10. Álcázott önéletrajz
Nem tudok most a tudományos hírekre figyelni. Pedig lenne itt egy konkrét feladat is, de arra se tudok koncentrálni. Egy régi ismerőssel futottam össze a repülőn hazafelé. Cynthia Davis segítségével újra a NASA közelébe kerülhetnék, hogy Jack Scudder legújabb kutatásairól belső információkat szerezzek. Az Iowai Egyetem plazmafizikusa szerint léteznek féreglyukak, melyek a téren és időn át kaput nyitnak más világok, más helyek felé. X pontoknak nevezte el őket. Még akkor sem tartom kizártnak, hogy pont ez kell nekünk, ha ezek a féregjáratok a Föld és a Nap mágneses mezejének a találkozásánál jönnek létre. Igaz, hogy mi nem az űrben landoltunk, de lehetett abban a percben valami mágneses anomália a földön…
Már biztos, hogy fel kell keresnem a Cynthiát, de úgysem most. A Budapestre tartó járattal jött, szóval most neki is éjszaka van…
Most amúgy is tele van a fejem a nap eseményeivel. Mozgalmas egy napom volt! Reggel még Genfben romantikáztam Julievel, aztán a kimerítő biztonsági macera a reptereken, hazaérve egy kis asztrális erőfeszítés, de a nap csúcsa a betörés volt Vandáék lezárt lakásába.
Rég volt már közös kalandozásunk apával. Már nagyon hiányzott!
Hogy is mondta Vandának, miért vállalja el, hogy besurran a lezárt épületbe és elhozza a lakásból a legfontosabb holmikat? Adrenalinfüggőség! Igen, én szoktam ezt a szót használni, arra, hogy miért is vagyok képtelen élvezni a biztonságos álcánk nyújtotta nyugalmat.
Többek közt azért is járok haza ritkán mostanában, mert itthon nem történik semmi izgalmas. Apa biztonságos, nyugodt körülményeket akart anyának teremteni. Megunta már, hogy folyamatosan odébb álljunk, hogy mindig a semmiből teremtsünk új otthont, hogy a sokadik nyelvet kelljen elsajátítanunk… Soha nem a menekülés zavarta őt. Inkább a veszteségek. Anya szeret kapcsolatokat építeni, holmikat gyűjteni, berendezkedni. Valójában őt sajnálja, hogy mindig mindent kezdhet elölről.
Már majdnem fél évszázada élünk Magyarországon, mint Vadászék. Megvettünk egy jókora erdőt, hogy ne legyen szem előtt az életünk. Anya most is berendezte a kis világát. Lovagolni és íjászkodni tanít városi embereket, gyógynövényekről cserél eszmét a falusi öregasszonyokkal, és eljátssza az állatorvost, ha egy jószág elleni kezd a környéken. Ő legalább használja valamire a képességeit, de apa…
Szerintem kezdenek besavanyodni! Nem volna szabad így leülni! Még csak az ötszázon vannak túl, de már elkényelmesednek. Már vagy egy évszázada nem tanultak új nyelvet, évtizedek óta nem vállalnak igazi életveszélyt, pedig régen ez volt apa lételeme. Igy is van! Mindig is adrenalinfüggő volt, csak azelőtt nem ismertük a hormonok hatását a szervezetre, ezért nem is illethettük evvel a szóval.
Régebben apa az igazság bajnoka volt. Kezdetben közösségek élére állt, vezette a népét, önkéntelenül is követte sorsát, amire született. De ettől túlságosan reflektorfénybe került. Nem engedhettük meg magunknak, láthatatlanoknak kellett maradnunk!
De az ösztöneit nem teljesen nyomta el. Ezért is vállaltunk titkos megbízatásokat, lehetetlennek tűnő küldetéseket azoktól, akik eszméivel egyet értettünk. Minden szükséges képessége megvolt hozzá, és engem is erre nevelt.
