13. Vörös boszorkány
– A nyeregtáskája a lovon maradt! – vágta rá Davidon. Felpattant és már indult is Kezeshez.
Az én lovamra tettük át Trian felszerelését, amikor eltemettük szerencsétlen éjfekete mént, hogy mindene velem legyen. Davidon elénk cipelte a málhát, és izgatottan beszélt Gervidhez:
– Ettől még neked is leesik majd az állad, varázsló! Elképesztő hogyan elevenednek meg a múlt képei Shevalan bárdmágiájától!
Meglepett, hogy Gervid nem kötekedett, nem kérte ki magának, hogy az ő varázstudományához képest mindenki csak kontár lehet. Ehelyett tűnődő volt a hangja:
– A köpönyeg! Az megvan? A boszorkány a fekete csuklyát emlegette, abban látta őt…
– Nagyon jó, mert akkor az a csuklya is látta a boszorkányt – dörzsölte a tenyerét a bárd.
– És a másik boszorkányt! – csatlakoztam be én is. – Legalább megtudom, mi köze volt ahhoz a nőhöz.
– Ha még élne, magad fojtanád meg, mi? – kuncogott Gervid. – De igen: érdemes megnézni őt is, mert az akkori események segíthetnek kibogozni a most zajlókat. Mivel ez bosszú, egyértelműen összefügg.
– Meg talán hasonlóak a módszerek is… ha látunk valami trükköt, felkészülhetünk ellene – találgatott Davidon.
– Nem hinném, hogy hasonló módszert vet be egy bosszúszomjas nő, mint egy fülig szerelmes! – adta bele élettapasztalatát Shevalan is.
Eközben elővettem a köpönyeget. Röviden magamhoz öleltem az összegöngyölt holmit, aztán hagytam, hogy leomoljon a nehéz szövet. A nyakánál fogtam, magam elé tartva, a fekete fém díszcsatja volt a szemem előtt. A köpeny szinte a földig ért. A szívem sajdult belé, hogy még az enyhe szél is könnyen lengeti meg, mert üres! „Bár Triandalas válláról lóghatna újra!” – kívántam.
Shevalan elvette tőlem, visszagöngyölte és letette elénk. A fekete díszcsatot a kupac túloldalára döntötte. Intett, hogy üljünk le.
– Levander, kedvesem, biztos, hogy te is látni akarod? – kérdezte aggódón.
– Persze!
– Akkor is, ha…
– Csináld! – nem tűrt ellentmondást a hangom.
Akkor belefogott végre: motyogott valamit, aztán a köpönyeg felett képek jelentek meg. Ahol ültünk, épp a csat szemszögéből láttuk a sötétben is felderengő, enyhén áttetsző, térbeli képeket. Hang nélkül peregtek.
Elsőnek egy fiatal lány látszott, nevetett, a karját nyújtotta. A köpenyből is kinyúlt két kar, összekapaszkodtak a lánnyal. A fák forogtak körbe. Egy kis idő után már mindenki értette, hogy a köpeny viselője forog a lánnyal együtt.
– Ez te vagy, Levander? – suttogta Davidon.
Egy könnycsepp volt a válaszom.
– Mégis mikor történhettek azok az események, amikre kíváncsiak vagyunk? Gondolom nem akarunk ötven évet végignézni. Valami ötlet? – kérdezte Shevalan.
Tanácstalanul néztünk össze. Gervid tűnődött, engem fürkészett:
– Mióta is nem voltatok együtt? Ah, az túl tág! Megvan! – ugrott be neki egy ötlet: – A boszorkány három hosszú évet emlegetett…
– Küldetések… Jaj, miért is nem faggattuk ki jobban a fogadóst, hogy mikor járt erre felé Peng és Whong! – korholtam magam. „Egy metsäri küldött ezt tette volna…”
– Nézzünk négy évet. Az 2852 – számolta ki Shevalan, és már változtak is a képek.
– Ez az! Állj! Ez a cortinai fogadó! – állíttatta meg Gervid.
