15. Vadász Ádám, alias Valdamas
– Hova megyünk? – kérdi, mert eggyel előbb kanyarodunk le az aszfaltos útról.
– A kedvenc helyemre. Tudod, ahol megbeszéltük, hogy mire kötelez a neved! Látom megfogadtad. Ez a mai hőstetted is abból fakad, hogy már tudod, egy Nimród nem prédának született, hanem vadásznak, harcosnak.
– De oda tőletek mentünk, ez meg egy másik út. A kilátó parkolója.
– Akkor Árnyék hátán vágtáztunk. Gyalog jóval tovább tartana otthonról, mint innen.
– Kár, hogy eladtátok a lovakat! – szomorú a hangja, de a testbeszéde még árulkodóbb.
Nem a lovakat sajnálja, hanem engem. Baktat mellettem, ahogy elindulunk az ösvényen, én meg vigasztalón fogom át a vállát. Csak akkor szólal meg újra, mikor felismeri a helyet:
– Itt a titkos bejárat – elhúz mellőlem, és már tűnik is el a bozótban.
– Ez igen, erdőjáró! Nem is gondoltam, hogy egyedül is megtalálod, pláne, hogy a másik irányból közelítünk.
– Mindig ide fogok járni, ha szomorú leszek – telepedik le a sziklára.
Sütötte a nap a követ, jól is esik a melege az áprilisi hűvösben. Ez volt a környéken a kedvenc helyem. Most ráhagyományozom. Meg is érdemli, hisz elsőre idetalált.
– Ne csak akkor gyere! Akkor is, ha szerelmes leszel. De csak akkor hozd el ide a lányt, ha megbízol a titoktartásában! – nézek a szemébe szigorúan, miután leültem mellé. – Bármelyik lányt el lehet varázsolni ezzel a kilátással, de nem akármelyik lány érdemli meg!
– Á, a lányok! – int lemondóan.
– Ne viccelj! Hármat is láttam most a kerítésnél, áhítattal nézték az újonnan született hőst, ahogy szerényen távozott. Ha így folytatod, rengeteg rajongód lesz…
Keserédes mosollyal nézem, hogy épp ugyanazt a testtartást veszi fel most is, mint akkor, amikor az Adorjános zaklatások problémáján kezdtünk el dolgozni: Felhúzott térdein támaszkodó könyökök, előrenyújtott, összekulcsolt kéz, távolba révedő, aggodalmas tekintet.
Átölelem a vállát, magamhoz húzom, és puszit nyomok a buksijára.
– Nem akarom, hogy elmenj! – mondja a horizontnak. Nem a lányokon gondolkodott, hanem az apán.
– Nem ez az én világom. Nem lehetek itt tökéletesen boldog. Nem lehet igazi családom.
– Én az lennék…
Ó, édesem! Már pityereg is! Magamhoz szorítom. De aztán eltolom, hogy a szemébe nézhessek. Együttérző mosollyal törlöm le a könnyeit.
– Tudod kisember, mire te felnősz és megöregszel, én még mindig ugyanilyen fiatal leszek. Nincs az rendjén, hogy egy apa lássa megöregedni és meghalni a fiát! Két gyermeket veszítettem már el, és majd’ meghasadt a szívem! Ezért nincsenek gyermekeim, hogy ne fájjon!
– Otthon majd elf feleséged lesz és elf gyerekeid?
– És túl fognak engem élni!
– Hány évig él egy elf?
– Nagyon sokáig. Akár kétezer évig is.
– És te hány éves vagy?
– Na ez egy jó kérdés. – fordulok most én a horizont felé. – Nem tudom, hogyan kéne pontosan kiszámolni. Egy földi év nem pont ugyanolyan hosszú, mint a mi bolygónk keringési ideje. Ráadásul épp azon elmélkedünk Gerviddel, miért kellett négyszáz évig várnunk rájuk, hogy eljöjjenek értünk, amikor ők négy héttel az eltűnésünk után indultak el utánunk, és pár nap alatt megtaláltak minket itt a Földön! Lehet, hogy nem is ugyanolyan gyorsan telik itt az idő, mint a Quintarison.
– De akkor te több vagy, mint négyszáz éves?! – néz rám ledöbbenve. – …ha a mi időnkben számoljuk?
– Négyszáz tíz – meredek a távolba. – Tíz voltam. Még kiskölyök. Nálad is kisebb.
– Én csak kilenc vagyok.
– Úgy képzelj el egy tíz éves elfet, mint egy három-négy éves emberkét. Csak épp hegyes fülekkel.
– De nektek nem is volt hegyes a fületek.
– Ez hosszú történet… Az emberek nem szeretik a másságot, üldözik, gyűlöletet szítanak ellene. Félnek is az ismeretlentől, irigyek is a jobb képességekre.
– Hát félhetnek is, mert te bárkit legyőzöl.
– Nem, nem bárkit, és nem is erre gondoltam. Mi sokkal jobban hallunk az embereknél, sokkal jobban látunk, még a sötétben is…
– Mint a hőkamera? – vág közbe.
– Aha. És a szaglásunk is sokkal jobb.
– Mint a kutyáké?
– Annyira azért nem – mosolygok rá.
– Szóval a fületek elárult volna?
– Az megvan, hogy „különös ismertető jegy”?
– Aha, mint a körözésekben.
– Pontosan. Képzeld, annak idején, tényleg úgy volt ám, mint a western filmekben, hogy rajzot tettek a sheriff irodájára, WANTED felirattal, meg egy összeggel.
– Élve vagy halva!
– Na ja. A mi képünk is ott díszelgett minden városban a sheriff irodáján meg a kocsmákban. Ráadásul ahhoz még rajz sem kellett, csak szájhagyomány, hogy három hosszúfülű gazfickóért magas vérdíjat fizetnek.
– Gazfickók voltatok?
– Mi csak magunkat védtük. Törtek csontok, folyt vér, de senkit sem öltünk meg, bár minket meg akartak… Gazfickók voltunk?
– Ü-üm…
– Szóval el kellett tűnnünk. Hegyes fülekkel nem lehet beolvadni, nem igaz?
– Ü-üm…
– Úgyhogy megszabadultunk fajunk büszkeségétől, levágtuk a fülünk hegyét.
– Fájt?
– Persze. De szívünk sokkal jobban. Mintha elárultuk volna az elf népet!
– És milyen a te világod, Ádám?
– Először is, a nevem Valdamas Viisas’soturi. – fogom meg a kis kezét. – Apa azért is becéz Vadásznak, mert az kicsit olyan, mintha elhadarva mondanád, hogy Valdamas. Meg aztán a családi nevünkre is illik, hogy vadász, bár szó szerint inkább „bölcs harcos”-nak lehetne fordítani.
– És, hogy milyen a világom? – meredek a távolba egy pillanatra, de aztán jön az ötlet, és körbe mutatok magunk körül: – Az én otthonom nagyon hasonló ehhez az erdőhöz. Apa azért is választotta ezt a helyet. De tudod, az elfek nagyon másképp élnek. Tisztelik az erdőt, a természetet, nem pedig leigázzák. De nálunk is vannak emberek, akik úgy akarnak élni, mint a Föld lakói, ezért nem szeretik egymást ők és az elfek. Néha eszükbe jut az embereknek, hogy még több föld kéne nekik, és el akarják venni az elfek ősi földjeit. Mi meg védjük magunkat. A mi erdeinkben nem lakhatnak emberek, mert tönkre tennék. Apa egy hadvezér, az ő dolga védeni az erdőinket. Az ország minden katonája felett ő parancsol. Nagyapa meg az országunk vezetője, olyasmi, mint egy miniszterelnök. Ha nem tetszik a népnek, leválthatják. De Shevalan és Gervid szülőföldje nagyon más. Ők már évezredek óta együtt élnek az emberekkel. Az ő országuk olyasmi, mint a középkori Európa. Várak, városok. Náluk egy herceg parancsol.
– Hú! Az jó! Elviszel? Szeretem a várakat!
– De ott nincs ám mobil, se tablet, se TV. Sőt, még villanyáram se. Fáklyákkal, lámpásokkal világítunk, kemencében meg tűz fölött nyárson sütünk. Na és persze autók sincsenek…
– Hát vigyünk! – jön a megváltó ötlet.
– Ez nem ilyen egyszerű – húzom az ölembe. – Először is neked ez az otthonod. Itt biztonságban vagy, ott életveszélyben lennél. Nem tudnám elviselni, hogy nem tudok rád vigyázni, kölyök! Másrészt úgysem tudnád használni a kütyüidet, mert nincs internet, se telefonszolgáltatás, és feltölteni se tudnád. Harmadrészt a sok varázsló körberöhögné a technikai megoldásokat, amik óriási infrastruktúrát is igényelnek, mert ők csuklóból elérik a kellő hatást. Minek a repülőgép, ha a teleport sokkal gyorsabb? Minek a páncélozott tank, ha egy pillanat alatt be tudod zárni magad egy búrába, ami megóv téged? Nem kell telefon, gondolatátvitellel tudunk üzenni, azt sem kell tudunk hol van a barátunk. Nincs szükség drága orvosi gépekre, gyógyszerekre, mert egy pap bármilyen sérülést és sok betegséget meg tud gyógyítani.
– Te, Ádám! A barátod, a fiatalabbik, tényleg tud varázsolni?
– Mindkét barátom tud. Sőt! Még én is!
– Te??? – nevetet meg, hogy mekkorára tudja nyitni a szemeit! – Mutass valamit!
– Hékás! – kapom el a kis rajongóm, mert izgatottan ugrik fel az ölemből. – Leesel a mélybe! Ne ugrálj ott a szélén! Bár az én fő varázslatom épp a gyógyító erő, – húzom közelebb mosolyogva, – de neked elég fájdalmas volna, ha rajtad mutatnám meg.
– Naaa, gyerünk! – rángatja a kezem ugrálva.
– Jó-jó, nyugi! De mégis mit? Teremtsek enni valót? Fakasszak vizet a sziklából? Keltsek viharos szelet? Vagy zúduljon eső az égből? Na az végül is nem is olyan feltűnő áprilisban, ha szeszélyes az időjárás. Nézd csak ott vannak kertek. Jó száraz a föld. Rendelsz nekik egy kis esőt, fiatalember?
– Rendelek! – pattog előttem izgalmában. – Rendelek! Rendelek!
De kár, hogy nem vihetem magammal, nagyon megszerettem ezt a kisembert!
– Na figyelj! – kászálódok fel, őt meg beljebb parancsolom a szikla szélétől.
Mókázzunk egy kicsit! A kapucnit a fejemre húzom, mint egy csuha csuklyáját, hogy jobban hasonlítsak Davidon bácsira. Stabilan megvetem a lábam a szikla szélén, hogy színpadias legyek, aztán bal kezembe fogom a viharmadarat feltartva, amennyit enged a bőrszíj, a jobbomat meg az ég felé emelem. Sejtelmes hangon kezdek bele az igébe.
O-ó! Remélem jól emlékszem még… ritkán van erre szükségem.
De igen! Működik! Kilesek Nimródra, hogy látja-e, amit kell. Az még talán nem tűnik fel neki, hogy a por lassan, majd gyorsulva elkezd kavarogni a föld közelében. Már láthat egy-két száraz levelet kavarogni: száll felfelé a meleg levegő, ez a termik. Nem hiszem, hogy Nimród hallott már ennyire részletesen a felhőkeletkezés dinamikájáról és fizikájáról. De ami fenn zajlik, az már látványos! A meleg, nagyobb nedvességtartalmú levegő felemelkedik, fenn lehűl, és kicsapódik belőle a pára, mert eléri a telítettségi pontot. Na igen, ezt Nimród is észrevette. Elkerekedett szemmel figyeli a cumulus humilis kialakulását: megjelent az első felhőfoszlány, és egyre több fehér vattacukor szál látszik, összegabalyodnak, tömörödnek, hízlalják a felhőt. Mostanra már szép kifejlett cumulus lebeg a kék ég közepén: egy hatalmas hófehér habcsók. Tovább hízik, és a napfény már nem tud teljesen áthatolni rajta, az alja már kezd is szürkülni.
De legyen még látványosabb a bemutatóm, le akarom nyűgözni a kisembert! Ha már ő a nap hőse, meg is érdemli. A zápor se rossz, de lehetne zivatar is!
Tovább hízlalom a felhőt, már üllősödik a teteje… És ekkor, bumm!
Nimi összerezzen az égzengés ijesztő hangjára, a derekamba kapaszkodik. Imádom nézni a villámot! Lenyűgöz a jelenség! Remélem a kölyöknek is tetszik, de nem veszem le a szemem a cikázó villám égen elidőző képéről, mert vonz. Ha most behunynám a szemem, még akkor is látnám egy ideig a retinámba égett cikk-cakk alakzatot, de én az eredetit akarom nézni! Erő és hatalom! Seryné. Pedig csak energia…
A szemem tehát hagyom, hogy élvezze a látványt, de a kezem mozdul, hogy biztonságot nyújtson a gyermeknek. Érzem a fejét simogató tenyeremmel, hogy még mindig a felhőt nézi, csak épp az ölelés biztonságából.
– Látod, milyen jól nevelt villám, volt? Oda csapott le, ahova az emberek akarták: arra a magas toronyra szerelt villámhárítóra.
Leguggolok hozzá, és rámosolygok.
– Nézd, mindjárt vége!
Látványosan fogy a felhő, hamar kiadja magából a tartalmát. Kövér cseppek áztatták meg a kerteket.
– Ezt tényleg te csináltad? – kérdi hitetlenkedve.
– Kék éggel indultunk, és újra mindjárt csak a derült ég marad. Csak épp most sár van a kertekben por helyett. Április van, az oké, de még az sem ilyen szeszéjes, hogy a semmiből jöjjön egy ilyen zivatar, pár perc legyen az egész, és csak azt az egy falut terítse be, nem igaz? Nézd csak ezt a nehéz, nagy medált? Szárnyaló madarat ábrázol, a háttérben viharfelhő, és körülötte villámok cikáznak. Ez a szent szimbólumom. Olyan, mint Gervidnek a varázslóbotja, vagy Shevalannak a lantja. Varázserővel bír.
– Mint Harry Potternek a pálcája?
– Olyan! – kacagok fel a hasonlaton.
Eszembe jut még egy látványos és ártalmatlan varázslat. Valami hajt belül, hogy lenyűgözzem ezt a kisfiút. Játékos gyermeknek érzem most magam, és imádom az érzést!
– Nézz rám, fiatalúr! – hátrálok el a bozót felé, onnan már nem lehet a mélybe zuhanni. – Most csukd be a szemed, és számolj el háromig!
– Egy, kettő, három! – és már pattan is fel a szeme.
– Hová lettél? – nézeget körbe.
– Ugyanitt állok, ahol eddig.
– Dehogy! – legyint.
– Honnan hallod a hangom? Na gyere csak! Indulj el felém!
Hezitál.
– Gyere-gyere!
– Áááá! – kiált fel, de közben csak kacag, kacag, mert elkaptam, és pörgetem a levegőben.
A saját tengelyem körül forgok, de bárki nézné, csak a repülő fiút látná, mintha forgószél kapta volna fel. Leteszem végre. Tartom, mert szédeleg. Mosolygok rá, mert boldoggá tesz. Az arcom nem láthatja, de egészen biztosan érzi. Ő is boldog.
És hitetlen is. Kinyújtja a kezét, oda, ahol az arcomat sejti. Majdnem a szemembe nyúl, ezért úgy csinálok, mint egy harapós kutya, erre sikolt egyet és elrántja a kezét. Még jó, hogy még mindig tartom!
– Na gyere, próbáld meg újra. Most nem ijesztelek meg.
Két kis tenyere simul most az arcomra két oldalról. Én nézem a csillogó kis szemeit. Akarom, hogy ő is lássa az enyémet: megszüntetem a varázst.
Látom rajta, hogy ömlene belőle a sok kérdés, de:
– Csss! Most maradj még picit csendben!
Nézem őt, és arcom tükre a lelkemnek. Szeretetteljes mosoly és meghatottan ragyogó szemek. Elengedem a kis derekát, és az arcocskájára simítom én is a kezeim.
– Nagyon megszerettelek, kölyök! Mindig emlékezni fogok rád, ugye tudod!?
– Én is – bújik hozzám, nem élvezhetem tovább a látványt, de az ölelés se rossz.
Megszorítom. Fájdalmas a búcsú. Főleg az fáj, hogy hiába adtam neki szeretetet, meg kell fosztanunk őt ettől az emléktől.