A technológia meg velünk együtt fejlődött, számomra gyerekjáték volt követni. Mindig minden újonnan kifejlesztett kém kütyünk szinte azonnal megvolt. Nagyon élveztem azokat az időket. Angolul, németül, oroszul akcentus nélkül beszélve, apától megtanult módszerekkel, és persze Seryn varázslataival bármelyik titkosszolgálat laborjaiba bejutottam, minden aktához hozzáférhettem. Kiéltem én is az adrenalinfüggőségem.
Most is tudnék szerezni új személyazonosságot az egész családnak, lehetnénk mobilak, élhetnénk jóval kalandosabb életet is. Szerintem nem kellene úgy félnünk a lelepleződéstől. Megfulladunk a szürkeségben!
Ma éjjel legalább egy kicsit felidéztük a régi szép időket. Láttam, hogy apának is jól esett egy kis éjben osonás. Kell is a gyakorlás: lezárt, őrzött helyre észrevétlen bejutás, óvintézkedések, tervezés, no és persze a veszélyérzet… Nemcsak a lebukástól kellett tartani, de az épület tényleg nem tűnik biztonságosnak. Valós az omlásveszély, jó döntés volt a lezárás. Apának kisujjgyakorlat volt, de Vandának és a kisfiának sokat jelentett a segítsége.
Jut eszembe: segítség… Apa mesélte, hogy mi is történt anyával. És hogy Nimródot a sors hozhatta a házunkba. Ő nem egyszerűen a hajléktalanná vált gyógytornász kisfia, de ő anya sérülésének oka is egyben! Körbeértek a szálak: Anya meg akarta védeni őt, mert nagyobb fiúk bántották. Ha nem védte volna, akkor nem üti el az a vadmotoros, nem kell neki gyógytornász sem, és sosem jut el Vanda és Nimród ebbe a házba. Ehelyett az iskola tornatermében aludnának talán.
Akkor nem ülne itt Vanda a kanapén, valami vaskos papírköteg olvasásába merülve. Akkor nem vonná el a figyelmem a neten böngészett tudományos cikkekről a sejtelmes látvány.
„Vedd már le a szemed a lábairól, te vén kujon!” – próbálom magam figyelmeztetni. Nincs igazán szükségem a szexre, Julie nem hagy kiéhezni… alig engedett el ma reggel!
„Uralkodj magadon, Vadász!” – hallom apám hangját csengeni a fülemben. Jó párszor elhangzott ez, amikor észrevette, hogy hol jobbra, hogy balra tekereg a fejem a lányok után.
Mmm micsoda látvány… nem elég hosszú neki a hálóing ahhoz, hogy ne lehessen alálátni…
Na elég! Ez most nem az a helyzet! Lépj ki! Tényleg rosszul venné ki magát, hisz apáék vendége…
– Megéheztem! Összeütök magamnak egy kis vacsorát. Neked is készítsek? Egy az erőfeszítés… – ajánlom fel, miközben felállok, hogy sikerüljön elszakítani a figyelmemet.
Rám emeli a tekintetét.
– Nincs ehhez egy kicsit késő? Tudod, az éjszakai nasizás, meg ilyesmi…
– Hát én éhes vagyok. Kicsit kivett belőlem az adrenalin. Tudod: a vacsi óta én már lenyomtam egy műszakot. – Ezt már a hűtő tartalmát kémlelve mondom. – Mit szólnál egy rántottához, némi zöldséggel, gombával? Pikk pakk kész…
– Hát nem is tudom…
– Mit tehetek bele? Hagyma, paprika, gomba, sonka?
– Gombát végképp ne így alvás előtt! És én csak egy tojást kérek!
– Rendelést vettem. Foglaljon helyet, hölgyem! – Színpadias mozdulatot teszek az asztal felé.
A vágódeszkát is az asztalra teszem, hogy szemben legyek vele. Mellé pakolom a zöldségeket.
„Ez meg mi?!” – kerekedik el a szemem, mikor az asztalra helyezi az eddig kezében szorongatott, műanyagspirállal összefűzött papírköteget. Az első fejezet cím: Levander.
Nesze nekem adrenalinlöket! Nem tudom, észreveszi-e a kitágult pupillát, a nyaki ereim lüktetését…
– Ez meg hogy kerül hozzád?!
– Édesanyád adta kölcsön.
– Valóban?! – áll meg a kezemben a kés. Anyának elment az esze?! – Na és hogy tetszik? – teszem fel gyorsan kérdést és folytatom a hagymapucolást. Talán nem veszi észre, mennyire ledöbbentem.
– Izgalmas. Nekem bejön. Jó elmerülni egy régi világban, hősnek képzelni magam.
– Egy meseszereplőnek? – próbálom a fikció irányába terelni Vanda gondolatait.
– Akár.
– Anya egy kicsit limonádéra vette a figurákat, nem? Elég élénk a fantáziája. Totál bele is éli magát: lovagol, célba lő, edz. Elmenekül a valóságból. Álomvilágba ringatja magát.
– Tessék?!
– Nem tudtad, hogy ő írta?
Ez egyre érdekesebb! Mi a csudát művel a jó anyám?!
– Egy szóval se mondta! – képed el Vanda. – Hmm… Mondjuk ez a Triandalas tényleg olyan, mint Benedek! A feketecsuklyás – nevet fel, de aztán gyorsan a szája elé kapja a kezét, hisz a többiek alszanak.
– Jaja. Apa az álompasija – vágom rá gyorsan. – Nyilván róla mintázza a főszereplőt. Minden író a környezetében megfigyelt emberekből lopkodja össze a jellemeket, sokszor a cselekményt is, nem igaz?
– Akkor te vagy Dallamor dan Shevalan.
– Bár úgy tudnék zenélni meg énekelni! Még több csajom lehetne!
„Bár igyekszem tanulni a mestertől…” – vigyorgok magamban.
– És az elfeket honnan szedte? Meg az orkokat?
– Hát, mondanám én, hogy még Tolkiennek is anya tömte tele a fejét a lényeivel, de úgyse hinnéd el! – próbálok lazának tűnni: virtuózra veszem a zöldség aprítását, hogy arra figyeljen, ne a mosolyomra, amit képtelen vagyok elnyomni.
– Bírom a humorod! A volt férjembe is a humora miatt szerettem bele…
– Hát, óvakodj attól, hogy belém szeress! Én egy megrögzött nőcsábász vagyok. Eszem ágában sincs elkötelezni magam! – ezt viszont nagyon komolyan mondom. A kutatásaimmal sem hagyhatok fel, ahol a „keresd a nőt” taktikát alkalmazom. Nem tudnám csinálni, hogy egyik tudós ágyából a másikba bújok, ha valaki közben vár otthon, és igazán szeret!
– Oké. Majd igyekszek óvakodni – visszakozik.
– Csak csalódás lenne a részed!
– Értem! – bizonygatja.
– Helyes!
Egy pillanatnyi kínos csend után témát vált:
– Szóval tök sok közös van bennünk. Mármint Levanderben és bennem.
– Tényleg?! – „Kötve hiszem, kislány!”
– Na jóóó… nem tudok se lovagolni, se íjászkodni, és nem vagyok se könnyűléptű, erdőben láthatatlanná váló, se hosszúéltű, mindenre ráérős.
– Aha. Erről nem kell győzködnöd. Csak a pro érvekre volnék kíváncsi.
– Szóval én is elvesztettem a férjem. Én is mindent megtennék a fiamért, és én is… – félbe marad a mondat.
Szegény csaj! Tényleg nem lehet egyszerű özvegyen egy kilenc éves fiúcskával. Egyszerűbb egy kicsi gyerekkel, mert könnyebben elfogad egy új apát, vagy egy kamasszal, mert az meg kábé letojja, hogy kivel él egy fedél alatt, ha az apapótlék nem akarja őt betörni!