Az ismerős fogadós nézett szembe velünk. Azaz a köpönyeggel. Épp italt mért ki, és nyájas arckifejezéssel köszönte a nagylelkű borravalót, amit egy oldalról benyúló kéz tett a pultra. Triandalas egy pillanatra a kéz irányába fordult. Igen: ez Pethronas. Ugyanilyen fekete köpönyeget viselt. Csuklyája hátra vetve a vállán szétterülve pihent. Széles homlokpánt fedte a füleit, egy halvány kerek rajzolat díszelgett elöl. Pont úgy, ahogyan ma megláttam őt.
A kép itt elidőzött.
Ránéztem Shevalanra: „Hisz még szinte el sem indult a törtrénet, máris szünetet tart?!” Tanulmányozta az arcot, de amikor észrevette, hogy őt figyelem, folytatta.
Egyszer csak forgott a fogadó. A két elf egyszerre fordulhatott a hangok irányába, mert útközben felbukkant az épp forduló Pethronas képe is. Hiába lehetett az ő számukra figyelemfelkeltő az a hang, a képsor a mi számunkra néma volt.
Egy asztalt láttunk. Épp azt, ahol pár napja a fekete nő köré sereglettek a menekültek. Triandalas ott állhatott, ahol Gervid aznap, és pont ugyanígy láthatta ő is az asztaltársaságot. De ez a nő nem fekete volt, hanem égő vörös. Tűzpiros ruhájából majdnem kibuggyantak a hatalmas mellei, telt ajkai vérvörösek, göndör haja rőt és dús. De őt is sokan vették körül, mint nemrég a nővérét. Ittasan nevetgéltek körülötte, sóvárgó pillantásokat vetettek rá.
A nő szeme megakadt a két elfen. Egyetlen pillanat elég volt, hogy hidegen hagyják a körülötte legyeskedő férfiak. Lelohadt a mosolya, összeszűkült a szeme.
Ekkor egy alkarvédő takarta ki látványt és fordulásra késztette a köpönyeg viselőjét. Útközben Pethronas tűnt fel, karja már csak a kép szélén látszódott, aztán eltűnt. Láttuk, hogy a fogadós a szemével a nő felé int, de szavait a szájáról sem tudtuk leolvasni. A szeme egy kis irigységről tanúskodott.
A kupa volt a következő, amit látott a köpeny, aztán újra fordultunk, és pár lépés múlva az ajtó állt előttünk. A vörös nőre nem néztünk vissza.
Pethronas szigorú arccal magyarázott, s egy gyors mozdulatsor után már a lovon ülő magasságából láttuk a világot. A kéz jobbra húzta a kantárt, a ló feje követte, aztán a tér házai indultak balfelé, lassan, ringatózva. Elénk fordult a fogadó is, nyílt az ajtaja. Egy feltűnően piros színfolt vonzotta oda a szemet: Kerek idomok, kihívó testtartás.
De a ló tovább fordult, és utána már csak az ismerős utcák, végül a városkapu képe tűnt fel.
Ezután gyorsult minden. Illetve csak egy-egy pillanatkép látszott, különböző helyszínek, más-más emberek, elfek. Még apám arcát is felfedeztem rajtuk!
Megint felvillant valami élénk vörös, ekkor Shevalan lelassította a képek pergését.
A köpönyeg most fejjel lefelé mutatta az utcát, mintha az egy víztükörben lévő tükörkép volna. Egy ló lábai látszottak. Egyik mellső lába néha kapart egyet, odafönt a földön.
A piros ruhás nő közeledett, furcsán, fejjel lefelé, de a haja nem égnek állt, a vállára terült. Felfogtuk, hogy az épp feleslegessé vált ruhadarabot gazdája hanyagul rádobta a korlátra, amihez a lovakat kötötték. A nő a köpeny fölé hajolt. Úgy láttuk az arcát közeledni, mintha fölénk hajolna. A kezét pedig még közelebbről, mintha értünk nyúlna. Amikor elhúzta, valami volt az összecsippentett ujjai között. A vékony szál épp a díszcsat előtt lebegett el az enyhe szellőben.
