XXXI. Fogadóbizottság
Arcvonásai megnyúltabbak, mint Saironthalé volt, de hajviselete ugyanolyan: tipikus rhym hagyományőrző drouni viselet. Sötét színű csuklyás köpönyegének széles ujjába rejti kezeit, magabiztosan áll felettünk, fölényes arckifejezéssel és stabilan megvetett lábakkal.
Megemelkedve látom is a magabiztosság okát: a Gervid féle módszerrel, ők is egy varázsgyűrűben állnak. A démonoktól és az elkárhozottak rémeitől nem kell tartaniuk, míg odabenn állnak.
Szerencsére csak én bambultam el, társaim hamarabb eszméltek fel nálam. Csak most kezdem felfogni, amit a szemeim láttak az elmúlt pillanatokban: A látóterem bal széléről Gervid alakja egy szempillantás alatt eltűnt, biztosan teleportálta magát valahova. Egyetlen pillanattal később, a felkászálódó Levander is elillant a jobbomról. Mivel a feketemágus csak Triandalast figyelte, így remélni tudtam, hogy nem ő varázsolt rá Levanderre, hanem Gervid vitte magához. Valdamas is eltűnt, azt gyanítom, hogy ő itt lehet még valahol a bal oldalamon, csak épp láthatatlanná vált már. Nekem se ártana cselekedni! Automatikusan jön a szokásos rutin, magam után hagyom a földön ülő, ledöbbent bárd képét, és láthatatlanul ellökve magam, egy pillanat alatt hátra-bukfencből talpra szökkenek. Annak köszönhetem, hogy nem ért halálos csapás, hogy minden fejvadász Triandalast akarta trófeának. Sokat öregedett ugyan, és fia szerint el is kényelmesedett, de ez most nem látszott a villámgyors mozdulatán: oldalra gördült, és egyetlen pillanattal később öt rövid nyílvessző fúródott az iménti helyére, a nyálkás talajba. Mind az öt telibe találta volna a mellkasát!
Még jó, hogy én sem maradtam a helyemen, de annak még a közelében sem, mert most vékony kék villámok cikáznak már a fantom alakom felé. Eddig észre sem vettem, hogy egy boszorkánymester is megbújik a varázsgyűrű túlsó végében, a feketemágus és a fejvadászok mögött.
Ezt megúsztam, de pont jó figyelmeztetés, hogy nem bambulhatok tovább! Szóval lássuk: Triandalas a fő célpont, nekem is őt kell védenem, nemcsak azért, mert azt vállaltam, hogy hazaviszem, egészen Metsärig, de azért is, mert egész Syrronnak rá van szüksége! Már áll is közte és a drouniak közt az illúziófalam. Nem láthatják, merre mozog a fürge árny, vaktában lődözik el újra töltött puskáikból a vesszőket a halott erdő látképébe. Triandalas után iramodok, ő berohant a fák közé. Hátát épp nekiveti az egyik szélesebb törzsnek. Egyszerre két találomra kilőtt vessző is abba az elüszkösödött, fekete törzsbe csapódik. Korhadt a fa, de így is menedéket ad Syrron reménységének, felfogja a lövéseket. Mire megközelítem, ő már el is engedi első nyílvesszőjét, de nem a drouniak felé indítja útnak! A vessző felém reppen, a jobbomon suhan el, és mire hátrakapom a fejem, csak a fekete füstté szétrobbanó túlvilági lényt látom. Épp rám vetette volna magát, ha nem találja el a mágikus vessző. Még egy lény jár hasonlóan, mire Triandalas mellé érek, a vastag törzs takarásába, hogy legalább a fejvadászoktól védve legyünk.
– Levander? – teszem fel neki a legfontosabb kérdésem.
– Gervidet látom meditálni Levander Figyelő Szemével – nyugtat meg.
Mindketten kilesünk, Ő jobbról, én balról.
Jól látszik a fejvadászok tétova mozdulatain, hogy tényleg nem látnak minket, az illúzióm működik, ők meg nem merik elhagyni a ponyvára festett gyűrű biztonságát.
Mindketten észleljük amikor a leghátul álló fejvadász torkából vékony sugárban spriccelni kezd a vér, a test lassan omlik lefelé, nem magától dől, biztosan fektetik.
– Valdamas! – alig hallhatóan suttogja az apja. Büszke is, aggódó is a hangja.
Jól sejtettem, a fiú képes használni a papi varázslatokat, láthatatlan önmaga is, de még a fém penge is a kezében! A második fejvadász fekszik már el, de ez feltűnik a boszorkánymesternek! Bal karját lendíti már, varázslatba kezdene, de csak annyit látunk, hogy a kar lehull, csonkjából vastag sugárban, ütemesen spriccel a vér. Tomboló dühvel forog körbe, meglepte célpontjának hirtelen helyváltoztatása, már fogalma sincs honnan várja a következő csapást. Nem kell sokáig tűnődnie. Innen úgy tűnik, hátulról, a bordái közül ér a szívébe a láthatatlan harcos pap pengéje.
A boszorkánymester üvöltésére megfordultak a fejvadászok is. Három nyílvesszőt repült egyszerre a dulakodó felé. Mit sem törődtek azzal, hogy a haláltusáját vívó boszorkánymester a szövetségesük, őt vették célba, hisz a valódi célpontjukat nem láthatták. Még élt, amikor Valdamas pajzsaként felfogta mindhárom vesszőt.
Ekkor vettem csak észre magam, hogy megint nem a dolgom teszem, csak nézelődök, lenyűgöz a legifjabb Viisas’soturi teljesítménye. Az apja már rég nincs mellettem, kirohant a facsoport védelméből, de ezzel az illúziófalam védelméből is. Nyílvesszője már a feketemágus felé száguld. Ő is elfordult, talán épp számba veszi, hogy három társa halt meg pár szekundum alatt. Triandalas nyílvesszője a hátán át a szívébe találna, de… de a mágust védő aura veszi körül!
Rohanok, ahogy a lábam bírja, hisz vigyáznom kell Triandalasra, ha kell, még a nyílvesszőket is felfogom a testemmel, csak ő hazatérhessen! De már képtelenség odaérnem! Mindhárom fejvadász ellőtte már felé a nyilait, hiába is ér Triandalas nyila egy szempillantással előbb célba! Egyikük testét hanyatt löki a mellkasába becsapódó metsäri nyílvessző, de addigra már úton van Triandalas felé az övé.
Lassítva látom a három rövidke vessző röptét, pár lépésre vagyok csak tőle, balra hátra mögötte. Bár tudnék szélnél sebesebben repülni, hogy elé vethessem magam! Hiába tartják már Triandalas jobb kezének ujjai a következő vessző tollazatát a tarkója mögött, az a vessző már nem kerülhet az idegre! Már csak pár arasznyira vannak tőle a drouni gyilkos vesszők.
Az nem lehet, hogy annyi szív hiába várja hősét haza! Reményüknek élnie kell, ahogy Triandalasnak is!
Nem tudom a szemem káprázik-e, de Triandalas képe eltűnt!
Feszes izmait, elszánt határozott mozdulatát nem látom többé? Nem, nem káprázat! A nyílvesszők mellettem surrannak el. Ez csak úgy lehetséges, hogy már tényleg nem volt ott az elf teste, amibe fúródniuk kellett volna!
Én megtorpanok, de szerencsémre a három fejvadász is ledöbben egy pillanatra.
„Fuss!” – hallom az izgatott kiáltást az elmémben. Levander hangját.
„Erre! A naplemente felé!”
Látni nem látom őket, elvakít a lemenő nap fénye, de inalni kezdek, bízva a tanácsban.
Rohanok, amennyire erőmből még futja, a láthatatlanság is késik, fáradok. Egy nyílvessző előz le, erről eszmélek, hogy téves célpontokat kellene nyújtanom a lövészeknek. Utolsó erőmből meghatszorozom a képem, bízom abban, hogy nem az igazi Shevalant veszik célba…
Meglátom Valdamast is, már ő sem láthatatlan. Sokkal jobb erőben van nálam, hasznát látja most, hogy edzésben tartotta magát. De a nyílvessző repténél ő sem lehet gyorsabb! A combját találja el, abban a pillanatban, amikor bevetette volna magát Gervid védőgyűrűjébe. Lába nem képes az eredetileg tervezett elrugaszkodásra, de apja karja kinyúl és berántja a felé ugró fiát.
Nekem is már csak öt lépés…
Valdamast látom, összekuporodik a ponyván fekve, kezében a viharmadár felizzik, ő nemsokára jól lesz: gyógyítja magát!
Már csak három, kettő, egy… rugaszkodok el az utolsó lépésnél. Benn vagyok!
Kifulladva hajolok előre, levegő után kapkodva. A harmadik mély lélegzetvétel után már fel tudok egyenesedni. Levanderre vetem elsőnek szemeim, nyúlnék is felé megkönnyebbült nevetéssel, de az ő szemében nem öröm, hanem rémület tükröződik. Kinyújtja mindkét karját felém, de csak azért, hogy elkapja zuhanó testemet. Hatalmas fájdalmat érzek a bal vállamban – eltaláltak!
Most jövök csak rá, hogy Gervid varázsgyűrűje a túlvilági lények ellen óv, a nyílvesszőket nem tartja kinn.
De nincs még veszve semmi! Az amulett a nyakamban még tele varázserővel…
Hátra sem nézek, felhúzom a szokásos illúziófalat, jóval balra mutatva a képünket. Ott a célpont, oda lőjetek!
Levander támogat: ép karomat a nyakán átveti, a derekamnál fogva tart meg. Én is tudom, hogy Valdamas hamarosan engem is meggyógyít, csak tartsunk ki még egy kicsit, Gervid már a térkapu igéjébe kezdett bele. Visszanézek, hogy lássam, mi vár még ránk ezekben a végtelen hosszúnak tűnő pillanatokban.
Az egyik fejvadász annyira eltökélt, hogy ott hagyta a védett területet. Megszállottan és megállíthatatlanul lépdel felénk, és lövi egyik vesszőt a másik után. Ő talált el mindkettőnket. Most az illúziót célozza, de ha meg nem áll, hamarosan átlépi a falam, és igazi célpontra talál!
Társa és a sötét mágus maradtak a biztonságban. Egyrészt bíznak abban, hogy az elvakult társuk teljesíti a küldetésük célját, levadássza a Droun fő célpontját. Másrészt ők bölcsen észben tartják, hogy nem ez az egyetlen esélyük: hasznosabb életben maradni, és újra becserkészni őt valahol, valamikor, mint elvakultan feláldozni önmagukat.
Őket igazolta a sors! A semmiből tűnt fel a démonfajzat a Rhyomi Róka jobbján. Még épp előtte élete utolsó vesszőjét, ádáz szemeit Triandalasra szegezve, talán fel sem fogta, hogy abban a pillanatban ketté szakad a teste! Üvöltése túlharsogja a démonét.
Csak elmosódva, a háttérben látom kapálózó karjait a démon jobb kezében, és görcsösen rúgkapáló lábait a baljában, mert minden figyelmem a felénk száguldó nyílvesszőre irányul. Levander elvágódik, ahogy ellököm magam tőle, de csak így érhetek időben a nyílvessző fémhegye és Syrron reményének teste közé.
Az íjpuska lövedékének lendülete nekicsap Triandalas mellkasának, de a rövid vessző nem fúrja át teljesen a mellkasom. Biztonságban van már a hadvezér!
Megvédtem!
