I. Az illúziók mestere
Miféle kórság ez? Forog a világ és hasogat a fejem!
Mondjuk nem éppen pihenéssel telt az éjszaka…
„Micsoda harmatos kifogás ez, Shevalan? Még hatszáz éves sem vagy, ráadásul a tivornyák szakavatott mestere! Nehogy panaszra nyisd a szád egy átvirrasztott éjszaka után!”
„De akkor mi ez, nagyokos!? Szédelgek és émelygek!” – Igaza van a szarkasztikus énemnek: fiatal és egészséges elf vagyok, ráadásul a mindennapjaim szerves része az éjszakázás. Szinte minden éjjel szórakoztatom az embereket, hol a Rauhall hercegének vendégeit, hol a köznépet. Máskor meg az elfeket a Mélyerdőben vagy a Parknegyedben, a saját népemet. Aztán meg mindig kerül társaságom is, hogy ne legyek magányos hajnalig, szóval máskor sem alszom többet.
Talán valami nyavalya? No sebaj! Davidon is velünk tart, ha fel tudott gyógyítani félholt állapotból, akkor egy kis másnaposság vagy gyomorrontás semmiség lesz neki, – meg az istennőjének. Már csak pár perc kell, és átlépünk Metsärba. Vagy hát majdnem oda…. A fagyos télből az enyhet adó tavaszba: a hercegi palota ősi fehér kő tornyai közül, Metsär szinte érintetlen zöld erdőségbe, ahol az óceán közelsége miatt télen is a kellemes klíma. Mindjárt nyílik a térkapu, ott majd félrevonom őt, hogy segítsen ki. Itt és most ezt nem tehetem…
Itt és most ugyanis hatalmas ünneplő tömeg figyel bennünket.
„Csak nem feszélyez a közönség, bárd? Rauhall leghíresebb trubadúrja talán nincs hozzászokva a tömeg éljenzéséhez? Oh, valóban, ma nem vagy káprázatos formában, valljuk be! Ezúttal nem fogod szóvirágokkal elhalmozni a rajongóidat…”
„Gúnyolódj csak, okostojás! Elfelejted, hogy te is én vagyok! Ha én szorult helyzetben vagyok, hát akkor te is, barátocskám!”
„Csak én jobban viselem! Én tudok nevetni önmagamon. Pontosabban rajtad, piperkőc! Bár ez a fejfájás engem is lelomboz, már kötekedni sincs kedvem.”
Jobb is most a nyugalom! Sokszor nagyon hasznos, hogy más nézőpontból is rálátok önmagamra, de most nem hiányzik az önostorozás. A lelkem egyik fele hajlamos az öntömjénezésre, mindig a figyelem középpontjában akar lenni, fél a magánytól, és világ végének érzi, ha nem minden nő omlik a karjaimba. A másik felem tartja az egyensúlyt. Lerángat a földre, bekényszerít az ismeretlenség homályába, addig élcelődik, míg ésszerű döntéseket nem hozok.
Ha épp nem gyötörne a fejfájás, akkor is engednem kellene szavának. Figyelmeztetne, hogy most nem a zenémet és a hangomat élteti a közönség. Lantom a hátamon pihen. Most valóban nem nekem szól az üdvrivalgás. Bár ő is beláthatja, hogy mégis! Csak a tömeg nem tud, – nem tudhat róla!
A herceg beszéde véget ért, a város főmágusa már a kaput készül megnyitni. Egy röpke pillanatig felmerült bennem, amikor a térgátat ideiglenesen felfüggesztettük, hogy nem követünk-e el baklövést. Pusztán a búcsúszertartás nagyobb pompája kedvéért a palotatérről nyitjuk meg a kapukat szövetségeseink országaiba. „Legyőztük Drount, nincs mitől tartanunk! A látványosság le fogja nyűgözni a népet.” – vallotta a tanács, még a rauhalli dominátor is. Hát úgy legyen!
Én már nem is tudok másra gondolni, mint Metsärra. Ettől a fejfájásom is enyhült. Csak magam elé képzelem a szellő-fútta zöld fákat, a madárcsicsergést és a kristálytiszta patak csörgedezését.
És igen! Ott, túl a gyűrűn már látom is az elfek zöld országát.
Ez meg mi? Egy bátorító érintés a bal vállamon?!
Saironthal halad el mellettem, igen, az ő keze. De miért?
Mélyen néz a szemembe, mintha a bensőmig hatolna a tekintete. Miért biztatna épp engem ebből a társaságból? Talán csak, mert metsärit nem merne megérinteni? Ők nem szeretnek emberekkel érintkezni. Viszont én is alig ismerem, szóval igen furcsa ez a bizalmaskodás. A fehér köpenyes ősz mágus csak kísér bennünket, aztán vissza is tér ide, hogy a következő követséget is átkísérje a hazájukba nyíló kapun.
Vagy talán, ennyire pocsékul néznék ki? Saironthalnak feltűnt, hogy szenvedek? Most nézem, valamiért nem vettem tiszta, frissen vasalt inget ma reggel. Hogy lehetséges ez? Pedig mindig kényesen ügyelek a látszatra, engem, a nagy Dallamor dan Shevalant, a herceg bárdját, az ünnepelt dalnokot, senki nem láthatja elgyötörtnek! Igen, biztosan ez a fránya gyűrött ing árulta el a szenvedésem, és ez késztette együttérzésre az öreg mágust…
Csak egy futó pillantás volt részéről, csak én elmélkedem ezen hosszan. Ő már a túloldalon jár, mélyen az erdőben. Sőt a többiek is átléptek mind.
„Hé, itt ne hagyjatok!” – villan át az agyamon, és összeszedem magam.
Végre itt! Hát nem csodás ez a vidék?! Arcom a napsütésbe tartom, kezem széttárom, beszívom magamba Metsärt. Sok emlék köt ide. Tíz esztendővel ezelőtt gyakran jártam át ide: tárgyalni. És persze élvezni a természet szépségét… Nagy volt akkor a teher a vállamon, hogy vajon Metsär küld-e majd csapatokat a megsegítésünkre. Talán nem is álltak volna mellénk, ha Levander nem olyan forrófejű, vagy ha Triandalas nem jön el érte, és nem hatolunk be együtt a háborús övezetbe Levander félelf fiát kiszabadítani. Vállvetve harcoltunk ott délen Droun csatlósai ellen, szó szerint az életünket kockára téve. Ha nincs mindez, nincs érzelmi elköteleződés sem Metsär döntéshozóinak részéről!
Oh igen, Metsär! A rengeteg apró emlék, most mind tódul elő. Mennyi lenyűgöző részlet!
Tele van a fejem ezekkel az emlékekkel. És pontosan az az érzés kap el, mint amikor kivetítem az elmémből a képeket, hogy lenyűgözzem a közönségem. Imádom ezt az érzést! A lantjátékkal kísért dal sem lebecsülendő, de a színes mozgóképek… na az az igazi művészet!
De most hol marad az áhítat…? Mi van itt? Rajtam kívül senki sem a szépséget csodálja? Rémület van az arcokon? A csicsergést és a csobogást elnyomja valami szörnyű ricsaj: Artikulátlan hörgés, süvítő hangok, fájdalmas üvöltés!
– Csapda! – hallom egyre több felől. Mindenki kapkod és kétségbeesett.
Miféle csapda?! Ez nem hiányzik a fejfájásomnak!
Az elmém kellemes bizsergése kezd kimerültséggé válni. Hiába enyhítette fejfájásom a metsäri emlékképek felidézése…
„Emlékek felidézése? Kivetítés? Illúzió?” – Lassan állnak csak össze a gondolatok ma reggel…!
„Te elmeháborodott! Azonnal hagyd abba! Te magad vagy a csapda!”
Megtántorodok és Levanderbe kapaszkodok. De ő most egész mással van elfoglalva. Gyermekét öleli.
Valaki más felkarol. Ki az? Hasonlóan finom kéz és lágy mozdulat, mintha Levander volna.