– Haj! – törte meg a csendet Gervid. – A kapcsolat italához kell. Nincs többé ellenállás, ha abba a gonosz zöld főzetbe mártja a bal mutatóujját a némber, amelyikben kifőzi az áldozata haját! – suttogta maga elé.
Megint a cortinai fogadó! Amint a köpeny visszafordította a fejjel lefelé álló képet, a fogadó felé közelítettünk. Vörös ruha és vörös haj uralta a képet. Mintha a férfi, a köpeny viselője le se tudná venni a szemét róla. A nő csak beszélt, beszélt, és igéző szemekkel nézett. Olyannak tűnt, mintha kissé csalódott arcot vágna, amolyan „biztosan ezt akarod?” kérdéssel a szemében. Még a telt ajkai is elvékonyodtak, ahogy elhúzta a száját kedvetlenül. Talán csak nekem tűnt úgy, de mintha az erősen gömbölyödő keblei egyre csak laposodnának, kerek csípője elkeskenyedne… De a haja, az nem lehet érzéki csalódás! Már nem égő vörös, és nem göndörödik, mintha kilógta volna magát… A nő megpróbált közeledni, de fürkésző arcát egy másik arc takarta el a szemünk elől. Pethronas szemrehányó arca. Ismét egy gyors távozás következett.
Újabb villanó képek után már valahol egy erdőben jártunk, egy patak mellett. Pethronas leguggolva, épp a nyakát mosta a hideg vízzel. Triandalas elfordult, indult vissza a lovak felé. Mozgása megtorpant, pont, amikor megláttuk a lányt. Sudár volt. Szelíden, tenyeréből etette a távolabbi jószágot.
Haja lágyan omlott a vállára, sötétszőkének tűnt a megcsillanó napfényben, de az árnyékban barna volt. Ruhája világos krém színű, könnyű anyag, már-már áttetsző. Kiemelte karcsú derekát, sejtette vékony combjait. Úgy simított végig a ló orrán, mintha egy idomításban jártas elf hajadon volna. De a fülei nem voltak hegyesek!
– Húúú! Bár nekem akarna ennyire tetszeni egy nő! Láttátok? – törte meg a feszült csendet Gervid, miközben a néma képeket figyeltük. – Ja, valószínűleg nem értettétek, mert nem tanulmányoztátok a boszorkányvarázslatokat, mint én…
– Mit is? – nyelt nagyot Davidon.
– A fogadóban kifürkészte miféle nők jönnek be Triandalasnak, aztán átformálta magát.
– Akkor az ott nem Levander? Vagy egy másik elf lány? – csodálkozott rá a pap.
– Nézted a füleit? Nincs több kérdésem… Ez ugyanaz a boszorkány, csak épp Levander stílusban nyomja.
– Azért én nem szeretném, hogy egy ilyen boszorkány akarjon elcsábítani, mert annak nem lenne jó vége. Elég egy csók, vagy akár csak egy ölelés, és örökre a szolgája leszel! – figyelmeztetett Shevalan.
– Ki hitte volna, hogy valaha olyat hallok tőled, hogy nem fogadnád el egy szép nő ölelését! Neked általában mindegy milyen, nincs is nőideálod! – nevetett Davidon. – Mindenevő vagy!
– Kivéve a boszorkányok! – vágta rá Shevalan. Aztán tovább gondolata: – …Meg a törpék. …És a csúfak, úgy általában. Már hogy lennék én mindenevő?! – kacagott.
– Cssss! – csitítottam a vigadozást.
– Na jó, térjünk vissza Triandalas nőideáljához – halkította le a hangját a bárd. – Úgy tűnik, megkapta amire vágyott: személyedben, kis rózsaszálam! Sohasem akart ő másmilyent!
Elhallgattunk és tovább néztük a köpönyeg néma emlékeit.
