Öl, butít és romokba dönt

Öl, butít és romokba dönt

– Vanda, Vanda! Gyere gyorsan! A szomszédod hív! Nagyon sürgős! – Zsófi, a recepciósunk már a folyosó túlvégéről kiabál, nem törődve azzal, hogy tele a folyosó betegekkel. Ilyet sosem csinált még…

Átragadt rám az izgatottsága. Alig tudom kivárni, hogy a cókmókjával komótosan vacakoló beteg végre valahára átvegye a kezelőlapját.

– Mi a baj? – gyorsítom meg a lépteimet Zsófi felé.

– Gyere gyorsan! – mondja nekem, aztán: – egy pillanat, már itt is van! – mondja a hívó félnek a vonal túloldalán.

– Igen, tessék, itt Mezőfi Vanda.

– Szervusz Vandácska! Klári néni vagyok a földszintről. Gyere haza azonnal!

– Klári néni, még van két betegem mára itt a kórházban, és…

– Felrobbant a szeszkazán Tóth házaspár lakása. Mindenkit kiköltöztetnek! Most tudnád összeszedni, ami kell, mert az iskolában szállásolnak el minket! Már, ha nincs hova menned… Szerencsés, akinek van!

– Várjunk, csak, várjunk, Klári néni!

– Gyere, amint tudsz! Azt mondják, hogy be se mehetünk. Csupa füst és korom minden, de legalább a tüzet már eloltották!

Le kell ülnöm.

– De azt mondják, hogy statikusok fogják átvizsgálni az épületet, hogy biztonságos-e egyáltalán! – a szóáradat csak folytatódik a telefonból…

Éreztem, hogy dőlök… a recepciós elkap. Ő már biztos hallotta, hisz ő vette fel a telefonom. Jó, hogy számított a rosszullétemre.

– Gyere, Vanda, ülj le, hozok egy pohár vizet! – mondja halkan, hogy ne zavarja Klári néni monológját.

– Kiégett a mi lakásunk is? Oda lett mindenünk? – szakítottam félbe a szomszédot. Sápadtan, erőtlenül vártam a választ.

– Talán nem égett el minden vagyonod, de a tűzoltók nem mondanak senkinek semmit.

– Minden vagyonom az a lakás! És pénz is volt otthon.

– Arra gondolj inkább, milyen jó, hogy nem éjszaka történt, mikor ott alszotok a fal túloldalán!

– Jesszus!

Ez már igazán sok!

– Alig volt itthon valaki, gyorsan kihozták azt a pár lakót a tűzoltók! – és csak szakadatlanul darálta tovább, de már képtelen voltam rá figyelni…

– Összeszedem magam, és indulok. Köszönöm, hogy hívott, Klári néni!

Meg se vártam, hogy elköszönjön, hisz még egy órán át beszélt volna. Letettem.

Meg se tudok moccanni, lemerevedtem. Csak nézek meredten magam elé. Érzem, hogy Zsófi simogatja a vállam, együttérzően, és próbál belém diktálni egy kis vizet.

– Nem megy le a torkomon semmi!

– De holt sápadt vagy! Muszáj kicsit innod! – nem akarja annyiban hagyni.

– Vandácska, mehetünk már? – csoszog valaki a pulthoz.

Én fel se fogom, ki, de szerencsére Zsófi talpraesett:

– Jaj, Józsi bácsi! Mindjárt kitalálok valamit! Tessék várni! Vanda most nem tudja megtornásztatni magát. Rosszul van. De mindjárt kerítek valakit, csak tessék leülni!

Nagyon hálás vagyok most Zsófinak! Bár még kifejezni sem tudom. Csak ülök, és bámulok ki a fejemből. Kavarognak a gondolataim: mit kéne csinálni, hogy kéne csinálni, vajon mink maradt meg, hová menjünk, hogy fogunk megélni… Nem állnak össze a gondolatok: csupa kérdés, sehol egy válasz! Például hogyan fogok most vezetni? Felállni sem tudok! Zsófinak hálát mondani sem, hogy megoldja a helyettesítésem.

Jobb, ha egy ideig még maradok. Úgyse engednek be, ha minden igaz, míg a statikus meg nem nézte az épületet… De mi van, ha utána se engednek be? Minden ruhánk, minden készpénzünk, Nimi tankönyvei…

Iskola? Ott fogunk mind aludni? A földön? Vagy tornamatracokon? Mivel takaródzunk? Mit eszünk? Biztos hoz majd mindent a Vörös Kereszt, vagy a Caritas… De jó is addig, míg ilyet az ember csak a híradóban lát!

Most meg a düh kezd elönteni, mert eszembe jut, hogy hányszor emlegettük a többi szomszéddal, hogy a Tóthék egyszer még leégetik vagy elárasztják a házat, mert józanul még senki sem látta őket! Nem kellett volna az ördögöt a falra festenünk!!! – fogom a lehajtott fejem mindkét kezemmel. Legszívesebben összeroppantanám a koponyám, úgy remegek dühömben.

Most meg már a zokogás ráz. Ez már nem a düh, hanem az kétségbeesés… És kezd a félelem is eluralkodni rajtam… Hogyan tovább?

– El ne indulj amíg össze nem szeded magad, hallod?

Nem nézek fel, jól esik, hogy Zsófi vigyáz rám:

– Hallod, ugye?

Bólintok, de még mindig a kezemben tartom a fejem, lehajtva. Szipogok. Érzem, hogy eltorzult az arcom, semmiképp sem akarom, hogy most bárki lásson.

– Nincs semmi baj! Mármint a betegeiddel… Szilvi tanítványa, bár kezdő még, de csak meg tud csinálni két beteget egyedül! Legalább emiatt nem kell aggódnod!

– Nagyon köszönöm! – elcsuklik a hangom.

Újra sírok. Most a meghatottságtól! Még mindig nem merek felnézni.

– Na, gyere! Elkísérlek a mosdóba. Jót fog tenni, ha megmosod az arcodat! Felfrissít.

A vállaim alatt markol meg, szinte erővel próbál emelni. Hát jó, legyen…

Szörnyű nap volt. Az sem segített egy fikarcnyit sem, hogy van egy rakás sorstársunk, van kikkel megbeszélni, van kikkel megosztani. Együtt álltunk a szomszédokkal az utcán, hitetlenkedve nézve fel a megfeketedett panelházra. Beleivódott az emlékeimbe, ahogyan a vészvillógók fénye ritmikusan megfestette a falakat, a fákat, és az egymással tanakodó szomszédaim arcát. Valahogy a villogó fény, mintha eltávolította volna a hangokat, tompának hallottam őket, és mintha be is lassult volna minden.

Szerencsére, amikor a két letakart holttestet kihozták az épületből, Nimi még nem ért haza. Morajlás futott végig a bámészkodókon. Ha nem lennék így magam alatt, érdekes tanulmányt folytathatnék arról, ki hogyan reagált a katasztrófára. Nagyon vegyes a kép: néhány szomszédomról gyökeresen más képet alkottam most, mint azelőtt. Egyszer majd biztosan képes leszek erről elmélkedni, de nem most. …Pedig jó volna kicsit kiszakadni magamból, pár méterrel feljebb emelkedni, és objektíven figyelni az embereket. Mint a TV riporterek, akik ott a háznál is, és itt az iskolában is bemutatják országnak-világnak hogyan jártunk, és hogyan kapunk segítséget. Bár némelyikükön érezni a mély együttérzést, mégiscsak kívülállók. Elpakolják a mikrofont és a kamerát, aztán hazamennek. HAZA.

Ülök egy iskolai széken, Nimi az ölemben, és nézelődök. Sürgölődik körülöttünk rengeteg segítőkész ember. A legtöbben a segélyszolgálattól jöttek teszik a dolgukat. Látszik rajtuk, hogy nem mi vagyunk az elsők, akiken segítenek. De vannak sokan magánemberek is. Nimikém is úgy kuporoghat most az ölemben, hogy egy finom házisütésű piskótát majszol. A néni, akit csak látásból ismertem a boltból, úgy érezte, hogy ezzel csempészhet egy kis örömet a gyerekek estéjébe, ha már nem a saját ágyacskájukba bújhatnak ma éjjel. Azt mondja, hogy kimondottan ezért állt neki sütni, mikor látta a híradóban, hogy mi is történik majd a hajléktalanná vált emberekkel. Elmesélte, hogy hallotta az ablakait is megrengető robajt, és amikor kinézett, látta a gyorsan növekvő csődületet, a sikítva síró embereket. A tüzet csak később látta meg, hogyan terjedt, és hogyan szorították vissza a hős tűzlovagok.

A néni sztoriján merengek még, próbálom elképzelni azokat a perceket, de két önkéntes lép elém. Egy dobozból kicsi tubusos fogkrém mintákat és egyszerű fogkeféket osztogatnak. Colgate? Ez itt a reklám helye? Elveszek két kefét, de a fogkrémből egy is elég lesz nekünk.

Mostanra eléggé megfogyatkoztunk. Ahogy Klári néni is mondta: jó annak, akinek van hova mennie… A szüleim már nem élnek, sem Péteré. Két jó barátnőm volt, az egyik Anglia munkaerőpiacát erősíti már évek óta, a másik Budapestét. Egyikükhöz se ugorhatunk csak úgy el. Még Pestre se. Nekem is munkába kell menni, Niminek is suliba…

Az előbb láttam egy családot, akikért eljött egy nem túl közeli ismerősük. Nem tudom kivenni, hogy kollégák, vagy egy osztálytárs szülei, de felajánlották nekik, hogy pár napra elszállásolják őket. Meghatódtak, sírva hálálkodnak. Miközben nézem, ahogy mennek kifelé, lágyan szorítok az ölelésen. Nimi viszonozza.

Ha Péter még itt lenne, nem érezném magam így elanyátlanodva. Most is megpróbálna felvidítani. A leghülyébb helyzetekben is talált valami kifigurázható részletet. Olyankor kínunkban nevettünk magunkon.

Most veszem észre, hogy Nimi egészen mást figyel: pár gyerkőc a bordásfalra mászott, van, aki a kötélmászó tudományát mutatja be éppen, mások meg csak hintáznak a kötél bütykén.

– Szeretnél menni játszani? – oldalt hajolok, hogy lássam a szemét. Felcsillant. – Menj! Én itt leszek. Nézd csak, osztogatják a takarókat. Én is el leszek, ne aggódj miattam!

– Anya! – hallottam a dorgáló hangsúlyán, hogy sikerült kicsit felvidítanom. „Ugyan miért is aggódna értem?”

Épp kászálódok fel, indulok a takaróosztogatókhoz amikor megcsörren a telóm. Ki lehet az, biztos valaki hallotta, látta mi történt. Vajon ki lehet az? Lehet, hogy nekünk is lesz talán egy jóakarónk?

– Tessék, itt Mezőfi Vanda.

– Vanda? Ma is négyre vártuk. Már harmadszor hívom. – Ez egy férfi hang.

– Benedek bácsi? – na ennyit a jótevőkről… – Jaj, elnézését kérem, teljesen kiment a fejemből, hogy telefonálnom kellene!

– Szóval nem tud eljönni?

– Nagy baj történt délután. A munkahelyemen is ott kellett hagynom a betegeimet. Megoldották a helyettesítést, és valószínűleg ezért is ment ki a fejemből, hogy… – eléggé elszégyelltem magam, de azt hiszem elég nyomós indokom van a mulasztásra.

– Milyen baj? Nimród? – aggódóra váltott a hang a vonal túlfelén.

– Nem! Hál’ Istennek, Niminek semmi baja. Nem tetszett látni a TV-ben? Pedig volt itt vagy öt stáb is.

Csend. Hosszúra nyúlik a szünet. Mintha egy halk pittyenést hallanék, mint amikor bekapcsol egy számítógép.

Hm. Nem is kérdez? Inkább utánanéz? Most leellenőriz, vagy mi a frász folyik itt? Na jó. Vártam volna pár kérdést meg együttérzést, de akkor én töröm meg a csendet.

– Attól tartok, maguknak is más gyógytornász után kellene nézniük. Most pár napig ügyeket kell intéznem. Nem tudom, hogy mikor áll vissza az életünk a rendes kerékvágásba…

– Robbanás történt a Nyárfa lakótelepen? Erről van szó?

Na asszem megtalálta a híreket. Valószínűleg vezető hír lettünk. De furán tárgyilagos hanggal olvasta fel a címet…!

– Igen. Ma éjjel a Nyárfa utcai iskolában szállásolnak el minket.

– Szó sem lehet róla!

– Tessék?!

– Azonnal indulok. Itt fogják tölteni az éjszakát.

Azta’ rohadt… Micsoda ellentmondást nem tűrő hang! Úgy mégis, hogy gondolja ezt az öreg!?

– Köszönöm, nem. Jó itt nekünk. – makacsolom meg magam.

– Gondoljon Nimródra!

– Neki csak egy kaland. Most is önfeledten játszik a gyerekekkel.

– Majd nem lesz olyan önfeledt, amikor eljön az éjszaka meg a reggel.

Ugyan, mit tud erről egy házsártos vénember? Nem is értem, hogy jön nála össze az örökös hideg távolságtartás és az ilyen segítség felajánlás. Hiszen épp azt ajánlja fel, hogy megosztaná velünk a saját otthonát.

Ha mindezt Dorka néni mondta volna, olyan természetesek hatott volna. Valószínűleg elérzékenyülnék, és el is fogadnám…

– Vandácska! – mi a szösz ez? Gondolatolvasás? Talán ösztönösen érezte Benedek bácsi, hogy őelőtte bezárok minden kaput? – Most nézzük mi történt! Kérlek, fogadd el az ajánlatunkat! Benedek bemegy értetek. Hányan jöttök? Ketten, vagy van párod is?

– Nem, nincsen.

– Benedek már el is készült. Most indul.

– De nem, Dorka néni! Mi igazán elvagyunk itt…

– Ne vitatkozz, lányom! Különben is: Itt ez a nagy ház, szinte üresen. Legalább megtelne élettel.

Na igen. Dorka néni egészen más! Érzelmileg is máshogy hat, és próbálja úgy beállítani, mintha még mi tennénk szívességet. Majdnem meg is kacagtatott ahogyan ezt mondta.

Közben éppen a kezembe nyomnak egy takarót. Már majdnem jelzek, hogy ketten vagyunk, mikor érzem, milyen durva a felülete. Ránézek Nimire, és döntök.

– Hát, jó. Köszönettel elfogadom. De csak azért, hogy meg tudjam tornásztatni ma is Dorka nénit, és persze, hogy ne maradjon csendes a ház!

– Nagyon jól döntöttél, lányom! Nemsokára ott lesz érted Benedek.

– Köszönöm szépen!!!

Azt hiszem, Dorka néni is hallja, hogy elcsuklik a hangom a meghatottságtól.

– Várlak titeket!

Letette.

Most mit is csináltam tulajdonképpen? Össze-vissza kavarognak az érzéseim. Egyszerre szeretnék örömömben felkiáltani és ugrabugrálni, de közben bizonytalan is vagyok, hogy jó döntést hoztam-e. Próbálom összerakni a képet, a különbséget a két kimenetel között. Az egyik pillanatban a teljes meghatottság ural, a másikban meg végtelenül kínosnak érzem, ahogy elképzelem, hogyan ülünk majd egy asztalnál. Ráadásul ott az a tegnapi ijedtség. Rámtör a thriller emléke…

Oh basszus! De hülye vagyok, hogy igent mondtam! Végül is vad idegenek!

Azon kapom magam, hogy magamhoz ölelem a takarót, és görcsösen markolászom. Fogalmam sincs, mennyi ideje állok már így…

Valaki kitakarja előlem a neonlámpák erős fényét. Eltelik egy kis idő, mire ráfókuszál a végtelenbe tekintő szemem a közeli alakjára. Addigra már a kezét is érzem a kezemen. Gyengéden próbálja oldani az ujjaim görcsét, hogy lefejtse őket a takaróról. Vajon így lehet megszelídíteni egy állatot is? Még mielőtt felfognám, kit is látok magam előtt, máris átragad rám is némi nyugalom az érintésétől. A hangja és a látványa egyszerre ér el a tudatomig.

– Erre nem lesz szükség…

Nem mosolyog, de a hangja és a tekintete szelíd. De talán: talán mégis, mintha egy halvány mosoly mégis ott volna az arcán. Csak bambulok, és ezen elmélkedem, miközben a takaró az én kezemből az övébe, és egy pillanattal később a takaró-osztogató önkéntesébe vándorol.

– Köszönjük szépen, de erre nem lesz szükség. Kérem, hogy jegyezzék fel, hogy két ággyal, és két adag élelmiszerrel kevesebbre lesz szükség. Mezőfi Vandát és Nimród fiát barátok szállásolják el, őket le lehet húzni a listáról.

Végre felfogom mi történik: Itt egy ember, aki teljes határozottsággal máris intézkedik. Mintha csak az apám lenne, én meg egy magatehetetlen gyermek. Mindjárt kézen is fog, és elvezet?!

Most meg hova megy? Kiszúrta Nimit. Pár hosszú, lendületes lépés után már ott áll a bordásfalaknál. Megrökönyödve figyelem, meg sem moccan a lábam.

– Gyere, nagyfiú! Nálunk alszotok ma éjjel!

Nimi lenéz rá a bordásfal tetejéről. Meglepődik, majd felvidul az arcocskája, és már nyújtja is egyik kezét a magas férfi nyaka felé, miközben a másikkal a bordásfal rúdjába kapaszkodik, hogy ki tudjon hajolni, és elérje őt. A férfi, korát meghazudtoló fürgeséggel és erővel felnyúl érte. A combjánál karolja át, a másik kezével a felé nyújtott kezet tartja szilárdan. Egyetlen pillanat, és a fiam úgy ül a karján, mintha máris nagyapjává fogadta volna. Ha ő ilyen bizalommal fogadja, én miért kételkedek?

Hát biztosan azért, mert felnőtt vagyok, és józanul kell számolnom a veszélyekkel, és… és persze mert már láttam pár thrillert is életemben… Önirónia?

Akkor sem tudom, hogy a gyerek tiszta ösztönére vagy a felnőtt elővigyázatos gyanakvására kéne hallgatnom.

– Mit szólsz, anya? Minket is befogad valaki! – ragyog a szemecskéje.

– Hol vannak a holmik, Vanda? Sikerült bemenni a lakásba, és kihozni dolgokat? – megint ez a fene tárgyilagos hanghordozás.

Most, hogy végignézek magamon, nem is csoda, hogy átveszi a kezdeményezést és atyáskodik felettem! Azt hiszem, nemcsak ennek a menjünk-maradjunk dilemmának köszönhetően nézek ki teljesen elveszettnek, de már ezelőtt is az voltam. Elveszettnek is érzem magam, hisz az otthonom is elveszett. Legalábbis jóidőre.

– Biztosítás van?

– Tessék?

– Lehet számítani kártérítésre?

Oh te jó ég! Hogy lehet ilyen józanul viselkedni?! Na persze, kívülálló. Érzelmileg nem érintett. Hát azt hiszem, megadom magam a nekem szánt szerepnek. Végül is valljuk meg, én most képtelen vagyok eléggé felnőtt lenni.

– Azt hiszem, igen. Még a férjemmel kötöttük, és ha jól emlékszem vonják is a díjat negyedévente. – próbálok emlékezni a részletekre. – Igen! Indexáló levelet is mindig kapok, és sosem küldtem vissza, úgyhogy folyamatosan emelkedett is.

– Az ingóságokra szól csak, vagy az épületkárokra is?

Azt hiszem kiül az arcomra, mennyire nem értek hozzá, mert újabb szavak jönnek. Eddig még összesen nem beszélt hozzám ennyit ez az ember.

– Tudom, hogy most még tart az érzelmi sokk, lányom, de napokon belül már te is az anyagiakkal fogsz törődni.

Odaértünk a kocsihoz. Egy terepjáró-szerű, sötét autó, megcsillan az utcai lámpa fénye a 4WD feliraton. Épp a napokban áradozott az új Dacia Dusterről egy horgász-őrült betegem, hogy az lesz a legközelebbi autója, mert azzal bármikor ki tud menni a tóhoz. Nyílik a meglepően nagynak tűnő csomagtartó, de nálunk csak a munkába járós táskám van, és Nimi iskolatáskája…

Hirtelen bevillan, hogy muszáj megőrizni a függetlenséget. Saját autóval kell mennem, hogy bármilyen aggodalomra okot adó jel esetén el tudjunk jönni!

– Jobb, ha a saját kocsimmal megyünk!

– Vagy most olyan állapotban, hogy vezess?

– Persze! A munkahelyemről is kocsival jöttem el, pedig akkor sokkal rosszabb állapotban voltam. Meg aztán holnap még vinni kell Nimit iskolába.

– Remélem szabadságot veszel ki, mert sok ügyintézés vár rád! Ha beengednek már az épületbe, ki kell hozni dolgokat. Ha vissza is lehet költözni, akkor nagytakarítás kell. A biztosítóhoz meg mindenképpen el kell menni – sorolja a teendőket.

– Az is lehet, hogy hamuvá égett a biztosítási kötvényem is.

– A biztosítási jogviszony nem tud elégni. Meg kell, hogy találják név és cím szerint is. Elkísérlek holnap – jelenti ki.

– Erre semmi szükség, köszönöm!

– Lehet, hogy így érzed, de ragaszkodom hozzá!

Töröm a fejem, hogy utasítsam vissza tisztelettudóan. Mielőtt bármit mondhatnék, újabb határozott utasításokat kapok.

– Már látom az autód. Bevárlak, kövess.

Nem nagyon szokhatott ellentmondáshoz. Talán valami tiszt lehetett a hadseregben? A tartása, a testalkata is katonás. Mire bármit mondhatnék, beszáll, és már jár is a motor.

– Gyere kicsim! Ne várassuk a bácsit!

Dorka néni csípője egyre rosszabbul néz ki! Újra feldobtam a műtét gondolatát, és újra határozott elutasításba ütköztem. Benedek bácsi hajthatatlan, pedig a felesége szenved.

Tényleg nem értem ezt az embert! Az én ügyeimmel kapcsolatban milyen hideg tárgyilagosságot és tiszta logikát tanúsít. Úgy látszik a saját gondjaiba merülve ő sem tud józan döntéseket hozni. Hogyan kéne őt meggyőznöm? Nem bírom nézni szegény asszony fájdalmait. És különben is, mit nem lehet azon érteni, hogy a gátolt vérkeringés végzetes következményekkel is járhat?!

Pedig látszik rajta, hogy szereti a feleségét. Nem arról van szó, hogy ne törődne vele…

– Nézd, anya, mekkora ez a póló!

Nimi az ágyon ugrál, és illegeti magát a térdig érő kölcsönpólóban. Leülök mellé, és ölbeveszem.

– Ideje lefeküdni. Holnap iskola!

– Nincs itt a környezet könyvem! – néz rám aggódva. Végig gondolhatta, a holnapi órarendjét.

– Semmi baj! Meg kell, hogy értse a helyzetet a tanítónéni! – nyugtatom, s közben az ölemből az ágy közepére ültetem.

– Igen, biztos majd fénymásol nekem. Úgy szokta.

– Akkor jó! – nyomok egy puszit, és hátra döntöm. Betakargatom, és lekapcsolom a nagy villanyt. Indulnék ki.

– Anya feküdj ide te is! – kérlel.

– Na jó. Csusszanj beljebb! – úgyis csak megszokásból indultam ki. Most mit is csinálnék odakinn… Kínos volna a beszélgetés Vadászékkal. Sokkal jobb Nimit hallgatni.

– Jó nagy ez az ágy!

– Az – értek egyet.

– Milyen lehet Benedek bácsi fia? Olyan, mint ő? – kíváncsiskodik.

– Nem tudom, kicsim.

– És mi lesz, ha hazajön, és le akar feküdni?

– Csak ma éjjelre jöttünk, és most nem jön haza. Úgy tudom.

– Kár!

– Kár?

– Aha. Kíváncsi vagyok, hogy milyen.

– Hát, mindenesetre most örüljünk, hogy itt ez a szabad szoba, ez a nagy, kényelmes ágy, és kettesben alhatunk, nem pedig egy tornateremben többtucat más emberrel!

– Szeretek itt lenni…

– Akkor jó. Csukd be a kis szemed, és aludjál! Késő van már.

– Jó éjszakát anya! – laposat pislantva suttogja már ezt, miközben bezsebeli az esti puszit.

Nem jön álom a szememre. Kavarognak a gondolatok…

Nimi már egyenletesen szuszog.

Kéne valami gondolatelterelő…

Tényleg kellemes ez a szoba. A lakója is szokott talán olvasni lefekvés előtt? Pont ahhoz van beállítva az olvasólámpa.

De hiszen itt van a könyv is. Magammal vittem a munkahelyemre. Sokszor van, hogy nem jön el egy beteg, olyankor olvasással szoktam elütni az időt.

Még jó, hogy ide az ágy mellé tettem a táskám. Ki sem kell kelni, így Nimi se nagyon veszi észre, ahogy előhúzom. Épp elfordul, így talán nem bántja majd a szemét a lámpafény.

Hol is tartottam? Na ez pont jó lesz. Foglyok az ork táborban. Legalább van a tornateremben összezárt szerencsétleneknél is rosszabb helyzet. Így már nem is érzem magam olyan szerencsétlennek!

Jaj, hangosan nevettem fel? Nimi meg se moccant, úgyhogy valószínűleg nem. Mosolygok magamon, miközben lapozgatok és megtalálom a folytatást.

A történet földi helyszínei

Az Emlékezz rám! regény helyszínei
Az Emlékezz rám! regény helyszínei google térképen

A történet földi eseményei - Vanda naptárbejegyzései

2018 április naptár
Vanda naptárbejegyzései 2018 áprilisában

Észak-Pylvis országai

Milyen ifjú egy elf vagy félelf?

Emberként nem könnyű emlékezni, hány évesen számít gyereknek, fiatalnak vagy épp öregnek egy elf vagy félelf. A táblázat segít kiigazodni, az emberi korhoz hasonlítva a másik két faj öregedését.

Életkortáblázat: elfek, félelfek kora hasonlítva az emberi életszakaszokhoz

Az ősi Rhyom kiterjedése

A VII. impériumháború- és Levander életének főbb időpontjai

legfontosabb események évszámai syrroni időszámítás szerint
A VII. impériumháború- és Levander életének főbb időontjai

A VII. impériumháború-, Shevalan és Levander életének főbb időpontjai

Emlekezz rám! regény idővonala
Az Emlékezz rám! regény quintarisi idővonala: Shevalan, Levander, és a VII. impériumháború eseményeinek legfőbb időpontjai

A történet quintarisi helyszínei

a regények helyszínei (Édes otthon és Emlékezz rám!)
A regény eseményeinek főbb helyszínei. (a Metsäri jelölő helye nincs megerősítve)

A történet földi eseményei - Vanda naptárbejegyzései

2018 április naptár
Vanda naptárbejegyzései 2018 áprilisában

A történet földi helyszínei

Az Emlékezz rám! regény helyszínei
Az Emlékezz rám! regény helyszínei google térképen
Vandasymbol

Olvass tovább a
"KÖVETKEZŐ >" gomb segítségével