22. Valeria
– Mit képzelsz te magadról, Levander!?
„Mennyből a pokolba?” Az imént még apám szeretetében sütkérezhettem, biztosnak érezhettem a visszafogadást.
– …És mit képzel az apád, ha azt hiszi, el tudja fogadtatni az országgal, hogy egy Kitagadott visszatérhet Metsärba?!
Bár egyértelmű volt az ellenszenve, nem engedélyezte önmagának a kirohanást. Inkább prédikált, mint kiabált. Régről tudtam, hogy sohasem feleltem meg az elvárásainak. Már gyerekkorunkban sem szerette, hogy Triandalas pont engem szemelt ki, mert gyakran máshogy viselkedtem, mint az ideális gyerek. A tökéletes párt akarta a tökéletes fiának.
– Boldoggá teszem Triandalast… – ígéretnek szántam, de védekezésnek hangzott, főleg, hogy még mindig a földön ültem, ő meg fölém tornyosult.
– Boldoggá?! Hol voltál az elmúlt évtizedekben? Nem neked kellett nap, mint nap látnod hogyan gyötrődik. Azt nem bántam, hogy eltávoztál az életünkből, de ez a szerencsétlen férfi képtelen volt elfelejteni. Mint anyának kétszeresen fájt a fájdalma.
Összekuporodtam. Védekezni sem volt kedvem. Tudtam, hogy igaza van, és tudtam, hogy úgysem fogadná el a bocsánatkérésemet. Sarokba szorultam. Könyörtelen, meztelen igazságként mondta ki legnagyobb bűneimet.
– Takarodj az országból! Kistagadottnak nincs helye Metsärban! – most megemelte a hangját.
– Valeria, uralkodj magadon! – apa védelmezőn közénk állt. A hangja nyugodt volt.
Valeria oldalra lépett, hogy újra szemben állhasson velem. Nem tudom a remegést is látta-e rajtam, vagy csak a biztos volt a dolgában, hogy megfélemlített. Közel állt, belépve a személyes terembe, hogy még kényelmetlenebbül érezzem magam. Megismételte a fő mondandóját, de most már nem kiabált. Határozottan, és jól érthetően formálta a szavakat, egyenesen a szemembe nézve:
– Nem engedlek be a családomba, és nem engedlek vissza a népembe.
– Tudod, hogy akkor a fiadat is elveszíted? – álltam fel végre.
– Ne hidd, balga, hogy veled tart!
– Hiszen egy test és egy lélek vagyunk, elválaszthatatlanok.
„Ideje felvenni a harcot” – gondoltam.
– Hazudsz! – meglepően nyugodtan jelentette ki az igazát.
– Levander, ezt bízd rám! – apa megint közént állt.
– Összeházasodtunk – a válla fölött próbáltam Valeria szemébe nézni.
– Levander! Leányom! Az országunk jövőjét vitatnám meg éppen a tanács egy igen jeles tagjával. Ez nem gyermekjáték! Kérlek vonulj vissza, de legalábbis ne emelj szót. Bízz meg bennem, hogy én képviselem az érdekeidet!
Nagyon szigorú arccal mondta mindezt. Pont úgy hunyászkodtam meg, mint amikor gyermekként egy nagy politikai tanácskozásra estem be, és nem értettem, apa miért nem vesz az ölébe, ahogy otthon szokott. Hátrébb kullogtam.
– Pontosan ezzel van a baj, Elandor! Az áruló gyermeked az ország törvényei elé helyezed! Kihasználod a rád ruházott hatalmat, hogy ezt megtehesd, és elfelejted, hogy a népünk beléd vetett bizalma nem végtelen! Az ősi törvények…
– Mi írjuk a törvényeket! – Élesen szakította félbe az asszonyt. – Arra hívattunk, hogy a jövőt formáljuk, Valeria! A múlt csak iránymutató.
– Hová vezet, ha a múltunkat meggyalázzuk?! Lealacsonyodjunk az emberek szintjére?! Ha eldobjuk a régi bölcsességekből kinőtt hagyományainkat, az erkölcs nem fog védeni már bennünket sem.
– A mostani út során tanultam egy nagy bölcsességet, épp idevág, hadd osszam meg veletek!