Triandalas ekkor valószínűleg Penget kereste a szemével. Meg is találta: fivére épp belépett a fák közé a sűrűbe. Mire a kép visszafordult, a lány ott áll egyetlen lépésre…
Mosolygott. A keze közelített, lágy simogatásra készült. Lassú volt a pillanat. – Nekem kínosan lassú!
Dallamor felsóhajtott. Közel, nagyon közel a fülemhez. Mozdult, hogy eltüntesse a képet, de lefogtam a kezét.
– Hagyd csak! – keményítem meg a szívem.
A lány, finom keze egyre közelített felénk. Hosszúak ujjai törékenynek tűntek. Ez már nem mosoly. A szeme vággyal volt tele, az arca kis félelemmel vegyes izgalomról tanúskodott, mintha attól tartana, hogy nem fogadják el gyengéd közeledését. Megjelent Whong keze is a képben. Nem hirtelen kapta el a törékeny csuklót, hanem egész lassan, lágyan fonta rá ujjait.
Ez sok volt nekem. Már épp elfordultam volna, amikor a kép maga fordult.
Gyorsabban, mint eddig bármikor. Meglepetésszerű esemény történhetett, ösztönös és gyors volt mozdulat, szemmel követhetetlenül forgott az erdő.
Aztán egy magatehetetlenül összerogyó test. Csak pár lépésnyire tőlünk, azaz az emléket őrző köpönyegtől. A férfi arca már nem látszott mire felé fordultunk, előre görnyedt, majd a földre zuhant. Bőrvértjét is átütötte a nyílvessző, hegye a lapockája alatt jött ki.
Nem pihent sokáig a kép. Máris újra forgott, most épp az ellenkező irányba. Penget láttuk kilőni egy újabb vesszőt. A gyilkos lövedék épp az irányunkba tartott. A képsor lelassult, majdnem megállt.
Shevalanra néztem. Szemei egészen kidülledtek a döbbenettől. Ezt ő is képkockáról képkockára követni akarta:
Egyre nagyobb lett a fém nyílhegy, ahogyan lassan pörögve közelített. „Kissé jobbra tart. Nem fog eltalálni” – mértem fel. A hegy ki is ért a látóterünkből, már csak a vessző vékony, egyenes teste látszott. A három, lassan forgó madártoll tűnt el utoljára képből. A köpönyeg forgása késéssel követte a vesszőt. Úgy tűnt, Whong csak a fejét fordította először, és csak azután pördült utána a teste.
Mire meglett a fél fordulat, már megint csak egy férfi haláltusája látszott. Kezéből lassan hullott ki a tőr. Szeme vádlón villant felénk. De nem volt abban semmi ártatlan! Fejvadász volt. Ölt volna, ha Peng nem elég gyors. Már csak pár lépés kellett volna neki. Könnyű préda, akit egy boszorkány tart bűvöletben.
Most megint forog az erdő, a hosszabbik irányban fordulunk vissza. A lány bal keze már nem Whong kezében volt, hanem egyenesen mutatott előre, Peng felé. Szája mozgott. Lassan, mert mindent lassan láttunk. Persze sem az átok kántálását, sem a nyílvessző surranását, sem a sikolyt nem hallhattuk. Ha lehet, most még lassabban követték egymást a képek: először behatolt a nyílhegy a szerényen domborodó kebelbe, aztán mintha rövidülne vessző, a tollak egyre közeledtek a testhez, lassultak. Előbb állt meg, s csak aztán kezdett nőni körülötte a vörös folt. A testet közben a lövés adta lendület nekicsapta a közeli fa törzsének. Lassan kezdett leomlani, de a köpenyből előnyúló karok elkapták, tartották. Látszott a gyengédség a mozdulatban. Hallani nem hallottuk sem a halálhörgést, sem a férfi üvöltését. Látni sem láttuk Whong arcát, de a lány megüvegesedett szemében tükröződött az alakja: görcsösen feszült meg, az égre kiálthatott fel.