„Boróka?” – nézek fel. Ő Levander nővére.
Jól esik az együttérzés. Kimerültem!
Most jól jött, hogy a szarkasztikus énem ráébresztette az örök álmodozót, hogy én magam okoztam a csapdahelyzetet! Igazi művészként elvesztem az apró részletek kidolgozásában. A művem olyan valóságos volt, hogy mind azt hittük: ez a Harron hegység északi lejtője, ugyanaz erdőség, ami folytatódik a metsäri határon túl.
Minden varázserőmet felhasználtam erre az illúzióra?! De miért tettem ilyet? Annyira vágytam már oda?
– A Kárhozottak Földje! – hallom balról.
„Nem, az lehetetlen! Mi dolgunk volna ott?”
„Te szerencsétlen, illuzionista! Hát ezt rejtette el a szemünk elől a varázslatod!”
Mit tettem?! Csak egyszerű, ártatlan mókának tűnt! Sőt, először azt sem tudtam, hogy kivetül az elmém, csak édes emlékekkel kúráltam a hasogató a fejfájásom!
Mi a fene folyik itt?!
Boróka még mindig támogat. Fájdalmas gyász könnyeitől csillog a szeme. Elnéz görnyedt alakom felett. Követem a tekintetét.
Egy démon!
Két elf görcstől kifacsarodott teste felett… Az üszkös fekete, nyálkás földön hevernek, lelküket még szívja az ádáz dög! Reménykedem, hogy már nem éreznek fájdalmat.
Ismertem őket. Rauhall falain álltak ők is azon az éjszakán tíz éve. Akkor, ott a fegyelmezett arcvonásaikon meleg sárgás-vöröses fény villogott, miután a nyilaik végét lángra lobbantották a körbe hordozott fáklyához érintve. Most viszont ráfagyott a rémület a sápadt arcukra a nyirkos párán átszűrt, fakó napfényben.
– Áááá! – Egyszerre visít fel mindenki, szétoszlatva a két elf harcos sorsa feletti bénult merengésem.
Szétrobban a fejem a hangorkántól!
De ez már nem is a sikoltások hangja, ez még azt is elnyomja!
Tűzorkán!
„Mégsem éget?!” – döbbenek meg.
„Elborít, körbevesz a tűz. Mégsem érhet hozzánk? Mi folyik itt?” – körbeforgatom a tekintetem, keresem a magyarázatot.
Az ott Gervid! A csenevész, pimasz kis félelf varázsló. De hisz ő nem is volt közöttünk az emelvényen! Nélküle indultunk útnak. Hát akkor mit keres itt?
Nem mintha panaszkodni akarnék, hisz minden bizonnyal ő tartja felettünk a fagykupolát.
„Tarts ki, Gervid” – bíztatom, mert kezd átforrósodni a levegő idebenn.
„Mi ez? Nem jön ki hang a torkomon?” – esek kétségbe!
Ni-csak, alábbhagy a tűzvihar! S vele a robaj is.
Gervid epés megjegyzéseit hallom a beállt csendben:
– Ennyi volt? Kiégtél, öreg? – gúnyolja az ellenfelét.
De kit is?
Saironthal?! Hát ő akart lángba borítani bennünket? De miért?
– Azt hitted én nem készültem, taknyos? – az ősz mágus hangja fölényes: – Mégis, hogy tudna egy varázsló mindenkire ható illúziót létrehozni? Egész Rauhall elhitte, hogy Metsärt látja, de még ti magatok is!
Gervid ijedten fordul hátra, összeakad a tekintetünk.
– Bizony! Leesett végre, nagyszájú? Kölcsönvettem a bárd erejét, épp úgy használtam, mint a főmágust!
Saironthal gúnyos nevetésétől úgy éreztem, széthasad a fejem!
– Már tudom is, mi fájna a legjobban nektek! Neked Triandalas Viisas’soturi, hisz te vagy a fő célpontom!
Szánalommal nézem a legjobb barátom hátát, hogyan segíthetnék rajta? Magasmágia ellen akkor se tehetnék semmit, ha maradt volna varázserőm!