Mindannyian a hang irányába fordultunk. Egyikünk sem hallotta meg, hogy újra kinyílt az ajtó. Ez most a másik oldali ajtó volt. Ott tért vissza Triandalas, ahol délután távozott. Apám utasítást adott, hogy ne zavarjanak, szóval csak ezen, a bennfentesek által ismert úton juthatott be anélkül, hogy megállítsák.
Első útja édesanyjához vezetett, egy pillanatra megfogta a kezét, de utána hozzám jött oda. Mellém állt, és védelmezőn karolta át a vállamat, mielőtt folytatta.
– Megismerkedtem egy elffel, aki a Rauhalli hercegségben szokta képviselni az ottani elfek érdekeit. Amikor Metsärnak dolga akad az Syrroni Szövetséggel, általában ő közvetíti az üzeneteinket. Számomra igen elkeserítő képet festett az ottani világról, és a tanulságos eszmecserénk vége is az lett, hogy az erkölcseink védik igazán Metsärt. A belső békénket, nyugalmunkat, az idilli világunkat.
Értetlenül néztem fel rá. Most ellenem beszél? Lenézett rám egy pillanatra, de aztán újra anyjához beszélt.
– Én kész vagyok feláldozni a saját jövőmet. Vállalom a tetteim következményeit, ha erre van szüksége a népnek.
– Akkor mondd le a bejelentett esküvőt, a Kitagadott hagyja el az országot, neked meg találok egy tisztességes feleséget!
– Nem lehet, anyám. Az én végzetem akkor rendeltetett el, amikor egy oktalan kislány sorsát rám bízták az Öröklelkek.
– Te már megtetted ezerszeresen, amit rád bíztak!
– Nem – húzott közelebb magához. – Ez egész életemre szólt. Tudod jól, hogy megpróbáltam. De képtelen voltam.
– Segítek! – lépett közelebb Valeria.
– Már késő.
– Mit beszélsz?
Látszott a szemében a felismerés, hogy az igazat mondtam. Megszédült. Apám odalépett hozzá, hogy támogassa. A vállát fogta két kézzel, hátulról, gyengéden.
– Nem így akartam elmondani, édesanyám!
Triandalas is hozzá sietett, otthagyva engem. Megfogta a két kezét, és a szemébe nézett. Bűnbánó szomorúság és aggódó fájdalom vegyült a tekintetébe.
– Nem! Te nem tehettél ilyet! – hitetlenkedett reménykedve.
– Ismersz, tudod, hogy nagyon nyomós okom lehetett rá, hogy ezt a súlyos, felelősségteljes döntést meghoztam. Már elválaszthatatlanok vagyunk, és ettől megnyugodott végre a lelkem. Ha mennie kell, vele tartok. Nem számít hol, csak együtt legyünk.
Most apa kezdett beszélni hozzá, egészen közelről, a háta mögül. Lágyan szólt a hangja.
– Nagyszerű fiút neveltél, asszony! Nemes atyától, tökéletes anyától, nem is csoda, hogy mindenki megérzi benne a nagyságot.
– Ne hízelegj nekem, Elandor! A te szádból nem hangzik dicséretnek semmi, amit rólam mondasz – húzódott el. Szembe is fordult riválisával.
– Teljesen komolyan gondolom, Valeria. – Őszintén is hangzott.
Valeria arca elárulta, hogy egy pillanatra a gondolataiba mélyedt, csak azután szólalt meg:
– Óriási hibát követtem el. Nem is egyet, egy egész sorozat végzetes hibát. – Úgy helyezkedett, hogy egyikünknek se legyen háttal. – Nem lett volna szabad elengednem Triandalast erre a küldetésre. Elandor, ez a terved végtelenül önző volt! – megvetően nézett apámra. – Nem adtad fel, hogy elvedd a fiamat! Csak ezzel a lányoddal tehetted ezt meg. Elképesztő arcátlanság, hogy az ősi törvényeket is megszegted, hogy elérd a célod.
Már nem rám irányult a gyűlölete. Apa átvette a terhem.
– Mondd meg nekem Elandor, miért veszed el a fiam? Én nem voltam elég jó. Megaláztál. Te is jól tudod, hogy fiút szültem volna neked. Nemcsak megaláztál, de ki is semmizel. Az életem egyetlen boldogságát is elveszed tőlem!
– Gondolkozz, Valeria! Én nem elveszem a fiadat, hanem visszaadom neki a hatalmat. Az övé lesz minden. Nem ezt akartad mindig is?
– Mindent tönkretettél!
– Nem, Valeria! Te készülsz mindent tönkre tenni! Tombol a gyűlöleted. Szeretett fiad is képes lennél beáldozni?
– Mi mást tehetnék? Kötelességem a törvényeink védelme! – Valeria szinte mindig higgadtan és kioktatóan beszélt mindenkivel, de most kezdett szétcsúszni: mintha még a tökéletesre fésült frizurája is kezdene összeborzolódni a tőle szokatlan hévtől.
Apám is megérezte. Valami nagyon furcsát láttam rajta: Valeria érzelmei magával ragadták. De nem úgy, ahogy vártam volna.
Két esetet tudtam elképzelni. Az egyik, hogy ő is nekifeszül, és átveszi a vitatkozó hangnemet, mert elragadják az indulatok. De az volt a valószínűbb, hogy gyakorlott politikusként higgadt marad, és kitalál valami jó megközelítést, amivel kezelni tudja a vitapartnere indulatait. De ő meglepett egy harmadik kimenettel: Meglágyította a hangját.
– Valeria, figyelj rám, kérlek! Ezek nem törvények. Te is tudod, hogy nekünk csak íratlan törvényeink vannak, szokásjogok. Csak akkor élhet túl a népünk, ha tapasztalatot merít az ősi bölcsességből, de képes alkalmazkodni a jelen kihívásaihoz. Rugalmasan. A közösségünk érdekeit szem előtt tartva. Hibáztathatsz engem önzéssel. De kérlek, nézz rá szeretett fiadra: mikor láttad őt boldognak? Én negyenöt éven át szomorúságot és elszántságot láttam a szemében. De ma, amikor bejelentettem a házasságukat, reményt is, felszabadultságot is. Ha segítesz te is, akkor nemsokára boldogságot is láthatunk benne.
– Én láttam nevetni őt eddig is. Biztos csak a te közelséged emlékeztette őt a megaláztatásra, ezért nem láthattad soha boldognak. Meg is érdemelted.
– Tudod te is, Valeria, hogy fiamként szeretem a fiadat. Gyakorlatilag minden egyes napot a gyermekeimmel töltött, a családomnak tagjává vált már azzal is, hogy majdnem annyit láttam őt, mint a lányomat.
– Mégis kínzod!
– Ismerem őt. Érzem, mi a jó neki. És ismerem a népünket is, és tudom, hogy nekik egy kiegyensúlyozott vezető kell: Triandalas – boldogan.
A mondandóját végig lágy, simogató hangon mondta. Apránként, szinte észrevétlenül közeledett az asszony felé. Triandalas elállt az útjából. Már olyan közel állt hozzá, hogy Valeria felnézett rá. Az imént még támadó, majd eltökélten védekező ellenfél most szinte bénultan állt. Őt is teljesen meglepte a fordulat.
– És azt is tudom, Valeria, – ha lehet, még lágyabb volt a hangja, a nevet szinte már súgta, – hogy mi kell Triandalasnak a teljes boldogsághoz: egy kiegyensúlyozott, őt mindenben támogató Anya.
Elkerekedett szemmel néztem, hogy Apám megfogta Valeria mindkét kezét, így mondta az utolsó szavait. Arra számítottam, hogy most kitépi magát, de nem ezt tette: csak állt, felnézve Elandorra. Azt hiszem, régi emlékek rohanhatták meg a hangtól és az érintéstől. Nem is szólt, csak nézett. Mintha nem is járt volna az agya – a szokásos módon – ellenlépéseken. Megadta magát?!
– Meg tudsz nekem bocsátani, Valeria?
Hű! Na most lepődtem meg igazán. Triandalasra nézem, ő is el volt képedve. Énnekem viszont fogalmam sem volt, vajon ezt mire, vagy mi mindenre értette apa. Hosszú volt a lista.
De főleg az zavart, hogy nála nem tudhattam, hogy mi a politikai fogás, és mi az őszinte érzelem.
– Nem, Elandor! – Hosszú bénultság után visszatért közénk a harcos: – Nem húzol be a csőbe egy kis édesgetéssel! Itt most nem is rólunk van szó! – ki akarta tépni a kezét is, de Elandor nem eresztette. Próbálta finom mozdulattal ott tartani.
– Tudom, hogy nehéz elhinned, hogy őszintén kérem, hogy bocsáss meg. Százötven esztendő viszálykodást nem lehet csak úgy elfelejteni, tudom. Sajnálom, hogy sohasem tudtad elfogadni, hogy akkor a szívem után mentem, és azzal nem is törődtem, hogy teveled mi lesz! Valójában azt hittem, hogy házasságod Lavallosszal megoldja a fő problémáidat, hiszen szerettél volna népünk döntéseiben vezetőként részt venni. Előbb is kerültél hatalomba nálam, én komolyan hittem abban, hogy ez elégtételként szolgál.
– Én nemcsak erre vágytam! Én igazából szerelmes voltam beléd, te viszont másnak adtad a szíved! Erre nem adhatott gyógyírt semmi! Hiába szeretett gyengéden az öreg férfi, hiába hordozott a tenyerén, hiába osztotta meg velem a lelkét. Ő is érezte, hogy az én lelkem másra vágyik…
– Ha még mindig szeretnéd ezt, Valeria…
– Nem! – Szinte kiabált. Megint megpróbált elszabadulni.
– De ha mégis, azt akarom, hogy tudd, nem késő!
– Mi a fenéről beszélsz?!
Most vettem csak észre, hogy Triandalas anyja mögé állt. Nyugtatóan fogta meg a vállát. Valeria is ráeszmélt, hogy fia támogatja őt. Nincs egyedül.
Nem rángatta már a kezét, lassan húzta el. De szemét Elandor szemén tartotta. Én úgy éreztem, mégis kapaszkodni szeretne benne. Hátha nem hazugsággal áltatják.
– Valeria, annyi időt adok neked, amennyit szeretnél. Nagyon szívesen folytatnám veled ezt a beszélgetést. El akarom mondani, hogy tudnálak újra szeretni téged, ahogyan régen. Egyetlen dolog tart vissza csak, az, hogy állandó gyűlölettel, ártó szándékkal fordulsz felém, a családom felé, a politikám felé. De érzem benned, hogy ezen együtt tudnánk változtatni: Adjunk még egy esélyt egymásnak, kérlek szépen!
Fokozatosan hátrált az asszony, fia kísérte, folyamatosan éreztetve vele, hogy ő ott van mellette. Furcsát fordult a helyzet, most kinek is kéne támogatnia és védelmeznie kit? Szükségük van egymásra.
Elandor tekintetével követte, és próbálta a mozdulataival, arcizmaival is kifejezni a szavait. Minden módon azt akarta közvetíteni, hogy békejobbot nyújt.
Ekkor Valeria a fia felé fordult. Nagyon közel állt hozzá. Triandalas átkarolta, ő meg végigsimította az arcát.
– Gyere, Édesanyám, velem. Amúgy is szerettem volna veled beszélni ma este. – Próbálta oldani anyja feszültségét egy kedves mosollyal.
Kézen fogta, és kivezette a szobából.
Kettesben maradtunk.
– Apa?! Ez mi volt?
– Házassági ajánlat.
– De én az igazi érzéseidre vagyok kíváncsi!
– Minden őszinte volt.
A hintaszék éppen köztünk állt, de még inkább közénk állt a kétkedésem.
– Túl sokat láttál politizálni engem, leányom – mosolygott. – Azt hiszem, Valeria is… – erre viszont újra elkomorodott. – Nehéz lesz meggyőzni, hogy igaz, amit érzek.
– Az is baj, hogy politikailag is ez a leglogikusabb lépés: leszerelni a legfőbb ellenfelet, aki minden tervedet meghiúsíthatja – erősítettem meg, hogy nehéz lesz elhinni az őszinte szándékot.
– Nem vagyok még öreg. És nem felejtettem el a régi Valeriát sem. És még ő is szép. Határozott, erős egyéniség. Ma ráeszméltem, mit szerettem benne annak idején.
– Te tényleg elbizonytalanítasz engem, hogy mennyi a Valeriának tett ajánlatod mögött a valós érzelem…
– Most még csak egy izgalmas lehetőség, leányom. De én kész vagyok rá: A teljes békekötésre. És késznek érzem magam a szerelemre is. Édesanyád, tudod, már régen…
– Tudom, Apa! Emiatt egy percet se aggódj! Csak ne csapj be senkit, jó!? Magadat se! – megsimogattam az arcát.
Az kezdett meggyőzni, hogy most a távolba révedt a tekintete, és hosszasan elmerült az emlékeiben.