Végleg kihunyt a fény a lány szemében. Feje előbb hátracsuklott, aztán balra gördült. A haja tövénél egy pillanatra látszott egy egyedi rajzolattal bíró, kis kerek jel. A figyelmünket ezután a szemünk láttára lejátszódó, elképesztő változások kötötték le: a fakó, barna haj vörössé kezdett élénkülni, és eközben úgy göndörödött be, mint amikor a kinyújtott vizes hajtincsek visszanyerik formájukat száradás közben. A sápadt, vékony ajkak, mintha egy pillanatra újra életre kelnének, színnel telítődtek és megduzzadtak. Furcsa káprázat volt ez, mintha a halált próbálná meghazudtolni. Akárcsak a keblek emelkedése. Az sem lélegzetvétel volt! Csak a reménykedőnek tűnhetett annak, ahogyan a testre ható varázslat szertefoszlott, és a boszorkány visszanyerte saját, telt idomait.
Könny cseppent a véráztatta ruhára… Lassan engedte le a földre, de villám gyorsan állt talpra. Talán Shevalan is gyorsított a vetítésen, de az egészen biztos, hogy hirtelen volt a változás. A végtelen fájdalmat düh váltotta.
A köpönyeg csatja láthatta a hátulról előkerülő íjat, az előrenyúló kar határozott, merev tartását, és a kifutóként szolgáló ujjra csapódó nyílvesszőt. Közeledtek a tollak, ahogy feszült az ideg. Épp ennek a mozdulatnak a tükörképét láthattuk a távolban. Pontosan egymásra szegeződtek a vesszők, de egyik férfi sem engedte el az ideget. Patt helyzet.
Látszott, hogy ingerülten váltanak szót. Pethronas a fejével a lány felé intett, majd a két fejvadász felé. Amíg ezeket a mozdulatokat tette, Triandalas ellőhette volna nyilát, előnyt szerezve. De nem tette. Feldühödött bátyjára, de úgy tűnik, a testvéri szeretet, a barátság, vagy a bajtársiasság legyőzte az indulatot. Vagy kezdett kitisztulni Triandalas feje, ahogy az őt megbabonázó erő a boszorkány életével együtt elenyészett. Vagy egyszerűen Pethronasnak sikerült ész érvekkel hatnia. Végülis Triandalas maga is így döntött volna, ha ura önmagának.
– Elég volt? – kérdezte a bárd. Úgy tűnt, kezd fáradni.
– Azt még megnézném, hogy összeakaszkodnak! Vajon lőnek, vagy csak ütnek? – mondta Gervid, mintha csak egy gladiátor viadalt figyelne, és talán fogadást is tett magában az egyik félre.
– Hát legalább azt tudjuk, – most már teljes bizonyossággal, – hogy Triandalas nem gyilkos – tettem hozzá.
– Jah, megmaradt a tisztaság szobrának – legyintett Gervid, kissé csalódottan. – Ez egy izgalmas időtöltés volt, de nem volt elég hasznos. Nem vitt közelebb minket Triandalas megtalálásához… Hanem ide figyelj, te bárd! Vissza tudnád idézni azt a képet, amit éppen a test visszaváltozása előtt láttunk? Az még fontos lehet!
Peregtek a képek, ezúttal visszafelé. Én nem akartam újra látni a gyengédséget, amivel tartotta őt. Shevalan kíméletes volt, csak annyit mutatott, amire a varázslónak szüksége volt. A hajszín vörösének kifakulásánál lassított csak a képeken. A fej visszafordult, majd felemelkedett.
– Állj, vissza! De lassan!
A fej megint hátracsuklott, és balra dőlt.
– Ez az! Itt állítsd meg! – Gervid olyan izgatott volt, ekkor már ott térdelt a köpönyeg felett. – Az ott! Látjátok?
– Nem. Kitakarsz mindent…
– Ott! – eltávolodott, most csak az ujjával bökött a kivetített káprázatba. – Az ott egy bélyeg!
Az érményi nagyságú körbe rendezett apró szimbólumok fekete rajzolata csak Gervidnek mondott bármit is.
– Ez egy asztrál bélyeg, és az Odaadás varázslatát foglalták bele. Nem tudhatjuk, hogy a boszorkány tudta-e, hogy egy varázsló befolyása alatt állt. A mágusnak a jelet transzba esve kell a testre felrajzolnia. Akár el is kábíthatta a boszorkányt, de akár a beleegyezését is bírhatta. Azt nem látom pontosan, mihez, kihez lett így hűséges, de az most már biztos, hogy a fejvadászokkal valóban egy követ fújt. Ha korábban őszintén tetszett is neki az elf, de akkor, ott biztos, hogy a halálba akarta küldeni őt a figyelme elterelésével! – Gervid egészen belemerülve magyarázott, mintha inkább magában tűnődne. Aztán megrázta a fejét, hogy elhessegesse a rátelepedő érzést. – Huhh! A kis gonosz! Na ennyit az édes csábításról!
Már felállva hátat fordított a kimerevített képnek, és elindult. Minél távolabb akart kerülni.
Engem, meg főleg az nyomasztott, hogy mit érezhetett Triandalas a lány iránt.
– Tudjátok mit? Nézzünk újra körül! – keltem fel új lendülettel. De persze leginkább azért, hogy a nyomasztó érzésből meneküljek. – Mondjuk már jól összemászkáltuk a helyet, de lehet, hogy nem is nyomokat keresett, hanem mondjuk egy rejtett csapóajtót! – indultam el arra, ahol Pethronas lova poroszkált. – Davidon! Adsz nekünk fényt?
– Persze! – követett.
Mormolta a szent fény igéjét, és a kékes gömb máris ott derengett a mellkasán pihenő szimbólumán. Leemelte a nyakából és alacsonyra lógatta: Davidon értette a szándékomat: a földet pásztázzuk végig.
Ekkor hirtelen egy rikácsoló sikoltás hasított bele a tücskök zenéjébe. Amilyen gyorsan felharsant, olyan gyorsan el is némult. Döbbenten néztünk össze.
– Az első lövés nem volt halálos… – merengő hangon közöltem első gondolatomat a többiekkel. Szinte biztos voltam benne, hogy fájdalmában sikított fel a boszorkány, az első lövéssel meglepte őt Pethronas. És azért állt be a hirtelen néma csend pár pillanattal később, mert a második találattal azonnal beállt a halál. Ismertem Pethronast, nem szokott téveszteni.
– Kijött a gyakorlatból? Na tessék, milyen íjász ez a Peng? – epéskedett megint Gervid.
– Elf – válaszoltam sértődötten. – Nem az ölés a fő célja…
– Oh, bocsánat. Nem akartam az önérzetedbe gázolni, elf! De amíg itt vitatkozunk addig ott a fák közt az a két alak el fog tűnni! – mutatott a hátam mögé.
Mind megpördültünk. Nem voltunk messze az erdő szélétől, rohanni kezdtünk.
Én is megláttam a két alak hőképét, de az egyiké nagyon halvány volt. Őt úgy cipelte a másik. Belém hasított a félelem. Minden erőmet bevetve gyorsítottam.
– Trian! – kiáltottam fel önkéntelenül.
Az életerős, élénkvörös figura azonnal lefektette a halványat a földre, és lekapta az íját a válláról. Villámsebesen húzta elő a nyílvesszőt, hogy rám szegezze.
– Megállj, Levander! Egy lépést se tovább! – Pethronas hangja ijesztően fenyegető volt.
Megtorpantam. Mögöttem a többiek is. Csak Davidon nem láthatta tisztán a fenyegető testtartást, de a hang őt is meggyőzte.
– De hát, Triandalas alig él! – Kétségbeesett könyörgésbe fogtam: – Pethronas! Tudod jól, hogy nem ártani akarok, hanem segíteni!
– Nem tudom. Nincs okom hinni neked!
Tettem egy lépést. A nyílvessző épp a lépő lábam elé fúródott be. Parancsszava meg a szívembe:
– Ne tovább!
Az Emlékezz rám! című regényből ugrottál ide?
Akkor segítek visszatalálni:
