A séfek tudnak
Igazán megérte, hogy megszegtem apa parancsát. – mélázok, ahogy figyelem, hogy fészkeli be magát a vendégünk az olvasópozícióba. – Amúgy sem vagyunk katonai szervezet. Nem jár hadbíróság az engedetlenségért. Különben is apa túlfélt! Nem vagyok már gyerek!
Hogy zokogott Vanda! Nagyon fontos lehet neki az a fénykép! Gondolom Nimród édesapja lehet rajta. Milyen kisfiú volt még!
Apa sosem hozta volna el. Nem egy érzelgős típus: a küldetés legyen tervszerűen, fegyelmezetten végrehajtva! Az improvizálás rizikós, csakis vészhelyzetben jöhet szóba. Vallja ő.
Ez a tudományos cikk most nem köt le, ami egyáltalán nem jellemző rám. De hát mondjuk az ilyen kiruccanások sem mindennaposak mostanság! A képernyőt bámulom, de látni nem azt látom, hanem a két órával ezelőtti eseményeket pörgeti újra az elmém:
„Én vagyok az!” – üzenem előre, nehogy átvágja a torkom, mert meglepem.
– Megmondtam, hogy lenn várj! – mordul rám halkan, mikor belépek.
– Teljesen kihalt már minden. Nem egy tipikus buli-negyed. Amúgy is gondolom majdnem végeztél, és mindjárt indulunk.
– Mindjárt, mi? – bök a harmadik táskára, ami még súlytalanul lóg a kezemben. – De legalább bukósisakot húztál! – Elvakított a lámpája, ahogy rám emelte.
Erről eszembe jut az óvatosság, és körülpillantok. Nem kellett csalódnom: Az öregem nem felejt el semmit. Minden redőny résmentesen lehúzva. A pásztázó fénysugarakra azonnal felfigyelnének akár az utcáról, akár a szemközti házból.
– Igaza volt a statikusnak, valóban életveszélyes az épület. – rájöttem, hogy még mindig a sisakomra utal. – A lista kérdőjeles elemei szétszórtan vannak. – témaváltás. Úgy tűnik, már beletörődött, hogy a harmadik táskát is megtöltsük…? – Eltart egy ideig összeszedni. Egy részük a hálóban van. Oda be ne tedd a lábad! Hallod, fiatalúr!? A törmelék miatt ott maradnak a lábnyomaid!
– Megoldom.
– Fegyelem, ifjú Vadász! – elém áll, hogy elállja az utam, és hogy nyomatékosítsa a kedvenc leckéjét. – Nem szeretek veled dolgozni, mert fittyet hánysz a biztonságra. Nem az érdekel, hogy nem fogadsz szót. Nem vagyok a parancsnokod, mindig önálló mérlegelésre tanítottalak, de az nagyon is zavar, hogy felelőtlen vagy! Inkább bele se akarok gondolni hogyan dolgozol egyedül, Vadász!
– Hiszen alig-alig vállalok bármit is az ügynökségnek. Már rég csak a saját ügyünkért dolgozom. Csak kellett a jó kis infrastruktúra: iratok beszerzése, vészhelyzeti protokollok, néhány hasznos kütyü. Azt is náluk sajátítottam el, hogyan kell meghackelni a hivatalos nyilvántartásokat egy új személyiség felvételéhez. Az informatikai tudásod, tőlem származik!
– Én sosem szoktam az orrod alá dörgölni, hogy mi mindent tanítottam neked…
– Boccs, nem úgy értettem, csak érzékenyen érintett, hogy kételkedsz a tudásomban és a döntéseimben. Mindig is meg akartam felelni neked.
– Akkor miért nem ülsz odalenn a kocsiban?
– Adrenalinfüggőség?! – hangsúlyomban nem leplezett iróniával utaltam vissza a délutáni megjegyzésére.
– Vitatkozással mennek a drága percek! Fegyelem, Vadász! 2 percet kapsz, és indulunk.
Kivettem a kezéből a listát, és bekapcsoltam a saját lámpám.
– A hálószoba tabu! – szólt még utánam, és még befejezte a saját táskái tartalmának összeszedését.
A hálószobán kívüli dologokkal megvagyok. Szegény csajnak nem nagyon lesznek ruhái…
Hátra nézek. Apa el van foglalva. Ráteszem a kesztyűs kezem a kilincsre. Kikapcsolom a zseblámpát, és hagyom, hogy a szemem megszokja a sötétet. Apa felől még mindig csend… csak benézek!
Az utcai lámák nem adnak túl nagy fényt idebenn… Nincs üveg, biztos a robbanás vitte ki.
Valaki a szomszéd házban villanyt kapcsolt. Azonnal odanéztem. Talán megláttak? Nem. Én látom őket. Hogy nem ég ki a szemük ettől az éles fénytől? Egymással vannak elfoglalva.
Akkor ideje körülnézni a szobában. Az ablak feletti fal és a plafon fekete. Korom lepi.
És lenn? A francba, igaza van apának: üvegszilánk és vakolat kisebb-nagyobb törmelékei mindenütt. Az ágyon, az éjjeli szekrényen, a földön. De még nagyobb baj a finom por. Mintha csak csapda lenne: ide lépj, hadd lássam a lábméreted és a cipőtalpad mintázatát. Hátha valami egyedi! Lelki szemeimmel látom, ahogy dörgöli a kezét a nyomozó.
Na ezért veszek mindig tucatcipőt. – nyújtom rá a nyelvem. – És nem használok feltűnő, egyedi autót sem. Csak beleolvadni a tömegbe, így lehetsz láthatatlan!
A járásodat is kiolvasom a porban: a súlyod, a mozgásod lendületét! – erőlködik tovább a zsaru.
Nem, ha szándékosan csámpítom befelé a lábam, és még sántikálok is, húzva a bal lábam. Gyakoroltam eleget földre szórt liszten! – bosszantom őt tovább. Jót mulatok a képzelgésemen.
Hm. De ez ebben a helyzetben nem segít: nem a beazonosítástól kell tartani, hanem attól, hogy felfedezik, hogy benn járt valaki.
Visszanézek, apa már a végső körüljárást csinálja, biztosítja, hogy ne maradjanak nyitva fiókok, szekrények.
Mi a francot erőlködünk itt!? Félig kipakoltuk a lakást! Az nem elég lebukás? Talán hihető, hogy minden nap úgy megy el itthonról anya és fia, hogy viszik magukkal a fél háztartást? Hirtelen felindulásból már lépek is be. Csak egyetlen lépés, az is csak fél lábbal, és ott a szekrény. Besöpröm a tartalmát a táskába, és kész. Majd meglátom, mit tehetek a lábnyommal!
Már vissza is léptem. Nem teszem le a lábam, mert a por nyomot hagyna a folyosó pormentes lamináltpadlóján. Épp azon akrobatikázom, hogy minden törmelék és por a hálószobába hulljon vissza. A zsebemből kihúzott mikroszálas ronggyal még letörlöm a talpam.
Most lássuk azt a nyomot! Leguggolva nézegetem. Szerencsére a szembe-szomszédok még mindig verőfényben beszélik meg halaszthatatlan éjszakai témájukat. Van elég fény.
Ez meg mi? Egy családi fotó! Milyen boldogok! Ezt elviszem nekik.
Félek kicsit, hogy a pókhálósra törött üvegszilánkok kipotyognak. Szerencsére az üvege stabil, beszorult. A kép helye tiszta. Jó nagy téglalap alakú folt. A lábnyomom mellett?! Ű, még jó, hogy nem léptem rá!
Na akkor még tartsuk a port fenn a képen, az még kelleni fog! – Vigyázok rá… A rongyot lazán meglengetem a lábnyom felett, hogy szétmossa a mintázatot. A kép helyének éles körvonalát is elmosom. – Hát, igen. Csíkos… Most egy kis szellő a ronggyal. Máris jobb egy kicsit, kevésbé szabályos. Na akkor jöhet a por és a törmelék a képről. – Középmagasról szórom az elfedni kívánt részre. – Hm… még nem az igazi! – Lefújom még a maradék port, hadd szálljon az is a földre véletlenszerűen, csak ne odakinn a tiszta padlón! Aztán mehet a kép a ruhák közé.
Még egy pillantás a nyomaimra. Hát nem lehetek elégedett!
Nini! Egy öklömnyi vakolat. El is érem! Nagyszerű! Ezt pont nekem tették ide! A legjobb az állaga: porózus. Csak szét kell morzsolnom az árulkodó nyomok felett. Így ni! Nem is rossz! Mosolygok magamban.
– Mázlid van, ugye tudod, Vadász?! Ha nincs az a nagy darab…
– Basszus, apa! A szívbajt hozod rám!
– Örülj, hogy én, és nem más! Nem megmondtam, hogy ez a szoba tabu?!
Megindult a kijárat felé. Ő sem használta már a lámpát, hisz az összes redőny felhúzva. Becsuktam az ajtót, felkaptam a táskát és követtem. Vajon becsuktam a szekrényajtót? Be. Már emlékszem.
Na szóval. Megérte! Mosolygok, most már a lányra nézve. Néha az ösztönökre kell hallgatni, meg a szívemre. A szerencse meg majd mellém szegődik. Ha meg nem, hát akkor még ott vannak az egyéb trükkök a tarsolyomban. Először is nem tudnak beazonosítani, ha nem akarom. Aztán a szökés az átlag rendőrségről gyerekjáték.
Nem tudnék azzal a rideg vasfegyelemmel élni, mint apa. Anya vére is bennem van!
Már megint mosolygok. Most veszem csak észre, hogy még mindig a lányt nézem.
De hisz nem is lány! De legalább özvegy…
Íííhj, ez asszem nem hangzott túl szépen!
Vedd már le a szemed a lábairól, te vén kujon!
Minek visel hálóinget?! Ő a kihívó! És még fel is teszi a lábát az ülőrészre, a térdét is felhúzza! Mmm micsoda sejtelmes látvány… nem elég hosszú neki a hálóing, hogy ne lehessen alálátni…
Ja, mondjuk ezt a pózt én javasoltam! Nem ez volt a szándékom, de egész jó helyzetbe hoztam magam! – vigyorodok el kajánul.
Na elég! Ez most nem az a helyzet! Lépj ki!
– Megéheztem – állok fel nyújtózva, hogy sikerüljön elszakítani a figyelmemet. – Összeütök magamnak egy kis vacsorát. Neked is készítsek? Egy az erőfeszítés… – ajánlom fel.
Rám emeli a tekintetét.
– Nincs ehhez egy kicsit késő? Tudod, az éjszakai nasizás, meg ilyesmi…
– Hát én éhes vagyok. Kicsit kivett belőlem az adrenalin. Tudod: a vacsi óta én már lenyomtam egy műszakot. – Ezt már a hűtő tartalmát kémlelve mondom. – Mit szólnál egy rántottához, némi zöldséggel, gombával? Pikk pakk kész…
– Hát nem is tudom…
– Mit tehetek bele? Hagyma, paprika, gomba, sonka?
– Gombát végképp ne így alvás előtt! És én csak egy tojást kérek!
– Rendelést vettem. Foglaljon helyet, hölgyem! – színpadias mozdulatot teszek az asztal felé.
A vágódeszkát is az asztalra teszem, hogy szembe legyek vele. Mellé pakolom a zöldségeket.
Ez meg mi?! Kerekedik el a szemem, mikor az asztalra helyezi az eddig kezében szorongatott összefűzött papírköteget. Az első fejezet cím: Levander.
Nesze nekem adrenalinlöket! Nem tudom, észreveszi-e a kitágult pupillát, a nyaki ereim lüktetését…
– Ez meg hogy kerül hozzád?!
Mi izgatta fel ennyire ezen a könyvön? – Vajon észrevette a felhúzott szemöldököm?
– Édesanyád adta kölcsön.
– Valóban?! – csodálkozik rá.
Már egy ideje megállt a kezében a kés. Még a hagymát is szorongatja…
– Na és hogy tetszik? – teszi fel a kérdést kis szünet után, és elkezdi pucolni a hagymát.
– Izgalmas. Nekem bejön. Jó elmerülni egy régi világban, hősnek képzelni magam.
– Egy meseszereplőnek?
– Akár.
– Anya egy kicsit limonádéra vette a figurákat, nem? Elég élénk a fantáziája. Totál bele is éli magát: lovagol, célba lő, edz. Elmenekül a valóságból. Álomvilágba ringatja magát.
– Tessék?!
– Nem tudtad, hogy ő írta?
– Egy szóval se mondta! – teljes az elképedésem! – Hmm… Mondjuk ez a Triandalas tényleg olyan, mint Benedek! A feketecsuklyás. – nevetek fel. Ráeszmélek, hogy a többiek már alszanak, gyorsan a szám elé kapom a kezem.
– Jaja. Apa az álompasija. Nyilván róla mintázza a főszereplőt. Minden író a környezetében megfigyelt emberekből lopkodja össze a jellemeket, sokszor a cselekményt is, nem igaz?
– Akkor te vagy Dallamor dan Shevalan.
– Bár úgy tudnék zenélni meg énekelni! Még több csajom lehetne! – mered maga elé álmodozva, de azért érezteti, hogy rájátszik.
– És az elfeket honnan szedte? Meg az orkokat?
– Hát, mondanám én, hogy még Tolkiennek is anya tömte tele a fejét a lényeivel, de úgyse hinnéd el! – mondja, miközben jár a keze: szeletel.
Imádom ezt a pajkos mosolyt! Amúgy is jóképű vagy! De így aztán ellenállhatatlan!
Azon kapom magam, hogy bámulom őt csillogó szemekkel, a félrehajtott fejem a tenyeremben fekszik, az alkarom már beferdült, nem is a könyököm fölé esik a súlypont. Ha nem vigyázok, elég ciki borulást adok elő… Most nem a TV-ben nézek egy férfiideált, aki nem látja a sóvárgásom!
Rendezem magam.
– Bírom a humorod! A volt férjembe is a humora miatt szerettem bele.
Jaj, de barom vagyok! Mi az, hogy IS???
– Hát, óvakodj attól, hogy belém szeress! Én egy megrögzött nőcsábász vagyok. Eszem ágában sincs elkötelezni magam! – nyomatékosítja.
– Oké. Majd igyekszek óvakodni.
– Csak csalódás lenne a részed!
– Értem! – bizonygatom.
– Helyes!
De akkor ne mosolyogj már így!
Na váltsunk témát!
– Szóval tök sok közös van bennünk. Mármint Levanderben és bennem.
– Tényleg?!
Ezt a hitetlenkedő pofát!
– Na jóóó… nem tudok se lovagolni, se íjászkodni, és nem vagyok se könnyűléptű, erdőben láthatatlanná váló, se hosszúéltű, mindenre ráérős.
– Aha. Erről nem kell győzködnöd. Csak a pro érvekre volnék kíváncsi.
Megint könyökölök, de most csak az állam támasztom. Ezzel nincs baj: Úgyis épp belemerülök egy érvelésbe:
– Szóval én is elvesztettem a férjem. Én is mindent megtennék a fiamért, és én is… – jaj, már megint ezt hozom elő?!
Ezt a mondatot nem kéne befejeznem, végülis az imént ígértem, hogy óvakodok célozgatni arra, hogy pasit keresek. Abbahagyta a szeletelést és várja a folytatást! Most már mondanom kéne valamit! Legyen az eredeti, csak átfogalmazva:
– …és én is várom a nagy őt. Vagy legalábbis egy rendes pasit, akinek tetszem, és aki elfogadja, hogy van egy fiam.
– Ne elégedj meg az „elfogadjá”-val! Ragaszkodj a „megszereti”-hez! Ez a kisfiú nagyon szeretetre méltó! Nemcsak érzékeny kis lélek, de nagyon értelmes is, tisztelettudó… és jó a humora! Az apja génjeire tippelek, ha igaz, amit róla mondtál. De azért neked is megy a beszólogatás…
Hogy jár a keze?! Úgy aprítja a zöldséget, hogy eszembe jut róla egy film. Végül is ő is valami titkosügynökféleség, legalábbis ma annak mutatta magát. Na lássuk, ismered-e a filmet:
– A séfek tudnak! – idézek belőle.
Aha! Érti. Jelentőségteljesen söpri a serpenyőbe a káprázatos sebességgel miszlikbe aprított zöldséget. Átfordul vele a konyhapulthoz, hogy feltegye sülni. Visszafelé még a hűtőből kiveszi a tojástartót.
– Csak a konyhakést forgatod így? Mert a mai kiruccanás az apáddal egy kicsit paranoiás gondolatokat ébresztett bennem…
– Célba-dobó bemutatót is tartsak? Anya nem örülne, ha tönkretenném az ajtófélfát! Sajnálom, kedves, erről le kell mondanod!
Egykézzel töri a tojásokat? Oh, észrevette, hogy bámulom a kezét!
– Hát tudod, – bizalmasan előrehajolt, át az asztal felett, és mesterkélt suttogásba kezd, miután látványosan körbekémlelt: – összefutottunk ma éjjel pár izgága szomszédoddal, akik nem nézték ölbe tett kézzel, hogy csak Vandácska juthat hozzá a lakásában maradt értékeihez. Megfenyegettek, hogy vagy bevisszük őket is, vagy ránk hívják a zsarukat. Nem bírtunk velük diplomáciai úton dűlőre jutni, így máshogy kellett elintézni a dolgot! – Először elhúzta a torka előtt a kést, aztán azt is imitálta, hogy befogja egy ember száját, és hátba döfi.
Felegyenesedett, és visszavette a korábbi hanghordozását:
– Ilyennek képzelsz el? Gyilkosnak?
Elszégyellem magam. A lebiggyesztett ajkam elárul.
– Tudom, hogy furdal a kíváncsiság, miért csinál ilyen fura dolgokat apa és fia…
– Hát akkor lebuktam! – kezd megint oldalra dőlni az államat tartó kezem. Rámosolygok és ártatlanul pislogok.
– Zizzent család vagyunk: anya hősnek képzeli a családtagokat, ebben kiéli magát. Mi fiúk viszont, mint azt már apám leleplezte neked, adrenalinfüggőségtől hajtva el is játsszuk, hogy hősök vagyunk. Már gyerekkorom óta bevetéseket játszunk apával.
– Aha! – játszom most én túl a hitetlenkedőt. – Ha nem ismerném még apádat, milyen mogorva a hétköznapokban, talán még be is venném a dumád. De főleg a kimért precizitása miatt képtelen fedősztori az infantilizmus!
– Hát igen. Apa meglehetősen karót-nyelt figura. Sosem tudtam neki megfelelni…
Még nem is láttalak lebiggyeztett szájjal! Cuki vagy így!
– Jelszavai valának: Rend, fegyelem, kitartás! – mondja katonásan.
– Anyukád hogy bírja? – érzek együtt vele.
– Anya szereti a rendet. És igényli. Önmagában nincs rend, hajlamos a káoszra, így kívülről kell fenntartani a rendet. Ezért van olyan nagy szüksége apára. Ha kicsit is kibillen az egyensúlyból, eluralkodik felette a káosz. Olyankor jön apa, és helyreigazítja – kacag. – Anya nem egy tipikus elf! Hiába képzeli magát annak!
– Levander sem – kacsintok rá.
Közben meg is sült a tojás. Belekóstol.
– Nekem jó lesz. Megkóstolod? – nyújtja felém ugyanazon a villán a következő falatot.
Megrökönyödve nézek a villára.
– Ja, boccs! Elfelejtettem, hogy még nem is csókolóztunk!
„Miért, szerinted fogunk?” fut át az agyamon.
Térül, fordul, elém kanyarít egy tányért, és ad egy szedőkanalat.
– Én itt zabáltam bele, onnan szedj magadnak!
Bénázva próbálom átvenni a forró serpenyőt. Kicsi a nyél, nem fér el rajta két kéz.
– Na, szedek én neked! Mondd, hogy mennyit!
Turkászom a kaját, nem is vagyok igazán éhes, pedig az illata ínycsiklandó.
– Én szívesen lennék elf! – vallom be.
– Nem hiszem, hogy tudod, mit kívánsz!
– Nyugis, hosszú élet, szépség, rugalmas, könnyed mozgás, önuralom, kiszámíthatóság, rend…
– …meg fegyelem, meg kitartás… – idézi fel apja jelmondatát. – És dögunalom!
– De nem!
– De de. – szögezi le egy nagy bólintással.
– Én nem ilyennek képzelem… – mélázok.
– Jó. Első kihívás: élj együtt az apámmal egy hétig. Ő pont olyan, mint egy elf. Utána újra megkérdezlek! – nevet.
Visszakucorogtam a kanapé sarkába, ő meg serényen eltünteti a nyomokat.
Vagyis bepakol a mosogatógépbe, és letörli az asztalt.
Vajon hol lehet itt a közműcsatorna? Az erdő kellős közepén…?
Na mindegy. Olvassunk tovább.
Hát ez? Milyen lepel borul fölém a semmiből?
– Hoztam egy takarót. Teszek még egyszer a tűzre, jó? Úgy látom, még nem akarsz aludni…
– Te igen? Hagyjalak?
– Nem! Még van dolgom.
– De szólj, ha már útban vagyok.
– Észre fogod venni, ha elkezdek betakarózni – kacsint rám, és betakargatja a lábamat, olyan gondossággal, ahogy én szoktam Nimiét.
Az Emlékezz rám! című regényből ugrottál ide?
Akkor a gombok segítenek visszatalálni:
Háttéranyagok
A séfek tudnak
„Hogy jár a keze?! Úgy aprítja a zöldséget, hogy eszembe jut róla egy film.”
A séfek tudnak! – Ha gőzöd sincs, mire utalt Vanda és Ádám, másfél perc alatt megnézheted, hogy bánik a késsel az, akit kiképeztek rá. De mire is?
Egy másik kétperces részletből már gyanús, hogy nem konyhai kiképzést kapott az amnéziás nő.
Ha pedig kíváncsi lettél az 1996-os filmre, az IMDB-n megtalálod.
Tolkien
„Hát, mondanám én, hogy még Tolkiennek is anya tömte tele a fejét a lényeivel, de úgyse hinnéd el! „
„A fantasyt egyértelműen Tolkien regénye, A Gyűrűk Ura emelte ki az irodalmilag kvázi megtagadott műfajok közül, és tette kiemelkedően népszerű, világszerte terjedő irodalmi műfajjá. Ezért a legtöbb fantasy-írónak is A Gyűrűk Ura lett a követendő etalon és szinonimája az ún. „klasszikus fantasynak”. ” – idézet a wikipedia Fantasy szócikkéből.