– …és én is várom a nagy őt – nyögi ki végre. – Vagy legalábbis egy rendes pasit, akinek tetszem, és aki elfogadja, hogy van egy fiam.
– Ne elégedj meg az „elfogadjá”-val! Ragaszkodj a „megszereti”-hez! Ez a kisfiú nagyon szeretetre méltó! Nemcsak érzékeny kis lélek, de nagyon értelmes is, tisztelettudó… és jó a humora! Az apja génjeire tippelek, ha igaz, amit róla mondtál…
Elkalandoznak a gondolataim: Nimródnak sem lehet egyszerű. Kéne neki a férfi modell. Enélkül csak anyámasszony katonája, nem is csoda, hogy rászálltak a helyi menő csávók. Ráadásul nem is kispályás nagyszájú kölykök. Motorral elgázolni valakit…?!
Hm. Talán anya is bánja most, hogy évtizedek óta nem gyakorolt harci technikákat! Annak idején milyen magabiztosan ment a fia után a háborús övezetbe… Hol van most az a harcos? Elütteti magát az utcán?! Egy gyors ugrás balra, egy nagy taszítás az épp elhaladó motoroson, és kész a borulás. Minél magasabban kell eltalálni, a vállát, vagy a fejét. Úgy nagyobb az erőkar, még anya kisebb ereje is elég a fordulónyomatékhoz.
Én jobban is elbántam volna a kölyökkel, vegye már észre magát!
Gondolom apa már elbeszélgetett anyával, hogy mit hogyan kellett volna tennie. Nem is ő lenne, ha ezt még nem lépte volna meg…
– Tudom, hogy furdal a kíváncsiság, miért csinál ilyen fura dolgokat apa és fia… – támad kedvem Vandának is mesélni kicsit magunkról.
– Hát akkor lebuktam! – válaszolja. Szóval vevő rá, én meg már rutinosan mesélek anélkül, hogy leleplezzem kik is vagyunk valójában.
– Zizzent család vagyunk: anya hősnek képzeli a családtagokat, ebben kiéli magát. Mi fiúk viszont, mint azt már apám leleplezte neked, adrenalinfüggőségtől hajtva el is játsszuk, hogy hősök vagyunk. Már gyerekkorom óta bevetéseket játszunk apával.
– Aha! – hitetlenkedik. – Ha nem ismerném még apádat, milyen mogorva a hétköznapokban, talán még be is venném a dumád. De főleg a kimért precizitása miatt képtelen fedősztori az infantilizmus!
– Hát igen. Apa meglehetősen karót-nyelt figura. Sosem tudtam neki megfelelni… Jelszavai valának: Rend, fegyelem, kitartás!
– Anyukád hogy bírja?
– Anya szereti a rendet. És igényli. Önmagában nincs rend, hajlamos a káoszra, így kívülről kell fenntartani a rendet. Ezért van olyan nagy szüksége apára. Ha kicsit is kibillen az egyensúlyból, eluralkodik felette a káosz. Olyankor jön apa, és helyreigazítja – kacagok anya hebrencsségén és apa korholásain. – Anya nem egy tipikus elf! Hiába képzeli magát annak!
– Levander sem – kacsint rám anya önéletrajzának lelkes olvasója.
Közben meg is sült a tojás. Belekóstolok.
– Nekem jó lesz. Megkóstolod? – nyújtom felé ugyanazon a villán a következő falatot.
Megrökönyödés a válaszreakció.
– Ja, boccs! Elfelejtettem, hogy még nem is csókolóztunk!
Amióta elvesztettem a második feleségemet is, nem nagyon volt szükségem arra, hogy visszafogjam magam. Anya is mindig azzal cukkol, hogy Shevalanra emlékeztetem: úgy járok-kelek a nagyvilágban, mintha minden nő szíve csak értem dobogna. Még jó, hogy kiköpött apám vagyok, az arcom, a testalkatom, a mozgásom, mert a végén még felmerülne a gyanú, hogy a káoszra való hajlamot nem csak anyámtól örököltem. Apa eléggé harap erre a poénra, pedig találó, mert rám is tapadnak a nők, mint Rauhall híres elf bárdjára. Na mindegy.
