A You Tube legújabb üdvöskéi
Aha! Meg is van: Ott jön! Apró emberke, hatalmas iskolatáska.
Jó helyen sikerült parkolni, rálátni innen a suli udvarára. De ideje kiszállni, hátha kell segítség…
Belopta magát a szívembe a kis krapek! Csak azért volt nyámnyila, mert az anyja tutujgatta. De a szíve bátor! Nem is sugalltam neki, magától akarta, hogy ne lépjek közbe. Nem is várnék ilyen bölcsességet egy ilyen kis embertől: „Ne halat adjak, halászni tanítsam meg!”
Okos is. Ezt a mondást is azonnal értelmezni tudta saját helyzetére…
Aha! Azaz! Meglökte az a kis gombóc! Nem is olyan kicsi gombóc…! Ő lesz Adorján.
Naaa! Nimród! Csak úgy felveszed a sapkád, és jössz tovább?!
Kéne, kis bátorítás? Emlékeztető?
Na lássuk, emlékszel-e a jelre!
A sólymot választotta. Nem lehet a városi madarakkal összetéveszteni, de azért annyira nem is feltűnő.
Vijjogok egyet.
Aha! Emlékszel. Magad elé meredsz egy pillanatra. Szembefordulsz vele? Nagyon jó. Eddig jó! Nem hallak, de most biztos szóban figyelmezteted…
Jaja, körberöhög, látom!
Na most figyelj! Figyeld minden mozdulatát!
Neeem, nem kell levenni a hátitáskád. Nem fogsz hanyatt esni, ne félj! Így nagyobb is a tömeged valamivel. Mondjuk nem is kevéssel… reggel cipeltem kicsit a táskád!
Most!
Ez az! Szuper vagy kis kölyök! Milyen elegánsan léptél oldalt. Szép volt az elhajlás is. Látod, hogy megtántorodott? Le ne vedd róla a szemed!
Hú, de vörös a feje! Sikerült felbosszantanod – vigyorgok. – Na most már még kevésbé lesz precíz. Dühből nyomja, azt nagyon könnyű kihasználni… Na lássuk, Padawan!
Ez az! A szintlépést megítélem neked!
Épp jókor fogtál rá, és épp jókor szabadultál meg tőle. Hiába kapaszkodott a kabátodba! Érdekesek ezek a pontok a kézen, ugye? Teljesen erőtlenné teszik az ujjakat…
Ne fordíts hátat! Fölényben vagy! Erkölcsileg is!
Jaj, ne! Tanítónéni kérem! Most ne!
De? Hát jó… de látod, a rossz hívnév azért megtette a hatását. Te küldted földre őt, és ő kapja a szidást. El is kullog.
De ez azért nem volt így jó. Vissza fog térni. Nem érzi, hogy legyőzted. Úgy érzi, hogy a tanítónéni győzött.
Na mindegy, most gyere!
Igen, itt vagyok. Az út túloldalán támasztom a fát. És mosolygok rád, kis tanítvány. De el fogom mondani mire számíthatsz most…
– Az első éles bevetés sikerrel járt, harcos! – szólok oda már messziről.
– Láttad? – csillog a szeme.
– Persze. Minden mozdulatod – mosolygok rá.
Leemelem a táskáját, és már nyitom a csomagtartót.
– Mit szólsz egy fagyihoz?
– Jutalom? – vigyorog fel rám.
– Az!
Csukódik a csomagtartó. A vállát fogom át:
– Mondd csak finom fagyit adnak ott? – mutatok előre.
– Remélem van már fagyi… Áprilisban nem mindig van.
– Na akkor süti lesz belőle! A jutalom nem maradhat el! – mondom cinkosan.
Hirtelen jött be a meleg, még nem állították üzembe a fagyigépet… Mosolyogva figyelem, ahogy majszolja a csokitortát.
Na ettől már nem mosolygok: Az ablakból látom Adorjánt. Pár másik sráccal ül a hőközpont tetején. Pár idősebb, meg az a két kissrác, aki a suliban is figyelte, ahogy nyekken. Épp parancsszóra készültek is beavatkozni, amikor a tanítónéni árnyéka rájuk vetült. Adorján egészen közel ül egy idősebb, keménymotorosnak öltözött kamaszhoz. Ő lehet Konrád? Anya tudná beazonosítani…
– Az ott Konrád – követte a tekintetemet Nimród, biztos észrevette, hogy elsötétült. – Ő ütötte el az anyukádat. Vele nem merek összeakaszkodni!
Őszinte az ijedtség a szemedben, kicsi fiú!
– Előbb veszünk még pár leckét, jó? Aztán laposra vered őket, mint Jackie Chan. – kacsintok rá bátorításul.
Valami videót néznek Konrád telefonján, és röhögnek.
Mit szólnál haver, ha elvennék a telefonod, ha nem volna neted? Megfulladnál?
Na tessék! Most eljátsszák a jelenetet: Adorján feláll! És hadonászva kiabál.
Konrád röhög, de leinti öccsét. Nem találja elég jónak.
Int Adorján egyik csicskásának, ő meg leugrik a hőközpontról, és elszalad. Már jön is vissza, egy önmagánál hosszabb, bottal. Az is lehet, hogy egy szebbidőket megélt kiszolgált seprűnyél.
Felnyújtja.
Adorján újra belekezd az előadásba. Ezúttal bottal a kezében.
Hm… milyen ismerős mozdulatok. Ezer éve nem láttam ilyet, csak filmeken. Na jó, ha ezer nem is, de négyszáz…
Közben végeztünk. Lépünk ki a cukrászdából, és próbálunk meghúzódni, láthatatlanul eljutni a kocsiig. Nimródnak elég volt mára az éles bevetésekből…
Adorján még mindig hadonászik a bottal, és kiabál. Halandzsázik. A többiek vihognak rajta.
Várjunk csak! Ez nem halandzsa!
Nem hagy nyugodni…!
– Maradj itt! Ha kell, menj vissza a cukrászdába, amíg nem jövök érted! – hajolok le szemmagasságba Nimródhoz: – Érted?
Csak bólint.
Én meg nagy lendülettel átvágok az úton, egyenesen a hőközponthoz. Előttük állok meg. Adorján terpeszbe tett lába van az orrom előtt.
– Ismételd meg!
– Mi a baj öreg? – szól közbe Konrád. Ha idelenn állna, most biztosan mellbetaszított volna, hogy tudjam, hol a helyem.
– Mondd el még egyszer azt a szöveget! – kérem kedvesebben.
Adorján meg van szeppenve.
– Mi a faszt akarsz? – Konrád most leugrik, és tényleg lendül a keze. De nem nyitott tenyérrel a mellemet, hanem zárt ököllel a vállamat célozza.
„Amatőr!” – vigyorgok, és már csattannak is az ujjaim a csuklója köré. Egyet perdítek a kölkön, és már a fájdalomtól vonyít hátrafeszített karral, előre görnyedve.
A többiek döbbenten néznek. Fussanak vagy támadjanak? – Ez járhat a fejükben.
– Csak annyit kérek, hogy ismételd meg a szavakat! – nézek fel a botot tétován tartó lebénult gyerekre.
– Itt van, nézd meg eredetiben! – mondja az egyik kissrác, aki békepárti lehet. Ő nem támadta meg Nimródot sem a suliban, csak gyáva díszőrségnek jó Adorján mellé…
Na jó! Ez kemény volt! Fussunk neki még egyszer: Ennek a gyereknek van értékrendje. Csak korpa közé keveredett…
Elém tartja a telefont, miután rányomott a Play gombra. Én még mindig keményen tartom a szabadulni próbáló keményfiút.
És ott van!
Teljes képernyőben.
Doboz hangon.
Ő az! És ékes quintarisi nyelven kiabál. A közös nyelven. Aztán meg rhym szavakat mond és egy nagy rakás tengerészgyalogosra szegezi a fegyverét: azaz egy botot…
De hogy a csudába kerül ő ide?
Basszus! Az meg ott…
Anya irományában unásig ismételt jellemzés: Vakítóan fehér, buggyosujjú selyeming. Ezt nem hiszem el! Úgy áll a kezében a lant, mintha fenyegetné vele az állig felfegyverzett, kevlárba csomagolt katonákat. Mesélte anya, hogy gyilkos fegyver a lant… De ezeknek fogalmuk sincs kikkel állnak szemben!
De ezt most kire is mondtam?! Hiszen egyik félnek sincs fogalma a másik erejéről…
– Ezt hogy találom meg? – nézek a telefont tartó fiú szemébe.
– Ez most a legnézettebb video a YouTube-on… – mondja bizonytalnul.
– Lépj ki a teljes képernyőből! Mutasd!
Megvan!
Már tudom hogyan keressek rá, akár már mehetnék is, de hirtelen eszembe jut, hogy foglyom van. És nem ártana neki egy kis lecke. Na jó! Ne durvuljunk. Anya mérges lenne. Elég lesz egy utolsó figyelmeztetés is:
– Vigyázz magadra, Konrád! Fiatalkorúak börtöne jár, ha az a hölgy mégis beperel téged! Csak azért nem tette, hogy adjon még egy esélyt!
– Nincs bizonyíték! – kakaskodik, miután elengedem.
– Tanúk vannak, látlelet, és térfigyelő kamerák is a közelben. Ne érezd magad biztonságban. Utolsó esély!
Ennyit tehetek érte. Most mennem kell! Sőt, rohannom!
Nimródot nem kéne hozzám kötni a szemükben: Csak elsietek mellette, és odaszólok neki:
– Kölyök, futás a ház mögé, ott veszlek fel a kocsival.
Anya maga elé mered. Apa fel és alá járkál.
– Terv kell, Vadász! – gondolkodik maga is. – Mikor volt ez?
– Három napja. Ottani idő szerint hajnalban. Nézd, tiszta a háttér: ez az 51-es körzet – mutatom még egyszer a telefon képernyőjén a kék-fehér konténerházakra bökve az ujjammal. – Rachelben vannak, a földönkívüli rajongók kedvelt moteljében. Legalább beolvadnak a sok filmbolond közé…
– Mi is ott a környéken találtuk magunkat – apa nem figyel a poénomra, csak a lényegre: – Találgattuk melyik sivatag lehet. Akkor még azt hittük, hogy egyszerű teleport történt, és a Quintaris egy másik pontjára kerültünk – emlékeztet. – Úgy látszik, ezen a planétán Nevadában lehet egy olyan instabil pont, amely meg-megnyit kapukat más síkokra. Védi is erősen az amerikai hadsereg. Elég szép kis gyűrűbe zárták őket, de varázslatra nem számítottak. Vajon meddig juthattak? – találgat apa.
– Honnan veszed, hogy elindultak?
– Biztosra veszem, hogy fürkésszel jönnek – ül le a kanapéra, de az agyát tovább járatja.
– De fogalmuk sincs az infrastruktúráról: Repülő, autó, óceánjáró… Az a bolygó túloldala, egy másik kontinens! A nyelveket se beszélik…
– De van fogalmuk a gondolatolvasásról és az akaratátvitelről! Ahhoz nem kell fordítás. Mindketten gyorsan tanulnak, és Shevalan művésze az improvizálásnak. Szerintem elhozatják magukat…
– Akkor ne is induljunk eléjük?
– Fogalmam sincs, Vadász. Nagyon sokesélyes a dolog…
– Telepátia? Tudsz nekik üzenni? – jött a mentő ötlet.
– Várjatok csak, fiúk! – veti közbe anya. – Hogy a csudába lehet itt Gervid? Neki már nem is kéne élnie… Már négyszáz éve vagyunk itt!
– Hm… és valóban Shevalan se öregedett semmit! – vonja össze szemöldökét apa.
– Vagy lassabban telik az idő odahaza, vagy a köd önkényesen választ időpontot. Az utóbbi nekünk rosszabb lenne, mert ki tudja, hova kerülünk haza?! – tanakodom magamban.
– Kétlem, hogy Gervid tudatosan választott volna 400 évvel későbbi időpontot – mondja apa. – Inkább egy „gyors” mentőakciónak tűnik.
– Nézzük meg a felvételt újra és újra, hogy felfedezünk-e fontos részleteket! De nagyképernyőn! – mondom, és már állítom is össze a cuccot: laptop elő, nagy monitorra ráköt, kész is.
– Szerintem van ám több ilyen videó is a két fura fickóról – hallunk egyszer csak egy gyengécske hangot.
Most eszmélek csak rá, hogy az embergyerek az egész beszélgetést végighallgatta. Bár nem értette a szavainkat, összeállt neki a kép, hogy több infót akarunk a videóról. Összenézek apával. Az első gondolata neki is az ijedtség, de rögtön azután csak legyint. Ha tényleg hazamegyünk, akkor itt már nem fenyeget a lelepleződés veszélye. Ráadásul Shevalan akár törölheti is az emlékeit…
– Te már láttál többet is?
– Fél szemmel. Nekem nincs okostelefonom, mint a többieknek…
– Na jó: barátunk a Google. Apa, te keress a YouTube-on, én meg általánosan átböngészem a híreket.
Most milyen jó lenne a Cég infrastruktúrája! Kameráról kamerára követhetném őket utcákon át, vagy műholddal… Na jó, ha Google titkolózik, akkor majd megnézem, működik-e még cucc. Nagyon rég használtam utoljára…
– Megjött anya! – Nimród felállt mellettem a kanapéra, hogy többet lásson az ablakon át.
Valóban, az ismerős hang: kavicsok gördülnek arrébb a lassan guruló kerekek alatt. Nyílik majd csukódik a kocsiajtó.
Leteszem a laptopot, felállok én is. Vandát látom: Határozott léptekkel közeledik. Testőr nem futkossa körbe. Hová lett a kutya?!
Már nyitja is az ajtót. …De révedt a tekintete és szinte gépiesen mondja a szavakat:
– Barátok érkeztek, hogy hazavigyenek.
Elf nyelven?! „Megérkeztek!” – dobban nagyot a szívem.
Apa meglepetésszerűen érkezik. Majdnem elsodor, ahogy elrohan mellettem, hogy belökje Vanda mögött az ajtót. Aztán maga felé fordítja a nőt. Ő pislog párat, mintha próbálná megérteni, mi történik. Ekkor apa már két oldalról fogja a fejét, és mélyen a szemébe nézve faggatja.
– Beszélj!
Vanda kicsit megrázkódik, aztán megindul a szava, magyarul. Ezek már a saját szavai. Az előző még az üzenet volt. – Akaratátvitel.
– Két bóklászó alakot láttam az erdőben. – Lassan szedi magát össze, mint aki sokkból próbál kikecmeregni. – Azt hittem eltévedt turisták, segíteni akartam nekik. Aztán láttam, hogy maskarát viselnek. Április bolondjai? Talán részegek is? – tűnődik zavartan, de aztán, mint aki feleszmélt, belelendül: – Megelevenedtek Levander meséi! A hófehér inges, mint Shevalan, dalra fakadt. Ő nagyon-nagyon barátságos volt! Olyan furcsán beszéltek hozzám, igazából nem is szóltak, mégis értettem őket. Egy hologramot vetítettek elém. Megismertem az arcokat: Dorka néni rajzai.
Apa elengedi Vandát. Engem fürkész, de nem engem lát az biztos: belülre figyel.
Vanda most néz először körbe. Karja lendül, és a fürdő melletti falra mutat.
– Ott! A kisfiú, a nő és az a férfi, mind hegyes fülekkel! Már akartam is kérdezni! Ők a regény szereplői? – fordul anya félé. De amint meglátja őt hátra hőköl, majdnem beletolat apába! – Dorka néni? Néni-i?!
– Valdamas, Levander és Triandalas. Igen, drágám! – mondja anya szelíden.
Nem csoda, hogy Vanda ledöbbent: anya már nem tetteti az öregasszonyt, bár eddig se vitte túlzásba. De most feszes farmert húzott, merész dekoltázzsal bíró tűzpiros sztreccs pólót, a haját meg fiatalosan összeborzolta.
„Most meg mit csinálsz, anya?!” – Elindul felénk, de ahogy elhalad az ablak előtt, pont úgy les körbe, ahogy apa tanította nekem is: mérd fel a terepet egyetlen pásztával, szívd magadba a látványt, utólag van ideje az elmédnek, hogy feldolgozza a képet, keresd meg a részletek helyét, értelmét, végül elemezd ki!
Apa mellett elhalad, futólag végigsimítja a vállát, halvány mosolyra rándul a szája. Ismerem ezt a nézést. Ilyenkor szavak nélkül beszélnek egymáshoz.
Anya magára kanyarítja a meggypiros kapucnis hosszú kardigánját, aztán két kézzel a hajába túr. A visszacsukódó szekrényajtó tükrében figyeli magát, ahogy felhúzza a kapucnit. Mire készül?
– Nem értek egyet veled! – apa elf nyelven szól hozzá: – Emlékezz, mikor utoljára láttuk a bárdot, a fiunkat rabolta el a kezedből!
– Bélyeg volt rajta! Már biztosan nincs! Gerviddel érkezett!
– Jól tudjuk, hogy Saironthal mágusra is tett már bélyeget!
– Saironthal nincs többé! Én láttam Dallamor szemét akkor is! Küzdött magával…
– Mégis kitépte a kezedből a gyermekem!
– Nem lesz baj, érzem! – anya gyengéden érinti meg apa megfeszített alkarját.
– Miért nem jönnek be egyenesen? Ez nem logikus!
– Nem tudom, Triandalas, fogalmam sincs. Kimegyek és kiderítem.
Apa hosszan néz anya szemébe, fogja az arcát két oldalról. Sóhajtása nagyon mélyről tör fel:
– Az én előérzetem is jó. De akkor is a legrosszabb eshetőségre kell készülnünk!
– Én nem félek, Triandalas. Te se aggódj!
Anya egy lágy csók után gyengéden arrébb tessékeli apát, aztán egy pillanat múlva már kinn van az udvaron. Apa a falhoz simulva lesi az ablakon át. Én rohannék utána, de az utamat állja!
– Vadász! Tartsd szemmel, csak akkor menj, ha nagy baj van. Várj itt!
Amióta meghallottam a hőközpontról kiabáló kölyök szájából a Davidon bácsi nyelvén mondott szavakat, mintha egy alapfokú riadókészültségben volna a szervezetem. De most, amikor apa megmarkolta a vállam, és parancsot osztott, teljesen elárasztja a testem az adrenalin!
Apa elviharzik a hálószoba felé. Fiókokat csapkod, széket tol arrébb.
Nimród és az anyja az ajtó túlsó felén lévő ablakban lóg. Elhúzzam őket? Áh, nem kell! Elterelésnek se rossz. Nekik nem esik bajuk.
Kinézek én is. Anya meg sem állt az udvar közepéig. Most ott áll, szélesre tárja a karját. Nem hallom mit mond!
Apa lép mögém. A derekára már felcsatolta a kardot és a tőrt tartó övét. Tegeze, íja a hátán, az én fegyvereim a markában. Felém nyújtja, aztán maga is kiles.
– Odanézzetek! – mutat kifelé Nimród izgatottan.
Valóban a fehér inges alak a fánál csakis Shevalan lehet! De anya nem rá néz… Hogy-hogy? Talán Gervidhez beszél? Tudom, hogy nyeszlett a mágus, de ennyire nem takarhatja ki őt anya a testével! Márpedig anya maga elé mered, és mintha beszélne. Kardigánját lobogtatja a szél. Aha, most el is kapja a kapucnit.
Megvan: az emberivé kerekített füleit rejti! Szégyelli?
– Shevalan fantom! – hallom apa következtetését az ablak túloldaláról. Kérdőn nézek rá, szemét nem veszi le anyáról. – A bárd nem ott van valójában, ahol látjuk – magyarázza. Még mindig a takarásból les. Feszült, ugrásra kész.
Anya hirtelen mozdulatot tesz, előre kap. A tőle tíz lépésre álló Shevalan is azonnal megmozdul. Anya megpördül, és furcsa szögben hátra feszül. Hihetetlen látvány! A bárd testtartása tökéletesen illeszkedik hozzá, mintha 3D animációt látnék: két avatár – az egyik elkapta a másik csuklóját, kifordította és most gúzsban tartja; de aztán mintha egy laza egérmozdulattal arrébb húzták volna az egyik alakot, és most külön-külön látnánk az összegabalyodó végtagjaikat.
Ugranék, de apa lefog:
– Várj! Tudja mit csinál!
„Tudja?! Elég kiszolgáltatottnak látszik…” – veszteg maradok, mert apa nyugalma hat rám.
Tovább figyelek.
„Hm! Ezek diskurálnak? Ebben a pózban?!”
