendég voltam, most ez lett az otthonom.

Nem is egyszerűen vendég voltam, hanem egy játszótárs, egy eleven kölyök! Még most is megmosolyogtat, ha egy olyan zugot látok meg, ahol valami vicces dolog történt. Triandalasszal akkoriban mindig, mindenen tudtunk nevetni…

Akkoriban sokat szaladgáltunk fel és alá a lépcsőkön, bujkáltunk a lépcsők alatt, a pincében. Kuncogva, pisszegve intettük egymást csendre, amikor Valeria zsörtölődött a csatazaj miatt. Hacsak nem zuhogott az eső vagy tombolt a szél, kizavart minket, vagy át hozzánk, hogy ott randalírozzunk.

Akkoriban Lavallos szobája tabu volt. Csak egyszer-egyszer léphettem be, akkor is csak nagyon ügyelve a viselkedésemre. Például apával, anyával. Milyen óriásinak tűnt ez az íróasztal akkor! Milyen érinthetetlennek!

„Milyen lesz itt élni? Annyi emlék köt ide. Majdnem minden olyan, mint akkoriban, csak kisebbnek tűnik, pedig én nőtem, nem az ment össze…”

Érdeklődve néztem körül, miközben éreztem, hogy a kezemet játékosan tartja Triandalas. Még mindig ziháltunk a futástól. Lassan körbefordultam, hogy megnézzem a férjem dolgozó szobáját. Már rég az övé. Most kezdtem ráeszmélni, hogy milyen kölykök voltunk még akkoriban, és milyen komoly férfi vált belőle azóta. Mire körbeért a tekintetem, és újra rajta állapodott meg, még mindig vidám volt a szeme, és minden mozdulata játékos.

Én is rámosolyogtam, és a villanásnyi apró szemöldökrándulásból tudtam, hogy észrevette: valami máson jár már az eszem. Kiszabadítottam a kezem, és könnyed léptekkel a tekintélyt parancsoló íróasztal mögött teremtem. Kissé tétován indult utánam. Szerintem törte a fejét, hogy mit találtam ki megint.

Az asztal az ajtóval szemben állt. Lassan, nagy ívben kerülte. Láttam, hogy végigmér, tetőtől talpig. Háttal az asztalnak támaszkodtam, két kezemmel megmarkolva a masszív fa asztallapot.

– Olyan gyönyörű vagy, Levander! Az első bálon láttalak ennyire szépnek, akkor is fehér ruhát viseltél. Nagyon jól áll rajtad. – Addigra odaért hozzám. A vállpánttal kezdett babrálni, és a szemében ábrándozás a pajkosságnak kezdte átadni a helyét. – Nem mintha az erdő mélyén a férfias ing-nadrág viseletben ne lettél volna elég kívánatos… De valljuk meg, jót tesz a házasságunknak, hogy ebben is egyel magasabb szintre lépünk. Jó, hogy tartottad a fokozatosságot, így erre a nászéjszakára is maradt újabb felfedezni való. A szemnek, – lassan mondta a szavakat, miközben újra végigmért, egész közelről, a dekoltázsba is belesve, – …és a kéznek – folytatta, miközben elindultak a pánton lefelé a kezei. Körberajzolták a mell vonalát, majd a derékon és a csípőn folytatták. – Mondtam már, hogy milyen jól áll ez a ruha?!

Szavak helyett a jobb lábammal válaszoltam. Miközben a vonalaim rajzolással volt elfoglalva, megszabadultam a menyasszonyi cipőtől, és a bokájára simítottam a talpam. Csak egy pillanatig, mert ahogy húztam felfelé, kicsit elidőztem ugyan az izmos vádlik kitapintásával, de hamarosan a térdhajlatába csúsztattam a lábfejem. Nagyon enyhe mozdulat is elég itt, hogy kibillents valakit az egyensúlyból. Ahogy megrogyott a térde, ösztönösen lépett egyet előre, és már nem volt köztünk távolság.

Jobb kezével az asztalra támaszkodott, a ballal pedig odakapott a vádlimhoz, így a csípőjéhez nyomta a térdem. Az ő lélegzete is elakadt egy pillanatra és az enyém is. Nem bíztam a véletlenre: a kezemet az övére tettem, és úgy kezdtem lassan indítani felfelé, hogy biztosra vehessem, hogy az ujjai közé csíptetett selyem is jön velünk. Csak a térdig vitt az út felfelé, onnan már lefelé vezetett, így a lágy, de díszítéstől nehéz ruha már magától is eshetett volna lefelé. De nem engedte el, végigkísérte.

Mélyen a szemembe nézett, de tudtam, hogy a tapintás érzete köti le a figyelmét.

– Egy szóval sem említetted, milyen rangot értél el. Micsoda tekintélyes férfi vált belőled. Azt hittem Pethronas csak a parancs szót próbálja a konok fejembe beleverni, azért mondogatja folyton, hogy te parancsoltál neki. A jóval idősebb bátyádnak, a keménykezű kiképzőtisztünknek? És tessék! Nemcsak neki, de minden őrzőnek elöljárója lettél!

– Engem akarsz, vagy rangot magadnak?

– Gondolom már megkaptad a választ, mikor ezen „aprócska” információ hiányában is örök hűséget fogadtam neked – mosolyogtam rá.

– Így helyes – jelentette ki. Előrehajolt, és megcsókolt. Csak röviden hagytam, és huncut szemmel hátrébb húzódtam.

– Nem mintha az erdő mélyén harcosként ne lettél volna elég kívánatos… – szándékosan idéztem a szavait, és utánoztam még a hanglejtését is. – De valljuk meg, jót tesz a házasságunknak, hogy ebben is egyel magasabb szintre lépünk. Jó, hogy tartottad a fokozatosságot, így erre a nászéjszakára is maradt újabb felfedezni való. Magam is őrző volnék, most látna Pethronas milyen odaadással várom a parancsodat! – duruzsoltam.

Azonnal láttam a szemében, hogy tetszik neki a játék.

– Szerencsére már nem vagy őrző, mert olyan parancsot sosem adnék egy őrzőnek, amilyet az asszonyomnak – suttogta a fülembe.

– Érezni akarom a hatalmadat és az erődet! – súgtam vissza.

Gyengéden hátrébb toltam, hiszen eddig az asztalhoz szögezett. Arról gondoskodtam, hogy a már csípőig felhúzott fehér selyem le ne omoljon a földig újra, miközben megfordultam az asztal felé, és ráhajoltam. A fordulat közben, amíg tudtam rajta tartottam a szemem, hogy figyeljem a szemeit. A szám széleire huncut mosoly ült, ahogy még láttam, hogy az ő szemei elkerekednek. Mindkét kézzel belemarkoltam az íróasztal túlsó szélébe, és csak vártam.