De Saironthal következő szavai belehasítanak az elmémbe:
– Bárd! A gyermeket!
„Öröklelkek, segítsetek! Hát legalább már tudom, mi ez a kórság! Átvette az uralmat az akaratom felett! Legalább nem önző vágy vetíttette velem Metsär képét, csapdába csalva a barátaimat!”
De hiába jöttem rá, mégsem tehetek ellene semmit! Miért mozdulok? Miért azt teszem, amit ő akar?!
„Mit csinálsz? Ne tedd! Nézd, Levander vádló szemeit! Fáj neki! Ne csináld!” – minden erőmmel próbálom megállítani magam.
„Ne félj, szerelmetes virágszálam, nem bántom a kicsiny fiadat!” – mondanám, de hang nem hagyja el a torkom, nyelvemet, számat sem uralom!
„Máskor örült is a szíved, ha karomba vettem, dalommal álomba ringattam!” – Levanderhez nem szólhatok, próbálom hát magamat meggyőzni, hogy nem teszek rosszat… De a másik énemet nem tudom becsapni:
„Shevalan! Ne tedd! Ez nem az a perc! A gyermek fél! Sír, visít! Hát nem hallod?!” – győzköd, de mindhiába.
Valdamas anyja nyakláncába kap, de az nem lehet elég erős, már szakad is.
„Mily nagy kár érte, szeretem ezt a láncot, karcsú nyakadnak ékességét!” – mélázok el.
„Állj meg, és tedd le azonnal!” – üvölt velem a józan énem.
– Megállj! Tedd le a fiam! – harsogja Triandalas is.
De mégsem tudom megtenni. Pedig akarom, de a testemet nem én irányítom!
„Ne félj, kicsiny gyermek! Nem bántalak!” – borulok a gyermekre, óvó mozdulattal, de a lábaim nem állnak meg. – „Hová viszem?!”
Beleütközök valakibe. Pethronas az. Triandalas bátyja. Rendíthetetlen igazságosztó, bosszúálló, képzett elit harcos. De most nem félek tőle, sőt, kimondottan örülök a felbukkanásának! Nála jó kezekben lesz a kis Valdamas, testvéröccsének gyermeke.
„Vedd át, kérlek!” – könyörgök neki, de miért csak a szememmel? Nincs hangom. Nincs akaratom! Nyújtanám, ha tudnám felé, de szerencsére nem is kell, hiszen már fogja is őt.
Belém hasít a fájdalom! A lelkem égeti! Mit cselekszem?!
Belém hasít a fájdalom. A testembe nyilall! A hátamba, jobb lapockám alá.
Belém hasít a fájdalom: nem kapok levegőt! A gyermek hátára vércseppeket fröccsent a köhögésem. Kapaszkodnék Pethronasba, de ellép a fiúval, én lassan omlok alá. Arcom a földön, felállni nem tudok. Fuldoklom. Vér bugyog a számból, erőtlenül köhécselek.
Ráhull valami könnyű és csillogó a kezemre. Még látom, mi az: Levander nyaklánca. Az a levelet formázó medál, finom ötvösmunka, emlék az édesanyjától. Már csak arra van erőm, hogy megmarkoljam.
Belém hasít a fájdalom! A tenyeremben a levélindás medál, az utolsó vágyam, hogy újra Levander kis, kerek keblei között láthassam viszont. Azzal helyreállna a rend, eltörlődne ez a rémálom!
Hogy látta ugyanezt Levander?
Nem olvastad a Vigyél haza! című regényt? Akkor nem volt ismerős a jelenet.
Aznap Shevalan se értett többet az egészből. Hasogatott a feje, alig fogta fel, mi történik körülötte…
Ha téged kimondottan zavar, hogy érthetetlen amit a másnapos, bódult bárd zagyvál, és tudni szeretnéd hogyan emlékszik ugyanerre a napra Levander, akkor a Vigyél haza! zárójelenetét ajánlom a figyelmedbe:
Persze hatásosabb, ha most rögtön, melegében tovább követed, mi történt a bárddal: