XIII. A földönkívüliek útja
Már az út mellett ácsorgunk. Gervid megfogadta a tanácsomat, nagyon is. Most várhatunk. De legalább egészen biztosan nem látta senki a térkaput, amin át a hegytetőről az útra átléptünk.
– Shevalan, jobb, ha te is felteszed ezt a gyűrűt! – nyújtja felém a bal kezét. Valami ezüstösen csillan, amikor kinyitja az ujjait. Egy gyűrű az ujján, egy másik a tenyerében.
– Ez meg mi? – veszem át, és nézegetem a pecsétjének rajzolatát.
Ha Gerviden is van, rossz dolog nem lehet, szóval gyorsan felhúzom a balomra, mert a jobb kezem már foglalt. Azt a mesteremtől kapott, lantot ábrázoló gyűrű ékesíti. Ennek a gyűrűnek a pecsétnyomóján viszont nincs más, csak apró rúnák. Nekem csak egyik-másik ismerős. Faggatnám tovább a mágust, de ő már pár lépéssel előttem jár. Amíg a gyűrűn tűnődtem, feltűnt a távolban az utazók fénye, és Gervid elébük megy.
Messzebbről ennek a kocsinak is duruzsoló hangja volt, de közelebb érve már hangos zene árad belőle. Lassít, az út sima felületéről a kavicsok közé gurul, és megáll.
– Meguntátok az életetek, öregem? Kiálltok az út közepére? – hajolt ki a bal oldali ablakon egy középkorú, szakállas, nagydarab férfi. Olyan egyértelmű a hangsúlya és a mimikája, hogy nem is kell ismernem a nyelvét, mégis megértem. Könnyű lesz vele barátkozni…
De a következő pillanatban hátra hőkölünk mindketten, mert mellette az üvegen át két zöld alak nyújtogatja a nyakát. Vizslatnak minket. Halvány fény világítja csak meg az arcukat. Mi bezzeg fényárba úszunk! Lépek egyet jobbra, így már nem vakít el annyira a kocsi elejére szerelt lámpásból áradó fókuszált fény.
Na így már jobban látom őket. Óriási fekete szemekkel nézegetnek bennünket. Életemben nem láttam ilyen lényeket! Egyre közelebb hajolnak az üveghez, tanulmányoznak.
A szemem sarkából látom, hogy Gervid már rákészül valami védő varázslatra, én is lekapom a hátamról a lantom. Az emberek szinte soha nem sejtik, hogy a lant fegyver. Méghozzá nagyon hatékony fegyver. Remélem a zöld fejű, légyszemű lények sem tartják támadónak a testhelyzetem…
– Nicsak, Greg kiket fogtunk! Filmrajongó bolondok ők is! – ugrott ki nagyhangon az egyikük a kicsapódó ajtón. Gervid keze már bele is kezdett egy rúnába, amikor a másik zöld alak is kiszáll, lekapja a fejéről a maszkot, és barátságos üdvözlésre nyújtja a kezét. Lelkesedve kiált hátra a barátjának: – Odasüss, milyen élethű fülek! És ez a varázslóbot! Király volt ahogy a kék kristály felragyogott az előbb a végében! Megmutatod újra?
Összenéztünk.
– Emberek – mondja Gervid.
– Barátságosak – mondom én.
Úgy fogtak kezet, mintha régi barátként futottunk volna össze, még a hátunkat is megveregették.
– Bolondok – mondja Gervid.
– Részegek – mondom én.
„Ideális helyzet” – teszi hozzá a másik énem.
Egy perc múlva a kocsiban ülünk. Hatalmas üvegablakok, fényt árasztó üveggömb a fejünk felett és tágas belső tér. Nem egy kereskedő szekér, inkább egy főúri hintó és egy cirkuszi kocsi keveréke. Minden féle fura élőlény maszkjai, színes képek nem emberi lényekről. Kik ezek? Bolond mutatványosok, szemfényvesztők? Kell, hogy legyen itt még valaki.
„Hol lehet a bárd? Rejti magát?” – nézek gyanakodva előbb a fickóra, aztán körül a kocsi belsejében. Sok helyen elbújhat idebenn…
– Bárd? – kérdez vissza a jókedélyű zöldfejű.
Hm… gondolatot olvas? Vagy észre se vettem, hogy mikor vizsgálódón néztem a szemébe én magam ültettem az elméjébe a kérdésem?
– Ja! Az énekes! – természetességgel folytatja. Őszintén örvendezik, hogy sikerült értelmeznie a bárd szót.
Hátranyúl és egy fémdobozon félrehúz egy zárat. Csend lesz.
– Bocs a hangos zenéért. Csak buliztunk. Kértek egy sört? – kezünkbe nyom egy-egy zöld üveget, és meghúz egy harmadikat, miután hátra tolja a zöld maszkot. Vékony arca van, körszakálla, és hosszú, szőkés haja. Összezilálta a maszk. – Amúgy szeretitek ezt a zenét? John Williams.
„Rögzített hang.” Állapítom meg.
– Naná, hogy rögzített! – kacag fel. – Gondolod, hogy befér ide egy szimfonikus zenekar a kisbuszba? Jól menne, ha telne rá, hogy a kis kiruccanásunkra élőzenét hozzunk!
Ez a fickó hallja a gondolataim?! Jobban kell figyelnem! Szerencsére rutinosan jön a következő ötlet, nem kell ezen gondolkodnom:
„Akkor zenélek nektek én!”
– Halljuk! – zöttyen hátra, és int, hogy csapjak a húrok közé.
– Halljuk! – érkezik közénk a két társa is.
Én pedig rázendítek. Még szép, hogy a Barátság dalára!
– Te mit értesz ebből az egészből, Gervid? – súgom oda, miután már zötyögünk a fogadó felé, ahova ők eredetileg tartottak.
– Úgy tűnik, Földnek hívják a saját planétájukat. Ezt a vidéket meg 51-es körzetnek.
– Azt hittem félreértem. Számozott körzetek? Nem nevezik el az országokat és tartományokat? Vajon a városoknak is csak számuk van?
– Köszönöm a bizalmat, barátom, de szükségem van még egy kis időre, hogy tanulmányozzam a helyiek különös szokásait. Utána válaszolok a kérdéseidre. Na, de akkor most kíváncsi vagy, mit értettem meg eddig?
– Majd’ megöl a kíváncsiság, ó bölcs varázsló! Iszom minden szavad! – hajolok meg színpadiasan.
– Szóval ide, az 51-es körzetbe érkeznek az ilyen zöld, nagy szemű lények, meg ez a sok-sok másik faj, amik a kocsi falait díszítik – mutat körbe. – Összefoglaló néven a földönkívüliek.
– Mint mi.
– Mint mi. Még ezt az utat is úgy nevezik, hogy a földönkívüliek útja. Aki találkozni akar velük, idelátogat.
– És ők ezért jöttek. Vajon azért hoztak maszkokat, hogy biztosítsák az idelátogató fajokat a baráti szándékaikról? Na persze így, hogy gondolatot olvasnak, egész könnyen szót is érthetnek a földönkívüliekkel.
– Oh, szerinted olvassák a gondolatainkat?! – néz rám ijedten Gervid.
– Én biztosan nem szólaltam meg a fura nyelvükön, mégis tudták, milyen kérdés jár a fejemben…
– Ja! – nevet fel megkönnyebbülten Gervid.
– Most meg mi van? – sértődök meg, de folytatom: – Mégis milyen nyelven beszélnek? A szavaik nem hasonlítanak az általam ismert tizenkét nyelv egyikére sem, mégis folyékonyan értem őket. Na jó, van azért jó pár szó, aminek nem ismerem a jelentését, de valami mégis összeáll belőle.
– Ha azt akarod, hogy ne értsék a gondolataid, akkor tekerj a gyűrű pecsétjén egy negyed fordulatot – mutatja saját gyűrűjén.
És tényleg. A kinti erős szürkületben ez fel sem tűnt! A rúnarajzolatos rátét forgatható. Eljátszok vele egy kicsit. Negyed fordulat, tessék…
– Na most viszont én sem értem, mit hablatyolnak!
– Mert rossz irányba tekerted. Kikapcsoltad. Ez a rúna itt azt jelenti, „ért”. Ide kapcsold! Teccik ért-eni?
– Nem fölényeskedni kéne, hanem kiképezni! Nem vagyok gyengeelméjű, csak nem ismerem ezt a varázstárgyat. Tényleg, honnan is szerezted te ezt, barátom? Carmon Tar, mi?
– Csak kölcsönvettem… majd visszaviszem. Inkább figyelj, mert nem mondom el többször! A másik három állásban megérted őket, bármely nyelven szóljanak is. A közeledben állók elméjére csatlakozik, és a kimondott gondolataikat fordítja neked a saját gondolataidra. Ha ide forgatod az „üzen” rúnához, akkor te is üzenhetsz az elméjébe, ha őrá összpontosítasz. Ide meg ne nagyon fordítsd a „szól”-hoz, mert az az állás csak úgy zabálja a manát! Az hangosan kimondja a szavaidat a hallgatóság nyelvén.
– És mégis meddig működik? Belőlem is szívja a manát? – érdeklődöm.
– Nyugi, már na! Nem te volnál „Mi baj lehet” uraság? Ha nem pazarlod, kitart vagy két holdtöltét is.
Elcsavarom a gyűrű fejét az „ért”-re, de most semmi különösről nem beszélgetnek, csak a gyomrukról, hogy alig várják a vacsorát. Ráérek tovább tűnődni a kocsi zsúfolt berendezésén.
– Elf maszkot nem látok, de annak a lénynek ott legalább hegyes a füle. Biztosan, ennek örültek meg annyira, és tapogatták a füleinket. Nem találod különösnek, mágusom, hogy még az elfek is földönkívüliek?! Nem őshonos faj, mint odahaza?
– Meglehet, hogy innen érkeztek az emberek mihozzánk évezredekkel ezelőtt… Én mondjuk nem fogadnám ilyen kitörő lelkesedéssel, a más planétákról mihozzánk érkezőket, ahogy ők örültek meg nekünk. Óvatosabban kell bánnom a feketekapuval! – tűnődik Gervid.
– Hát jól mondod: gondoskodnunk kell róla, hogy ne jöjjenek utánunk, amikor hazatérünk… Ne bízzuk a démonokra, hogy elintézik a betolakodókat!
De Gervid már nem rám figyel, valamin morfondírozik. „Vajon hányadlagos tervet sző éppen? Már a vésztervnél tart?” – gondolkodom, a Triandalas-rajongásán ironizálva.
De mással lep meg: Fellelkesülve néz rám:
– Hé, gondolod, hogy Levanderék is ide érkezhettek meg? Szerinted ez A bejárat ebbe a világba, vagy csak az egyik bejárat?
– Te vagy a feketekapuk szakértője! De az jó kérdés, hogy hogyan juthattak két hét alatt ilyen messzire? Nem lovon, az biztos! Lehet, hogy ők egy másik bejáraton érkeztek…
– Végül is mindegy. Mi itt estünk ki a ködből, innen indulunk. Adottság. Kilencmillió hétszázezer láb.
Mindig idegesítenek a tárgyilagos kijelentései. Neki minden csak feladvány, benne nem keltenek érzelmeket a lehetetlennek tűnő kihívások. Se düh, se aggodalom. Mintha csak azt számolgatná, hogy egy gazda egy lóval hány nap alatt szántja fel a földjét. És ha ez nem fér bele, mire beáll a fagy, akkor csak odaírja a papír aljára, hogy a terület fele felszántatlan marad.
– Az eljutott a tudatodig barátom, hogy épp az ellenkező irányba tartunk?
– És mégis mennyit teszünk meg? Így, százezer lábra kerekítve úgysem számottevő a megnövekedett távolság, nemigaz, művész úr? Nem erősséged a számtan, ugye?
„Jobban teszed, ha ráhagyod. Azzal nem érsz semmit, ha kitekered a nyakát mérgedben!” csitítgat a nyugodtabb felem. – „Amúgy is szükségünk van egy pihentető éjszakára, meg a gyomrom is korog. Inkább hozd a formád és varázsolj derűt, Shevalan!”
– Hát legyen! Ma éjjel eszünk-iszunk, alszunk. Hallottad, hogy a világ legjobb „élienburgere” vár ránk a fogadóban? Bármi legyen is az! Talán még lányok is lesznek! – kacagok fel.
De Gervidet mégiscsak foglalkoztatja a barátaink messzesége. A fürkész rúnáit vizsgálgatja.
– Ez mi? – hajol oda az egyik földönbelüli, a szőke, hosszúhajú zenerajongó, akit Zacknek hívnak a barátai.
„Varázstárgy” – tekerek egyet észrevétlenül a gyűrűn és egyenesen a tudatába küldöm a szavaim. Fel sem tűnik neki, hogy nem a fülével hallja a hangom. – „A barátainkat keressük. Ez megmutatja, merre vannak és milyen messze.”
– Szóval egy nyomkövető.
„Úgy is hívhatjuk.” – bólintok megerősítőn.
– És hol látjátok a célt?
„Ez csak irányt és távolságot mutat.”
– Kezdetleges szerkentyű. Tudod, mit? Mondd a paramétereket, és megnézzük térképen.
„Ez az! Térkép!” – vidulok fel. – „Miket mondjak?”
– Számokat.
A fickó a zsákjában matat, aztán elővesz egy nagy lapos deszkát. Nem is deszka, fehér keretben feketén csillogó üveg. Nem is üveg, a hátulja teljesen fehér, kivéve egy megkezdett almát ábrázoló rajzot a közepén… Miféle tárgy ez?! Megnyom egy gombot a keret alján, és a feketeség élénk színekben kezd világítani. Szerencsére nem látta meg, mennyire leesett az állam, mert az ujjaival tapogatja a tükörsima felületet. Érdekes a fénymágia Földön…
– Na szóval most itt vagyunk valahol, mindjárt pontosan megmutatja a helyzetünket. – Egy térkép látszik az asztalra fektetett varázslapon. – Ott is van. Na most mondd az irányt!
Leteszem mellé a fürkészt, és rámutatok arra a jelre, ami az irányt jelöli ki.
– Van ezen észak? – tűnődik. Forgatja. – Na mindegy, a lényeg, hogy mindig ugyanarra mutat. Akkor már csak a tabletet kell északi irányba fordítani. Oké. Távolság?
Gervid már izgatottan hajol az asztal fölé. Gondolom már közölte is vele a számokat.
– Hát akkor jó messze vannak a barátaitok! Az a Földbolygó másik fele!
Most két ujját teszi egyszerre a lapra, és összecsippentő mozdulatokba kezd. A térképen az utak már láthatatlanul kicsik. Már a tengerek is látszanak, sőt, egy gömbbé zsugorodik ujjai közt a térkép. Aztán egy ujjal megforgatja, ahogy én forgattam az rawenni könyvtárban Quintaris makettjét.
– Hajókáznak a barátaitok?
„Kötve hiszem. Egyikük sincs oda a tengerért” – közlöm vele kétségeimet.
– Nem? Hm. – forgatja. – Nem lehet, hogy más mértékegységben beszélünk? Nézzétek, csak! Ha átváltom a lábat méterre, akkor Európában kötünk ki. Ők méterben számolnak. Ha így nézzük, akkor Ausztria vagy Magyarország.
„El tudsz vinni oda minket?” – Egyenesen a szemébe nézve kérdem.
– Én?! – Döbbent arca gyorsan vált kacagásba: – Hát persze, csak szólok a pilótámnak, hogy izzítsa a gépet, intézze a repülési engedélyt.
Túl reménykedve nézhettünk össze Gerviddel, mert egy óriási hátbavágással röhög a földi.
– Honnan szalasztottak benneteket, barátom? Ahhoz szoktatok, hogy személyi zeneművészként kísérgetsz valami milliárdost a magángépén?
Gerviden látom, hogy szól az elméjéhez.
– Tudod, mit? Holnap leugorhatunk Las Vegasba. Ott lehet találni kőgazdagokat. Bérelni is lehet gépet. Segítek, de most éhen halok!
Földönkívüliek útja
A titokzatos 51-es körzet, az UFO észlelések legendái sok turistát vonzanak Nevadába. Mázlijukra épp abba a fogadóba keveredtek hőseink, ahol senki sem tartotta különösnek a füleiket és a viselkedésüket. Végül is a Little A’Le’Inn ablakából maga E.T. bámul kifelé, haza vágyva, s a polcokon mindenféle lények álarcai bámulnak az emberre. Zöld-bőrűek, nagy-szeműek, óriás-fejűek és hosszú-fülűek. No és a viselkedés meg az idegen nyelv? „Külföldiek” – legyintene rájuk arra bárki. Kül-földiek…
Az 51-es körzetből rálátni egy hegytetőre, onnan pedig a 375-ös útra.