Térülök, fordulok, kerítek egy tányért meg egy szedőkanalat.
– Én itt zabáltam bele, innen szedj magadnak!
Kicsi a nyél, nem fér el rajta két kéz. Máskor kaján vigyorral élvezném, hogy kénytelen ráfogni az ujjaimra, hogy átvegye tőlem a serpenyőt. Tudom, hogy azonnal megugrana a pulzusa, én meg csak hallgatnám a mély lélegzetvételét, és kíváncsian várnám a folytatást. De most nem tehetem!
– Na, szedek én neked! Mondd, hogy mennyit! – fojtom el csírájában a nem kívánt fejleményt.
– Én szívesen lennék elf! – mondja egyszer csak a tányérja fölött.
– Nem hiszem, hogy tudod, mit kívánsz! – Ezt a beszélgetést is el kéne fojtanom? Áh, úgyis csak a fikciónak hiszi az egészet! Tolkien műveinek népszerűsége nekünk jól jön. Így anya aztán írogathatja az emlékiratait, mindenki fantasy regénynek hiszi.
– Nyugis, hosszú élet, szépség, rugalmas, könnyed mozgás, önuralom, rend, kiszámíthatóság… – álmodozik Vanda.
– És dögunalom. Meg rend és fegyelem. – próbálom kiábrándítani.
– De nem!
– De de – szögezem le.
– Én nem ilyennek képzelem… – mélázik tovább.
– Jó. Első kihívás: élj együtt az apámmal egy hétig. Ő pont olyan, mint egy elf. Utána újra megkérdezlek!
Apa „pont olyan”, mint egy elf. Persze még közelebb állna a valósághoz úgy fogalmazni, hogy apa tipikus metsäri elf…
Meg tudom érteni Vanda vágyódását: örök fiatalság, szépség, jó egészség… De én igazán csak az árnyoldalait látom! Megszeretni valakit, legyen az szerelem vagy barátság, a világ egyik legjobb érzése! De elveszíteni?! Számunkra az emberek tényleg kérész életűek! Én már félek megszeretni bárkit is, mert olyan hamar jön el a búcsú ideje!
1713-ban estem utoljára szerelembe, de amikor ő elment, elhatároztam, hogy nem kínzom magam többé! Az XIX. századtól csak kalandokat engedtem meg magamnak! Persze, hogy vágyom az igazi szerelemre és a kötődésre… Ez az egyetlen igazi oka, hogy nem adtam fel a hitet, hogy hazatalálunk. Nemcsak apa megnyugtatására vagyok ott minden tudományágban, ami kicsit is kecsegtet reménnyel! Nem! Életre szóló szerelmet akarok, elf feleséget! És hát persze gyermeket, elf gyermekeket!
Még ez az emberke is megdobogtatja a szívemet, milyen szívesen nevelném fel őt! Boldoggá tenne, és én is őt. De nagyon-nagyon fájna elveszíteni!
Davidon bácsi halálakor még nem értettem anya fájdalmát. Gyermekeként szerette fia játszótársát, és végig nézte ahogy megöregedett és kihunyt a fénye. Vigasztalhatatlanul zokogott, amikor Davidon szíve nem dobbant meg többé… Akkor 1675-öt írtunk. Énrám 1902-ben sújtott le a végzet. Akkor vesztettem el a fiamat, 188 éves korában. Nimróddal ennyi időm sem lenne!
Mehetünk tovább?
Vagy szeretnél többet tudni a betörésről?
Érdekel maga a betörés? Olvasd el Ádám visszaemlékezését:
Ha a betörés előkészítési munkálataira is kíváncsi vagy:
