16. Elandor
„Végre itt vagyunk! Együtt. Én mégis idegesebb vagyok, mint valaha! Félek a saját fiamtól?!”
Nem! Attól féltem csupán, hogy elrontom. Hogy az enyhülés helyett – megint – összecsapás következik.
Amikor beléptem azonnal a karomba akartam zárni, de ő elhúzódott.
Leinara inkább szótlanul kihátrált, de közben olyan pillantást vetett a fiamra, mint aki arra emlékezteti „Megígérted!”
Ketteseben hagyott ott bennünket, de valójában én magamra maradtam. Egyedül, a félelmeimmel.
Végtelennek tűnt az idő, amíg azon törtem a fejem, hogy mit kellene mondanom, hogy az jó legyen. Annyiszor elképzeltem már ezt a pillanatot, de azok nagyrésze nem volt megfelelő. Vagy azért, mert akárhogyan is indult, egy újabb veszekedéssel folytatódott, vagy azért, mert nem illett bele az iménti hideg elutasítással megalapozott helyzetbe.
Azokban az esetekben, amikor béküléssel, szeretetteljes megbocsátással ért véget az elképzelt találkozásunk, általában a megmentő szerepébe képzeltem magam: olyankor kétségbeesésemben azt gondoltam, hogy Elandor csak nem TUD nekem válaszolni, mert valami baja esett, valakitől vagy valamitől meg kell szabadítanom. Olyankor meghatott, hálás szeretettel bújt hozzám: „anya sosem hagy cserben, anya mindig jön és segít!”
Igen. Pont ilyen volt a gyermekkora. Amikor csak elesett és össze-vissza zúzta magát, amikor farkasok kergették fel a fára, és nem tágítottak a fenevadak, amikor nagymellénnyel elszaladt Rauhall utcáin, hogy ő már nem kisfiú, és igenis tud magára vigyázni, meg ő aztán tudja, hogy hol van, nem kér abból, hogy mindig a sarkában legyünk!
Igen! Csak az ilyen emlékekbe tudtam kapaszkodni: remélni, hogy újra úgy ölel majd, mint amikor halálra rémülten találtam rá a Pórnegyed utcáinak egyikén. Annak az ölelésnek az emléke ad erőt! Hogy a menedéke lehetek, hogy szüksége van rám, hogy szeret engem!
Nincs kizárva, hogy azért állunk most így: ő dölyfös, elutasító hidegséggel, én tehetetlenségem béklyójában, mert az utóbbi évtizedekből alig-alig akad szeretetteljes közös emlékünk. A kisgyermekkor szép emlékeit elhalványítják a kamaszkor indulatos veszekedései…
– Na mi az? Ezért tettél meg ekkora utat, hogy csak ácsorogj itt? Van jobb dolgom is ennél!
„Hát ez kedves…”
– Tudod, kicsim, épp azon töröm a fejem, hogyan is lágyítsam meg a szívedet. Titkon azt reméltem, hogy azért kicsit én is hiányoztam neked. Mert te nekem nagyon! Szívszaggatóan! – éreztem, hogy telik meg a szemem könnyekkel. – Azt reméltem, hogy a karodba zársz, és úgy mondhatom el, hogy már én is másként látom a dolgokat.
– Miért, ki látja még másként?
Lépett egyet oldalra. Olyan volt, mint egy kitérő manőver, mintha attól tartana, hogy megindulok felé. Pedig én mozdulatlanul álltam. Ő képzelte bele a helyzetbe, hogy most meg akarom őt ölelni. Tényleg meg akartam, de nem mertem újra közelíteni…
– Én látom másként. Ha megbeszélnénk, együtt kideríthetnénk, hogy úgy látom-e ahogyan te. Vagy hogy mennyire hasonlóan.
– Hát akkor ki vele! – Karba font keze nem nyugtatott meg. – Állítólag ez a háború „csak” Meryn és Droun ügye, és Meryn nem szolgált rá, hogy elfek meg félelfek segítsék… – gúnnyal idézte régi szavaim.
– Bevallom, nem azért indultam utánad, mert megértettem volna az álláspontodat. Akkor sem éreztem az én ügyemnek a háborút. Nem az volt célom, hogy segítsek a bajba jutottakon.
– Igen…? Jön még fejlemény?
– Csakis azért csatlakoztam a felderítő csapathoz, hogy eljussak a frontvonal mögé. Hogy visszakapjalak. Az utolsó információm szerint ezen a környéken tűntél el.
– Nem mentem vissza – fordult el. Talán úgy érezte, a szökevény bélyegét sütné rá az apja. – A társaim mind meghaltak, rám meg itt volt szükség. Az ittenieknek nem akadt gyógyítójuk – indokolta.
– Aztán találkoztam a háború rémével, és megismertem az együttérzést. Az első éjszakánkon Zaunt felégették az orkok. Harcoltam ellenük. Az emberek életért küzdöttem, s majdnem a saját életembe került. Ha nincs velünk Davidon, már nem élnék.
– Engem a zauniak érdekelnek, mi lett velük?
– Ők már mind biztonságban vannak. Ahogyan azok az emberek is, akiket más falvakból vittek rabságba az orkok. Többek közt Leinara falujából.
– Ahha: szóval így bukkantál rám…
– El sem tudod képzelni, milyen megkönnyebbülés volt hallani rólad. Azok az emberek szerettek téged, fiam!
– Inkább csak szükségük volt rám. Senki sem szereti a félelfeket. Sem az emberek, sem az elfek. Mi korcsok vagyunk!
– Miket beszélsz!?
– Leinara is így érzi.
– Én mindennél jobban szeretlek!
– Ugyan! Többszörösen is túl fogsz élni! El fogsz felejteni. Hány korcsot fogsz még megszülni, hogy mindig legyen egy fiad, aki veled van?
Összetörtem. Így látná ő magát?! És ilyennek engem?! Végképp elvesztem. Erre egy kicsit sem voltam felkészülve! Minden szava fájt! Végtelenül gúnyosan beszélt:
– Leereszkedtél az emberek közé. Szerelem, mi? Hová tűnt a szerelmed? Ja, csak nem kérészéletű az ember? Nem tudtad előre?
– Édesapád… – kezdtem volna bele, de elcsuklott a hangom.
Forgott velem a kunyhó. Eddig körül sem néztem, nem is nagyon jutott el a tudatomig, hol, hogyan is él a fiam. Egyetlen lámpás is bevilágította a kicsi helyiséget. A láng néha meg-meglobbant, sárgás fénye ilyenkor kicsit megmozgatta az árnyékokat a farönkökből épített falakon. Igencsak puritán volt a berendezés. Konyha és szoba is egyben, a lavór tele vízzel arra utalt, hogy fürdeni is itt szoktak. Az asztal csak egy lépésre volt tőlem. Megtántorodtam, éreztem, hogy el kell érnem, hogy megkapaszkodjak!
A legelső alkalom, amikor éreztem, hogy a fiam csalódott bennem, az a perc volt, amikor Andor hazavitt az erdőből, több napi bujkálás után. Az ő hófehér ingén ott éktelenkedtek az öklömből kifakadt vér foltjai. A tenyeremen pedig a vízhólyagok sajogtak, a szekerce markolatától. Egész úton nem szóltam hozzá. Nem tudtam megbocsátani neki, hogy mást ölelt! Hogy lehettem ilyen bolond, hogy elhagytam érte Metsärt?!
Nem miatta tértem haza, csakis Elandor miatt. De amint Andor kitárta előttem az ajtót, megláttam a kicsi fiam vádló tekintetét.
Én nem is tudom, mire számítottam! Bolond voltam, majdnem belefulladtam a magam bajába…! És a kicsi kis lélek?! A tőlem függő?! A rám bízott?! Hogyan eshetett ki?!
Azt hiszem ott rontottam el! Alá kellett volna rendelnem a saját sértett önérzetemet, no meg a kicsinyes önsajnálatomat az anyai ösztönnek! Igen, el akartam őt vinni magammal, de neki szüksége volt az édesapjára. De szüksége lett volna rám is…
Napokig tartott, mire újra szóba állt velem.
Észrevette, hogy rosszul vagyok, és most vigasztalni próbált:
– Tudom, hogy tisztességesen gondját viselted apának öregségében. Láttam a gondoskodó szeretetedet… – közelebb lépett. – Tudom, hogy próbáltál a kedvemre tenni, és velünk nevetni, játszani, mintha mi sem történt volna. – kezemre tette a kezét.
Lágy volt az érintése, oldotta a görcsöt kapaszkodó kezemben. Áthatott az érintés, pislákolni kezdett bennem a remény.
Egy pillanattal később, ugyanaz a kéz ökölbe szorult, és irtózatosat csapott az asztalra, közvetlenül a kezem mellett:
– De pár héttel a temetése után te már egy cseppet sem gyászoltad őt! – A csapásától az asztal megremegett, de én még jobban.
– Tessék?!
Már nem állt mellettem. Egyáltalán nem állt, hanem idegesen járt fel és alá. A kezei ökölben, úgy fújtatott dühében, mintha most élne át újra valami rémesen fájdalmas emléket.
Megállt egy pillanatra, nekem hátat fordítva. Megfeszítette az izmait. Mögé léptem, és megfogtam a vállait. Bár tartottam a tomboló dühétől, de meg kellett őt érintenem. Meg akartam szeretgetni. Elvenni, átvállalni tőle mindazt, ami bántja. Mint gyermekkorában…
– Hogy tehetted ezt, anya?! – Akkor elkeseredett volt a hangja, nem dühös. Már nem féltem, hogy meggondolatlanul megüt, ezért megkerültem őt, és az arcára tettem a kezem. Láthatta a szememben az őszinte tanácstalanságot:
– De mit?
– Miért pont nála kerestél vigaszt?! Hiszen azelőtt magad is elítélted az ő „vigasztalásait”!
Az utolsó szót végtelen gúnnyal ejtette ki. Aztán a szemembe nézett:
– Hazamentem. Hozzád, anya! – olyan volt a hangja, mint egy majdnem síró gyermeknek. – Veled akartam lenni! Fájt apa elvesztése, és fájt, hogy mindig csak veszekszünk! Én szeretni akartalak, anya! – Ekkor már szorosan ölelt. Szinte fájt is, annyira szorosan. – De te nem voltál egyedül! – Eltartott magától, hogy a szemembe nézve mondhassa ki a vádjait: – És nemcsak ott volt veled, mint ahogy sokszor azelőtt, amikor még elhittem, hogy csak barát! De te éppen hozzábújtál!
– Shevalan?! – döbbentem le. Én csak a háborúval kapcsolatos érzéketlenség vádjaira készültem fel.
– Szóval már nem is Dallamor? Mi van, hozzád sem volt hű, mi?
– Nem történt köztünk semmi!
– Na persze! – hirtelen csapott felfelé a karjával nagyívben. Hátráltam, nehogy eltaláljon a mozdulat.
– Tényleg nem! Ha nem hiszed, jöjjön az „igaz szó” varázslatod! Alávetem magam! Tudod jól, hogy akkor nem hazudhatok!
Vizsgálódó tekintettel fordult felém. Úgy indult meg tisztes távolságban körülöttem, mintha folyamatosan szemmel kéne tartania, miközben meghányja-veti a dolgot.
– Amúgy meg pont ő küldött utánad – fordultam utána. – Ő vett rá a nagy útra, hogy megkeresselek. Ő biztatott, hogy meg tudlak találni, és újra együtt lehetünk.
– Bántotta a lelkiismeret, mi?
– Nem volt miért. Mondom, hogy sosem nyúlt ÚGY hozzám!
– Úgy? Hogy? Odasimultál a mellkasához, le is hunytad a szemed, hogy jobban élvezd a hátaddal a testét! Ő meg a nyakad csókolta! Egy pillanat múlva a válladról már csúszott is volna lejjebb a keze, ha Testőr nem veri le azt a virágcserepet nagy buzgalmában!
Elkalandoztam egy pillanatra abba a percbe… Nem: sajnos nem csókolta meg a nyakam. Csak a forró leheletét éreztem a bőrömön… Talán még egy pillanat, és akkor az ajkait is megérzem… Hogy vágytam akkor erre!
– De hiszen én azt hittem, hogy ő keltette a hangot! Biztos voltam benne! Te is tudod, milyen trükköket tud a hanggal és a fénnyel művelni!
– Ugyan miért tett volna ilyet?! Miért hagyna ki egy numerát? Ő?!
– Azt nem tudom pontosan, miért. Nekem azt szokta mondani, hogy nem akar belém szeretni, mert úgysem tudna hű maradni.
– Oh, micsoda gavallér! Amúgy ő soha nem szerelmes. Csak kefél! – megint ez a gyűlölettel teli gúny! – A szemembe nézett aznap éjjel. Azonnal az ablaknál termett, egészen biztosan látott minket. A kutya legalább örült nekem, ha senki más nem is. Épp a vállamon volt testőr két lába, az arcomat nyalogatta, amikor az a szemétláda kinézett. Én is láttam az ő szemét! Zavarodottságot és lelkiismeretfurdalást láttam benne. Pedig neki nincs is lelkiismerete!
Megöleltem. Éreztem, hogy most meg fogja engedni. Úgy öleltem, vigasztalóan, mint gyermekkorában.
Viszonozta!
Rám tört a megkönnyebült zokogás, pedig eredetileg én voltam a vigasztaló… Annyira jól esett megérezni az ölelő karját! Azt üzente az érintése, hogy – legalább – énrám már nem haragszik.
Kopogtak.
Elandor felnézett, éreztem, hogy megfeszül. Nem számított vendégre. Talán csak Leinara unatkozik odakinn egyedül…?
Akkor eszembe jutottak a többiek!
„Ne, még ne!” – tiltakozott minden porcikám. – „Milyen nehéz küzdelem volt ide eljutni, és milyen mesés is volt ez az állapot! És most? Most be kell vallani, hogy már újraházasodtam, hogy hazatérek Metsärba, ahová ő nem jöhet velem, és sajnos még azt is, hogy Shevalan is itt van velünk…”
Tényleg Leinara volt az.
– Elandor, kedvesem, be kellene invitálnunk a többieket is, mielőtt felfedezi őket egy őrjárat a romok között…
– Milyen többiek?
– Az egyikük egy Seryn pap, azt mondja, régi jó barátod. Van velük egy korodbeli félelf is. Ő varázsló. Aztán egy elf íjász…
Nem örültem neki, hogy így ismerje meg Triandalast… Bár legszívesebben félbeszakítottam volna magam is, de azt sosem kívántam volna, ami akkor megszakította a bemutatást:
Leinara legutóbbi mondatát – baljós aláfestő zeneként – surranások halk nesze kezdte kísérni. Mire tudatosodott bennem, mi is adta a hangokat, már kiáltások követték. Elsőnek egy fájdalmas feljajdulás, majd artikulátlan harci rikoltások, végül a jól ismert hangon az „a’khjaa!” csatakiáltás. Az idegek pendülését és a nyilak reppenését gyakorlott íjászként még az ordibálás mögül is kihallottam. Sőt tudtam, hogy az új hangszínt egy elf íj adta a rövidíjak mellé. A következő hangszer, amely belépett a hangok kavalkádjába már fémek csattogása volt.
Leinara szemében rémület, a fiaméban felismerés. Máris vetődött az ágyként szolgáló szalmazsák felé. Mire utána kaptam a fejem, ő már az ifjak robbanékonyágával lökte fel magát féltérdről futásba. Leinara félreugrott az útjából, az ajtóból, hiszen Elandor kivont karddal, szélsebesen indult meg kifelé.
Én is elfutottam mellette. Láttam, ahogyan a lány nekitántorodik az asztalnak, de tudtam, hogy ennek „csak” a rémület az oka.
– Zárkózz be! – fordultam vissza egy pillanatra. – De ha fáklyát dobnak a házra, akkor azonnal kifelé, és tűnj el az erdőben!
Tudtam, hogy nem biztatók a szavaim, de reméltem, hogy nem fajul idáig a dolog, és azt is, hogy van elég lélekjelenléte, ha harci tapasztalata nincs is. Végül is a kunyhó nagyon jól el van rejtve, talán meg se találják…
Magára hagytam.
Mire kiértem a bozót mögül, már mindannyian véres harcot folytattak.
Elsőnek Davidont láttam meg. Szemet szúrt, hogy jóval darabosabban és lassabban mozog a megszokottnál. Amikor egy köríves vágás közben megpördült, hogy a következőnek hátulról várt csapást védhesse, megláttam a hátából kiálló rövid nyílvesszőt.
A fiam a Davidonra rontó orkokat próbálta feltartani. Beállt elé, és megtörte a rohamukat. Gyermekkorukban milyen sokszor küzdöttek a képzeletbeli ellenfelekkel, egymás hátát védve… De ez most életre-halálra ment!
Gervidet vagy hárman csépelték, de nem sebezhették. Áthatolt testén a kard, kézzel sem gyűrhették le. Arca nyugodt volt, sőt, a rá oly jellemző gúnyos mosoly még nyomokban felfedezhető volt rajta. Innen tudtam, hogy a tehetetlenségükön vidult még egyet, mielőtt légies állapotban meditálni kezdett.
– Levander, ide! Mögém! – eddig nem láttam, de a hang irányába fordulva észrevettem, hogy egy árny mozog a fák között.
Fekete köpenyében tényleg elnyeli őt az éj sötétje. A keze megállás nélkül dolgozott, a helyét is folyamatosan változtatta. Felém tartott, de szeme és íja a célpontokon.
– Mennyien vannak, még? – Már én is lőttem őket, de mintha sosem fogynának el…
– Megláthattak minket idefelé, egy kisebb osztagot küldtek. Amint lehet tűnjünk el, mert jöhet még egy hullám!
Gervidet csalódott lemondással hagyta ott a három ork. Elegük lett a bosszantóan eredménytelen küzdelemből. Pedig milyen könnyű prédának tűnt az a vézna kis alak! Új célpontot kerestek maguknak. Még épp egykupacban tanakodtak, hátat fordítva a varázslónak, Davidont és Elandort méregették, amikor Gervidnek felpattantak a szemei. Stabilan megvetette lábait, és előre nyújtotta jobb karját.
A lángok a tenyeréből törtek elő. A csatazajban a tűz heves lobogásának hangját meg sem hallotta a két ork, csak harmadik társuk fájdalmas üvöltését. Felé fordultak, de mire felfogták a látvány jelentését, Gervid fordított egy kicsit a karján, és a lángcsóva lomhán követte a mozdulatát. A másik két ork is kapta az áldást. Égett hús szaga terjengett.
A mágus lassan lépegetett előre. Hamarosan mindhárman összerogytak előtte. Tovább közelített, a lángcsóvája épp elérte a Davidonra hátulról támadó orkot is.
Éreztem, hogy Triandalas a tegezembe nyúl. Utánpótlásra volt szüksége. „Mintha csendesedne a csatazaj, fogynak… Kitartunk!” – gondoltam.
A fiamat még sokan vették körül, őket igyekeztem ritkítani innen a távolból, amikor feltűnt, hogy egyre kisebb a fény. A lángcsóva rövidült és gyengült. Tudtam, hogy Gervid kezdi elérni a határait, hamarosan újra vissza kell vonulnia erőt gyűjteni. Arra fordítottam a fejem, hogy lássam, mit hagy majd maga mögött.
– Neee!
Még a csata zaját is elnyomta a sikolyom.
Vesszőm ellőttem, de már az ideg elengedésekor is késő volt. Hiába volt halálos a találatom, az ork pengéje már Davidon bordái közé fúródott. Az ork halála pillanatában elengedte fegyvere markolatát, a csontok közé szorult kard már nem tartotta Davidont, térdre rogyott, aztán előre dőlt. Az acél penge büszkén meredt az ég felé a legyőzött harcos hátából, jóval a nyílvessző tollai fölé magasodva, mint aki bevégezte, amit a csenevész elődje félbehagyott.
Rémülten bámultam a harcos papra, és megállt velem az idő. A kacagó gyermeket láttam magam előtt, ahogy fakardokkal játszottunk az Azadyr birtokon…
Csak a szerencsén múlt, hogy nem támadott meg akkor senki, óvatlanná tett a bénultság.
Hirtelen tért vissza a tudatom a csatába, amikor beindultak az ösztönök. Peregni kezdtek a kérdések a fejemben, ahogyan a mesterünk tanította a helyzet gyors felmérését: „Les rám közvetlen veszély?” – körülnéztem, s rávágtam a választ: – „Rám nem.”
„Kinek kell segítség? Kinek tudok segíteni? Hogyan? A sebesülthöz hogyan juthatnék el még időben?” – hadarta tovább Pethronas hangja az elmémben. Pillanatok alatt mérlegeltem:
„Nem érkezik már több ork. Gervid még erőt gyűjt, ő most biztonságba húzódott. Triandalas már karddal a kezében harcol a fiam mellett, védik egymás hátát.” – Megiramodtam hát Davidon felé. Oldalazva futottam, célra tartott íjjal, szemmel tartottam a harcolókat.
Régen láttam Triant közelharcban, szinte el is felejtettem, milyen könnyed ilyenkor is a mozgása. A nagy lendülettel felé súlytó kard elől fürgén félreszökkent és villant a pengéje. Eközben felmérte a hátulról érkező csapás irányát is, félfordulat közben játszva hajolt el, és onnan lentről szúrt. Talált.
Enyhült a szorítás. Triandalas és Elandor egymásnak háttal méregették a körülöttük álló négy orkot. Az utolsókat. A fiamra ketten ugrottak egyszerre, az egyikük lendületét megtörte a legutolsó nyílvesszőm. A mellkasába csapódott, ettől megtántorodott, pengéje így nem érte el a fiamat. Elandor kardja nem is ért volna oda, hogy kivédje a vágását, mert épp abban a pillanatban csapott össze a másik ork fegyverével. Az egyetlen megmaradt támadójának végső elkeseredett rohamát már könnyedén állta. A Triandalasszal szembenéző orkoknak viszont inába szállt a bátorságuk, amikor rájöttek, hogy egyedül maradtak. Futni kezdtek. A közelebbit még elérte a kardja, de a másikat csak a levegőt hasító, reptében perdülő tőr érte utol. Triandalas nem hagyott hírvivőt.
Addigra odaértem Davidonhoz, és fölé hajoltam.
– Még lélegzik! – kiáltottam.
Elandor futtában térdre vetette magát, a véráztatta füvön csúszva ért mellénk. Már dobta is le kardját, de vigyázott, hogy az a keze ügyében maradjon. Bal keze már az ingébe nyúlt, és a viharmadár medált markolta. A kékes derengést az állán tükröződve láttam meg.
Triandalas Davidon felett állt, és a kard markolatára tette a kezét, Elandor arcát figyelte. Jóváhagyásra várt.
– Húzhatod!
Beleborzongtam a hangba. A halált juttatja mindig eszembe a húst metsző éles penge hangja.
A vér bugyogni kezdett a sebből, de Elandor keze alatt gyorsan elállt.
A pap még a kardszúrás nyílt, veszélyes sebe felett mormolta imáját, amíg Triandalas már a nyílvesszőt is eltávolította. Gyakorlott íjászként látta, hogy nem fúródott mélyre és azt is felmérte, hogy a rövid íjból kilőtt egyszerű vesszőt nem látták el semmilyen speciális, húst marcangoló heggyel. Épp csak szivárgott a vér abból a sebből. Az ima közben Elandor keze már el is fedte, be is gyógyította azt is.
Könnyes szemmel néztem a kisfiam. Nem gyermek többé! Abban a percben éreztem először, hogy a fiam felnőtt. Felnőtt a feladathoz, a választott hivatásához.
Alig telt bele egy perc, és Davidon már ült. Megcsókolta Elandor papi szimbólumát, ezzel elsőként Serynnek adott hálát, de rögtön utána Elandornak magának is. Erős ölelés volt. Benne volt a halál árnyéka is és a régi gyermekkori barátság emléke is.
– Jó téged újra látni, barátom! – mondta Davidon az ölelés után, miközben markolta barátja vállát és mélyen a szemébe nézett. – Komolyan aggódtunk ám érted édesanyáddal! Ránk ijesztettél!
Elandor felállt, karját nyújtva felsegítette Davidont. Én meg átöleltem mindkettejüket, mint gyermekkorukban… Jóleső, nosztalgikus érzés járt át, főleg, amikor a fiam karját megéreztem a hátamon.
Csend volt a romok közt. A nagy csata után a tücskök is alig mertek rázendíteni. Addigra már felkelt a kék hold is, fénye leleplezte, mekkora mészárlás zajlott itt. Vér volt mindenütt. Sikamlós volt a fű, a fehéres, világosszürke köveken mindenütt sötét foltok. Még a fröccsenés iránya is kivehető volt, ahol tetemek hevertek a romok tövében.
De abban a percben én nem akartam tudomást venni sem a savanykás vérszagról, sem az égett hús szagáról, sem az orkok sajátos bűzéről. Csak élvezni akartam, hogy akiket szeretek itt vannak körülöttem, és végre a lelkünkben is béke van!
Csupán egy percre feledkezhettem meg a körülményekről, mert egy velőtrázó sikoly visszarántott a véres valóságba.
Mire felfogtam, hogy sikolyt hallok, és visszatértem a merengésemből, Elandor már nem ölelt. Az ő tudatába nemcsak egy általános riadóként ért el ez a hang. Ő felismerte. Az ő számára ez volt a legmagasabb fokú riasztás. Mire kinyitottam a szemem, ő már karddal a kézben rohant a kunyhó felé.
– Segítsetek! – a hang kétségbe esett volt, és védtelen, szinte gyermeki.
Végre én is felismertem Leinara hangját.
Mire a közelükbe értem, már mind ott voltak: Triandalas megtorpant, majdnem belerohant Elandorba. Nekem sikerült lelassítanom, nem löktem meg őt, csak belekapaszkodtam a hátába, onnan lestem kissé balra hajolva, mi történik. Elandort láttam magam előtt, egészen közelről, merev, görcsös testtartással állt. Nem láttam az arcát, de a kezeit ökölbe szorította. Furcsa mozdulatot tett: mintha neki akarna lendülni, de erőnek erejével visszafogta magát.
Léptem egyet balra, hogy többet lássak: Gervid megkerülte a többieket, őt szemből láttam. Szakadt, véres ruhájában, megereszkedett vállakkal, koromtól maszatos, gyászos arccal, nézett lefelé. Követtem a tekintetét. Davidont láttam térdelni, és Leinarát. Davidon háttal volt nekem, túlságosan is ismerős testtartásban. Leinara kisírt szemekkel hajolt a test fölé, őt jól láthattam. Hosszú, hullámos hajat tartott az ujjai között. Akkor tűnt fel a fehér selyeming. Nem láthattam sokat belőle, hiszen Davidon kitakarta, de az a kevés is szinte világított. Először csak a kék holdfény sápadt fényét verte vissza, de amikor a kékes derengés felerősödött, már tudtam, hogy az az Seryn szimbólumból árad.
– Shevalan! – suttogtam magam elé rémülten, és egy pillanattal később én voltam a harmadik mellette térdeplő alak.
A hátam mögül lassan erősödő dühödt morgást hallottam. Megpördültem. Még sikerrel fogta magát vissza Elandor, de úgy tűnt, ez nem marad így sokáig.
Mozdultam, hogy felállok, de Triandalas is időben felfogta, hogy mi történik. Mire odaértem, és a mellkasára tettem a kezem, Triandalas már a vállát fogta. Láttam az ujjain, hogy gyengéd ugyan a fogás, de amint megindulna a fiú, azonnal vasmarokkal tartaná meg.
Nem szóltam hozzá, csak elé álltam. Eltakartam előle a bárdot. A másik kezem lágyan az arcára tettem, remélve, hogy meg tudom nyugtatni. Hiba volt, hogy rohantam ahhoz a férfihoz, akit ő minden keserűsége okozójának érez. Vajon hozzáértem, amikor elrohantam mellette? Ezzel még inkább azt az érzést kelthettem, hogy a bárd fontosabb nekem őnála… Rögtön azután eszembe ötlött a kép, ahogy Shevalan tincsei Leinara ujjai köré fonódtak. Reméltem, hogy Elandor vagy nem is látja ezt dühében, vagy csak a lány aggodalmának tudja be. Lehunytam egy pillanatra a szemem, amikor egy harmadik gondolat is előtolakodott az elmémben. Attól tartottam, hogy Elandor meglátja a félelmet, amit ez az emlék kiváltott bennem: A bárd elbájolta a lányt, amikor dalával magához édesgette, hogy a bizalmába férkőzhessünk…
Megkönnyebbült sóhajt hallottam a hátam mögül. Éreztem, hogy Elandor elindul, megkerül engem. Felnyitottam a szemem, és láttam, hogy nem az indulat vitte előre. Triandalas is elengedte. Mire megfordultam, a fiam a lány mögött állt. Felsegítette, és átölelte. Inkább óvón, mintsem vigasztalón.
Farkasszemet nézett a nemrég magához tért bárddal. Mindannyian éreztük a feszültséget, pedig csak hárman tudtuk az okát.
Leinara törte meg a csendet. Rekedtes suttogással, maga elé meredve idézte fel az emlékeit:
– Magamra zártam az ajtót, de mire az ablakhoz mentem, hogy azt is elreteszeljem, kitépték az ablakot! El se hittem, hogy lehet ilyen erő a karjában! Büdös volt és ronda! Rettenetesen féltem! – Leinara hozzábújt Elandorhoz. Remegett és szorosan ölelte.
A fiam a tarkójára tette az egyik kezét, a másikkal simogatta a hátát. Lágyan csókolgatta a lány haját.
– Bemászott a kunyhóba. Aztán jött még egy, és egy harmadik. De ő már nem jutott be. Ez a férfi hátba szúrta. – érezni lehetett a lány hangján, hogy el-elszorul a torka beszéd közben, de folytatta. – Többen is jöttek. Pengék csattogása hallatszott be. Perceken át… Nem is tudom… Végtelennek tűnt az idő! A két ork odabenn tört és zúzott, engem löködtek, az egyik kicsavarta a karomat! Végre megjelent ő is az ablakban. Csupa vér volt már. Akkor az egyik ork a torkomra tette a pengéjét, és kényszerítette, hogy tegye le a kardot, különben… – a lány elsírta magát.
– Csss! – csitította Elandor. – Most már nincs semmi baj!
– Rettenetesen féltem! Ha nem dobja el a fegyvert, elvágják a torkom, de ha eldobja akkor sem biztos, hogy életben hagynak… Elsírtam magam, amikor széttárt karokkal lehajolt és a penge csattant a padlón. De aztán a tőr már repült felénk. Talán a csizmából? Az ork még rándult egyet. A karomat is megrántotta, meg a pengét is. Szerencsére nem hasított mélyre.
Elandor azonnal eltartotta magától a lányt, és kicsit a hold felé fordítva megvizsgálta a sebet. Végigsimított rajta az ujjával, de most fontosabbnak tartotta újra megölelni őt. Jól láttam, hogy lehunyta a szemét, amikor magához szorította. Megkönnyebbült mosoly ült az arcomra, ahogy láttam benne a gyengédséget. Még nem is gondoltam soha arra, milyen érzés lesz, amikor a fiam szerelmes lesz!
– A másik ork meg megtámadta a fegyvertelen bárdot! Tehetetlen volt már, mert az az undorító szörnyeteg kaszabolta őt…
Megint zokogni kezdett.
– Nem is tudom mi ütött belém, de felkaptam a kardot, és hátba szúrtam… Megöltem!
– Cs-cs-csss! Nyugodj meg! Jól tetted! Ezt kellett tenned! Érted?
Könnyekkel teli szemmel bólogatott. Próbálta elhinni, hogy ő nem lett gyilkos…
– Köszönettel tartozom néked, ifjú leányzó! Hősies viselkedéseddel megmentetted becses életemet! Ritkaságszámba megy az ily lélekjelenlét! Tettedet meg fogom énekelni, hogy az utókor számára példaként szolgáljon nemes cselekedeted!
– Tartsd magad távol, bárd! Ha nincs Davidon, most nem parádéznál itt, mert én vissza nem hoztalak volna közénk!
Fenyegető volt a hangja is, a testtartása is. Elandor a lány elé lépett, hogy hangsúlyt agyon szavainak.
– Ne legyen semmi közöd se az anyámhoz, se Leinarához!
Csak egy enyhén meghunyászkodó testtartás volt a válasz.
– Érted?! – belehasított az éjszakába a kérdés.
– Azonnal indulnunk kell! Lehet, hogy csak perceink vannak hátra az újabb csapat megérkezéséig! – lépett közbe Triandalas. – Főleg, ha így kiabáltok…
– Te ne szólj bele!
– Folytassuk ezt a vitát a határ túloldalán! Nem bánom! De még egy ekkora csapattal nem bírunk el! – Triandalas tárgyilagos hangja meggyőző volt.
A többiek már mind szedelőzködtek, csak Elandor állt még vele szemben fél kézzel még karolva Leinarát, pedig a lány már indult volna. Triandalas figyelmen kívül hagyta a dacos ifjú makacságát, a lányhoz fordult:
– Ha maradt valami fontos a kunyhóban, akkor gyorsan pakold össze!
Leinara most már ellenállás nélkül indulhatott, megtette hatását a kitérő manőver, megszűnt az egymásnak feszülés. Elandor még állt ott egy pillanatig, de Triandalas már az indulással kapcsolatosan intézkedett:
– Hány lovunk maradt? Megvannak vagy szétszéledtek?
– Az enyém megvan! – lépett elő Gervid egy bokor mögül, már a kantárt markolta.
Triandalas füttyentett, aztán várt. Hallani véltem egy léptető ló patáinak hangját… Megismétlődött a füttyszó. Pár perc múlva négy lovunk előkerült, de most heten voltunk.
– Az orkok gyalogszerrel érkeztek. Vagy nagyon közel vagyunk egy bázisukhoz, vagy már nagyon régen felfedeztek bennünket. Még idefelé jövet. – Triandalas szemével próbálta pásztázni a sötétséget.
– Levander, te velem jössz! A te lovadon jöjjön a fiad és a lány. Gervid, te viszed Shevalant.
– Vigye Davidon! – vágta rá rögtön a mágus.
– Te könnyű vagy, Davidon nehéz – mondta ki az egyszerű okot a fejvadász. Aztán gondolt egyet, és Gervid szemébe nézett: – Kérlek légy belátó! Ne terheljük túl a lovakat! Vágtáznunk kell, ha üldözőbe vesznek.
Láttam Gerviden, hogy húzza a száját, de ezúttal nem vitatkozott az észérvekkel. Kicsit féltem, hogy megint nekiesik Triandalasnak, hogy mi jogon osztogat parancsokat. De úgy tűnik, Triandalas gesztusa hatott. Vagy csak eléggé inába szállt a bátorsága ahhoz, hogy képes legyen feladni kényelmét és önzését a megmenekülés érdekében.
Megindultunk és meg sem álltunk, amíg túl nem jutottunk a háborús határmezsgyén.
Meg is virradt addigra. A lovak is nagyon kifáradtak a dupla teher alatt. Pihenőt tartottunk.
Leinara a kunyhóban talált élelmet egy kendőbe szórta, sarkait összekötötte, és egész úton az ölében szorongatta. Most mind nagyon örültünk ennek….
Szótlanul eszegettünk. Újra érezni lehetett az Elandor és Shevalan közti feszültséget. A máskor szószátyár bárd most nem kívánt a társaság középpontja lenni. Meghúzta magát. Triandalas mellől rá-rápillantottam. Láttam, hogy nagyon őrlődik magában. Éreztem, hogy ez csak vihar előtti csend.
Rátettem a kezem Trianéra, és egy pillanatra megszorítottam mielőtt felálltam. Reméltem, hogy ebből megérti majd a szándékaim.
Odamentem a fiamékhoz, és letérdeltem Leinara elé. Gondosan választottam meg a szöget, hogy Elandor elől kitakarjam a bárdot. Kedvesen mosolyogtam a lányra, nehogy megijedjen a mozdulattól: az álla alá tettem az ujjam, és lágyan megemeltem.
– Mutasd csak, lányom! – még mindig a lány nyakát néztem vizsgálódva, de Elandorhoz intéztem a szavaim: – Nem kéne begyógyítanod ezt a sebet, fiam? Nyomtalanul tüntesd el a sebhelyét, nehogy a tükör valaha is emlékeztesse őt erre az éjszakára!
– Semmiség az, hagyd csak! Így se, úgy se vagyok egy szépség…
– Oh, dehogynem! Ha beérünk a városba, elmegyünk együtt és vásárolunk magunknak pár szép női ruhát. Megmossuk a hajunkat, kifésülöm és befonom a te napszőke tincseidet is. Elandornak le fog esni az álla.
– Nem akarom, hogy kilátszon a fülem.
– Jajj, kicsim! Csak az a te bajod, hogy rossz helyen élsz! Rauhallba kellene költöznötök. Akkor a világon senki sem tartaná csúnyának a füleidet! Abban a városban rengeteg félelf él. Ha nem akarsz az Azadyr birtok magányában élni, hát költözzetek be a Parknegyedbe.
– Jó nekünk a városon kívül! Sose szerettem a nyüzsgést – karolta át Leinara vállát a fiam.
– Áhhá! Szóval ezért nem ismertelek téged! – a szemem sarkából láttam, hogy Gervid közeledik.
Egyik karja keresztben a mellkasán, másikkal azon könyökölve simogatta az állát, miközben lassan lépdelt felénk.
– Mikor meghallottam, hogy Rauhall, rögtön azon tűnődtem, hogy a csudába történhetett, hogy téged nem ismerlek. Minden korombeli félelf gyereket ismertem a környéken. Még Davidonra is emlékszem, pedig ő a Pórnegyedben élt. Fiatalabb is volt nálam, meg ember is… mégis emlékszem, hogy láttam őt. De így már világos.
– Anya miatt. Apa szívesen lakott volna a városban… Davidonnak megengedte, hogy kijárjon hozzánk, hogy legyen kivel játszanom.
– Hogy járhatott ki és be egy gyerek egyedül a városkapun? – fordult Davidon felé Gervid őszinte kíváncsiággal.
– Nem egyedül mentem. Shevalan vitt magával…
„Jajj, Davidon!” – roskadtam magamba: – „Van neked politikai érzéked?! Kiejtetted az egyetlen nevet, amit nem kellett volna!”
– Bár soha ne ismertem volna meg azt az alávaló gazembert!
Összeszűkült szemmel kereste Shevalan tekintetét, de akkor már Gervid mellett Davidon is ott állt mögöttem, így szerencsére nem nagyon láthatott rá. De hiába, mert Shevalan pattant fel ültő helyéből, és megindult felénk:
– Határozottan visszautasítom a vádjaidat, fiú!
Most tört ki belőle, amit eddig visszafojtott.
Mire megfordultunk, Triandalas már elé lépett, és elkapta Shevalan vállát. Ekkor még nem ellenkezett, megtorpant, és onnan folytatta.
– Elandor! Rabja vagy egy félreértésnek! Meggyőzted magad, hogy tudod mit láttál, pedig fogalmad sincs arról, hogy mi is történt valójában!
– Nincs ezen mit félreérteni! – pattant fel Elandor is.
– Az istenek haragja sújtson le rám, itt és most, ha édesanyádat a szeretőmmé tettem! – színpadiasan széttárta a karját, és hatásszünetet tartott:
A valaha patyolat tiszta, hófehér nemesi inge véres és mocskos volt, ráadásul az ork kardok pengéje csíkokra szabdalta fel. Az enyhe szellő lebegtette rajta a szennyes cafatokat, de ennél drámaibb dolog nem történt. Várt még ott széttárt karral az égre nézve, de semmi végzetes csapás nem érte. Lehet, hogy a bárd ezzel bizonyítva látta állítása igazát, de nem úgy tűnt, mintha Elandor megelégedett volna ennyivel:
– Talán azok után már nem merted! Ki tudja, hogy esett volna, ha akkor nem veri le az a bolond kutya a virágot?
Ekkor már én is álltam. Kezem Elandor mellkasán. Úgy kiabált, hogy nekifeszült a karomnak, mintha csak ennyi tartaná vissza, hogy nekimenjen a bárdnak.
– Higgy nekem, fiú! Az igazat szólom! Ha csak Seryn erejében bízol, kényszerítse ő mindannyiunk száját igazszólásra! Hát legyen: állok elébe!
A bárd meg akarta kerülni Triandalast, de ő nem hagyta. Újra határozottan elé állt és erős karral tartotta. Shevalan próbált úgy helyezkedni, hogy rálásson Elandorra miközben beszélt:
– Akkor sem fogsz tőlem mást hallani! Igen! Szeretem az édesanyádat! Igen, lehet, hogy pont akkor tanultam meg őt így szeretni, amikor még féltem apádat… És persze tiszteltem! Lehet, hogy ez az önmegtartóztatás kellett ehhez… De éppen azért, mert tiszta szívvel szeretem őt, erős elhatározást hoztam, hogy nem fogom szeretni a testét. Láttam őt megsebzettnek. Láttam, hogyan reagált akkor! Én soha nem akarom olyannak látni többé! És igen! Nagyon jól ismerem magam. Én sosem tudnám megállni, hogy egyetlen nő mellé kössem magam. Ez volt életem lekeményebb döntése! Tiszta szívvel akarom ezt tartani, de ez nagyon-nagyon nehéz! És éppen ezért sért vérig, hogy azzal vádolsz, hogy ebben hazudok!
– Nemcsak ebben hazudsz! – most már Davidon ereje is kellett: lefogta Elandor karját, mert engem félrelökött, ahogy meg akart indulni Shevalan felé.
– Elhiszed-e, ha tényleg az igaz szót szólhatja csak? – próbált nyugtató hangot megütni Davidon. – Ha te most nem is vagy képes lenyugodni, én is el tudom érni, hogy Seryn nevében csak az igazat mondhassa!
– Úgyis kijátszaná! – kiabált Elandor, rángatva magát, hátha el tud szabadulni, de Davidon jóval erősebb volt nála. – Anya miért nem tudta meg, hogy ott jártam?!
– Azt igazán nem tudom… – Shevalan megereszkedett. Már nem volt szükség Triandalasra, hogy visszafogja. Lehorgasztott fejjel mondta maga elé: – Nem tudom, Elandor! Nem tudom, Levander! Kérlek, bocsátsd meg, kismadaram! …Most az úton, ott az erdőben, már majdnem összeszedtem a bátorságom, akkor akartam elmondani…
– Amikor Triandalas félbeszakított… akkor, ugye? – jutott eszembe az a pillanat.
– Hát lehet, hogy éppen akkor figyeltek ki minket! – vágott közbe Triandalas szemrehányóan. – Levander egyáltalán nem tette a kötelességét, és én sem tudtam figyelni másra, csak rátok! Kis híján otthagytuk a fogunkat emiatt!
– Megkövetlek mindannyiótokat! Hála Seryn áldott papjainak, ők helyrehozták, amit én gyarló, többszörösen is elrontottam!
Végre a régi Shevalan szólt belőle: megint a szokásos színpadias hangvétel, mély meghajlás, hatásosan eltalált gesztus. Elandort is, Triandalast is sikerült leszerelnie. Mestere a retorikának és megvan a személyes varázsa. Ha nem is lettek ettől mind a barátai, de legalább nem voltak már az ellenségei sem.
