16. Memória archívum
– Pakolsz, anya?
Hülye kérdés, hisz látom. Nagyon melankolikus a hangulata. Mögé állok, és átölelem.
– Neked mi fog hiányozni? – kérdem.
– Az majd később derül ki, kicsim. Majd csak utólag – tesz-vesz, látszik, hogy céltalanul. – Alig vihetünk el valamit, nincs hely… apád sem engedné.
– Hm, tudom – fogom meg a kezét vigasztalóan. – Kitérne a hitéből, ha vinném a laptopom meg a külső winchestereket, és építenék egy generátort otthon. Ahogy Shevalan ötleteit lerohanta, meg se próbálkozom vele.
– Szerinted a rugalmas anyagú csipkés fehérneműk is veszélyt jelenthetnek Metsärra? És a tamponok?
– Jaj, anya! Látom megint sikerül a kardinális dolgokra fókuszálnod a figyelmed! – nevetek fel látva az őszinte fájdalmát.
– Annyi mindent szeretek már itt! Most ezeket mondom, mert ezek vannak itt körülöttünk a fürdőszobában. De érted a lényeget, nem? Itt vannak például ezek a kedvenc díszkavicsaim. Értéktelenek, de olyan szépek! Jó kedvem lesz, ha rájuk nézek! – túr bele az üvegtálba szomorkás szemekkel.
Kékes, zöldes fényes kövekkel van tele, akkorák, mint egy mandula, csak lekerekítve. Kiválaszt egyet, és a tenyerébe veszi. A másik kezének ujjai még mindig kotorásznak. Még egyet kiemel, és még egyet. Nem tud betelni velük. Mindegyik kicsit más. Egyik kékesebb, másik zöldesebb, fehér csíkok tarkítják őket itt-ott, egyedi mintázattal. Emlékszem, hogy apa leszúrta őt, hogy mi a fenének ad ki pénzt ilyesmire.
A keze alá teszem az enyémet, és rázárom az ujjait a tenyerén fekvő három kövecskére.
– Ne törődj, apával! Ez nem súly, és nem is biztonsági kockázat. Csak emlék. Szép emlékek. Négyszáz év az életünkből – simogatom a kezét, és megcsókolom a homlokát a könnyes szemei felett.
– Shevalan, – vonom félre diszkréten a bárdot. – volna itt valami nagyon fontos…
Apa ügyeket intéz a városban Vandával, Gervid varázstárgyakat készít elő, Nimród leckét ír, mi ketten meg kiülünk a teraszra.
– Nimródról lenne szó – kezdek bele félve. Elutasításra számíthatok…
– Nem vihetjük el – fürkészi a szemem, hogy ez jár-e a fejemben.
– Tudom. Én csak az emlékeiről akarok…
– Ne folytasd!
– Azt akarom, hogy tudja, hogy szeretem. Nem kegyetlenségből hagyom itt. Annyira vágyik egy apára!
– Triandalas átvágja a torkom, ha nem törlök minden nyomunkra vezető emléket. Nem húzok ujjat egy fejvadásszal! De amúgy ne aggódj, nem töröllek ki teljesen, csak azokat az emlékeket, amiből kiderülhet, hogy nem egy szokványos földönbelüli voltál.
– Akkor az önvédelmi tudása és az önbizalma megmarad, ugye?
– Maradjon?
– Persze, az mindenképp!
– Majd, amikor már kutatom az elméjét, meglátom mit tehetek.
– Igazából csak kérdezni akarom, hogy vissza lehet-e adni neki majd az emlékeit. Azt, hogy szeretem, elmagyaráztam neki, miért hagyom el. Visszatérhetnének-e esetleg magától is az emlékei? Valahogy…
– Amit én törlök, az végleges. Gerviddel beszélj, ő talán tudná időzíteni.
– Nem is tudom igazán, hogy mit akarok. Nem is egy fix időt. Inkább csak egy lehetőséget. Ki tudja mi történik még… visszatérhetünk-e valaha, kell-e itt egy szövetséges…
– Egy kisfiú?
– Nem lesz mindig kisfiú. És okos, bátor, nemes lelkű gyermek…
– Biztonsági kockázat!
„Apa hangja? Hogy került ide?!” – pördülök meg.
A szívroham kerülget, de rájövök, hogy a bárd kiváló hangutánzó. Már vihog is rajtam, hogy ennyire beijedtem.
No de ha van kedve apa hangjával viccelődni ebben a helyzetben, akkor talán kiskaput keresni is hajlandó…
– Figyelj csak! Hogyan törölsz te emléket?
– Belenézek az elméjébe, és keresek. Általában valami hívószóval, amiről eszébe juthatnak a kapcsolódó emlékek. Végigpörgetem, átnézek mindent amire emlékszik. Aztán vagy átírom, vagy, ha nem hagy nagy űrt maga után, akkor egyszerűen csak kitörlöm.
– Átírod?
– Nem valós emlékekkel helyettesítem.
– De mik az emlékek, szerinted?
– Személyek és történetek. Máshogy nézve meg: képek, hangok, szagok, érzések, testi is, lelki is, és ezek kusza szövedéke. Sokszor elválaszthatatlanul összefonódnak a különböző érzetek. Én nem szoktam félmunkát végezni. Van, hogy egy jellegzetes illat, mondjuk a rózsavíz, vagy épp az, hogy vacogva fázol, szorosan összefonódik egy ember emlékével, akitől rettegtél. Ha félvállról venném, akkor a vacogástól és a rózsavíztől örökké rettegni fogsz, pedig a félelmetes embert kitöröltem.
– Hm… ha az agykutatás eredményeit nézem, a tanulás és a hosszútávú memória a szinapszisokhoz kötődik. De a legújabb kutatások szerint nem is a szinapszis a kulcs, hanem a neuron sejtmagjában lévő RNS.
– Egy mukkot se értek…
– Állatkísérletekkel bizonyították, hogy átvihetők az emlékek másik alanyba, akinek nincsenek is meg ugyanazok a tapasztalatai. RNS-t vontak ki egy megkínzott csigából, és befecskendezték egy másikba, és az emlékezett a fájdalomra.
– Ezt én is meg tudom csinálni, tudóskám! Emberkísérletekkel bizonyítottam: voltak akiket úgy engedtem útnak, hogy bizton hitték, hogy végtelen kínzásokkal szedtük ki belőlük, amit amúgy önként daloltak el nekünk. Így úszhatták meg a felelősségre vonást – adomázik, de most nem őt figyelem:
– Az RNS meg akár leírható egy adathalmazzal, az adat meg tárolható… – morfondírozok hangosan gondolkodva. – …kéne egy adathordozó! Te Shevalan! Át tudod te tenni valaki emlékeit egy tárgyba?
– Amióta csak itt vagyok, rengeteg új fogalmat tanultam, de úgy tűnik, sosem fogynak el… adathalmaz, adathordozó, adattárolás…? Te most szívességet kérsz, vagy szégyenbe akarsz hozni, hogy mi mindent nem tudok? Mi a csuda az, hogy adat?
– Az nem érdekes, mit hogy hívnak. Az elvre figyelj!
– Van olyan varázslatom, amivel egy tárgyba hangot vagy képet rejthetek, és azt csak akkor lehet meghallgatni, vagy megnézni, ha teljesül az általam megszabott feltétel.
– Szóval le is van védve… Nagyszerű! Kigondolom a feloldó kódot… – pattanok fel újra.
– Hé-hé-hé! Várj csak fiatalúr! Nem emléket mondtam ám! – próbálja visszafogni a lelkesedésem.
– Ja, igen-igen! Az érzések! – ülök vissza mellé. – Nem a kép és a hang lenne nekem a legfontosabb, hanem a szeretet és a bizalom érzése! A kötődés!
– Az nem látható vagy hallható dolog. De ha jól értem, nem is akarod megosztani idegenekkel.
– Nem bizony!
– Szóval érzések. Azt hiszem megoldható, ha az illetőnek mondanak valamit a képek és a hangok. Akkor az érzelmek egy részét meghagyom, de csak azok a képek hívhatják elő. A feltétel meg legyen az, hogy Nimród hozzáér a tárgyhoz.
– Lehetséges az, hogy én is „belelássak”? Érted, hogy átérezhessem? – érdeklődöm félve.
– Mivel közös élmény, talán. De nem biztos, hogy pont ugyanazt, pont ugyanúgy fogod érezni. Az emlékek is és az érzelmek is kusza hálózatok. Nem tudhatod előre, mi milyen újabb gondolatot indít be, milyen más emlékekkel társul az adott érzelem…
– Bevállalom! – vágom rá azonnal. A saját emlékek is megfakulnak, de erre az érzésre mindig emlékezni akarok!
– Legyen hát az a feltételem, hogy az emlék eredeti tulajdonosa vagy az emlék alanya tenyerébe zárja az emléket tároló tárgyat. Így te nem jutsz Nimród másra vonatkozó emlékrészleteihez, de ő belőled mindent visszakap.
– Lekötelezel, Dallamor dan Shevalan! – hajolok meg előtte tőlem idegen, de őhozzá nagyon is illő mozdulattal.
– Szerinted csillagos lesz az éjszaka? – kémleli az eget, kihajolva a korláton. Vissza akarja szerezni az én kérésemre vesztegetett varázserejét…
– Ne is törődj azzal! Elfújom én neked viharos széllel a felhőket, ha nem lesz az! – lelkesedek be most már teljesen. – Amúgy meg mindjárt megnézem az előrejelzést…
– Add oda! – nyújtja felém a nyitott tenyerét.
– Mit?
– Hát a tárgyat…
Tárgyat, tárgyat… Mi a fene legyen az? Emlékek, szép emlékek, földi eml… Anya!
– Megvan! – tépem fel a teraszajtót.
Tíz másodperc sem kell, és már teszem is Shevalan kezébe a türkiz kék kavicsot, amit sebtében kikaptam anya tálkájából. Három fehér csík fut körbe rajta, ferdén, az egyharmada táján.
– A ma délutáni beszélgetésünket kérem bele! Az erdőben a sziklánál találod.
Méltó tárolója lesz ez a szép kis kavics a meghitt emlékeknek! Az apa-fiú érzelmeknek.
