III. Sorsfordulatok
– Elég lesz! – Ellentmondást nem tűrő a férfi hangja.
– De még épp csak él… – Idős, rekedtes és értetlen a másik hang.
– Azt akarom, hogy szenvedjen ő is! A maga erejéből épüljön fel!
Feketeséget látok csak, de a hangból is érzem a megvető gyűlöletet.
– De így csak időt vesztünk! Ne pocsékoljuk az időt kicsinyes bosszúra! – Ez a hang fiatal. És ismerős!
– Te magad mondtad az imént, hogy hetekre, hónapokra van szükséged, hogy tanulmányozd a feketekapuk varázslatait, nem? Addig bőven ráér felépülni! – Gúny és megvetés újra. Aztán parancs: – Te gyere velem!
Így vakon még jobban hallom, merről jön a hang, és merre irányul. Ezt már jobbra fordulva parancsolta és közben távolodott.
Katt. Csendesen csukódó ajtó. Finom munka.
Hol lehetek?
Víz csobogása. Rongy facsarása. Máskor is kiváló a hallásom, de most vagy tízszer tisztább minden. A legapróbb zajok is. Egyesével hallom a cseppeket, ahogy a rongyból visszahullanak a tálba.
Hűs rongy a homlokomon. Kellemesen hűs.
Újra loccsanás, facsarás. Most a mellkasomon érzem a hideget.
Híhh, fáj! Csíp és éget! Dörzsöli a fájdalmas sebet…
Ez már jobb. Ez hűs. Rásimít valamit a sebre. Az illatát is érzem: gyógynövény.
Meg kéne köszönnöm!
Nem megy!
Nemcsak szólni nem tudok, de a kezemet emelni sem. Még a szemhéjam pille könnyű bőrét sem!
Élek?
Fájdalom, illatok, hangok: Élek.
Igen! Most már hallom a saját szuszogásom. A mellkasom emelgetését egyedül is végzi a test. De csak ennyit. Azért, hogy pihenjek…
Kiket láttam az előbb?
Lepergett az életem pár gyors képben? Ennyi lett volna az egész? Dal, szex, dicsfény? Pár fontosnak tűnő feladat? De volt benne szerelem is. Így már egész?
Talán…
– Olyan kis cukorfalat! – gügyög az elf nő.
– Az! És csodaszép! – így rá a félelf. – Tiszta apja!
– Gyere kicsim, Tintina nénihez! Pengesd meg újra a húrokat! Olyan kis ügyes vagy! – simogatja a buksim.
– Oda vagyunk az apukádért, tudod? Mond csak, te is kényeztetsz majd minket, ha felnősz?
– Ravenne! – anya hangja rendreutasító.
– Miért?! Féltékeny vagy? Te az anyja vagy, nyilván téged ne is kényeztessen! Minek nem vigyáztál jobban…
Most már felfogom, hogy ki kicsoda. Már emlékszem, megtaláltam az értelmét a képeknek. Emlékek. A fontos személyek az életemből. Édesanyám, és két barátnője. Egyikük elf, mint ő maga, másikuk félelf. Apámat nem sokat láttam, elő sem jön az arca. Bezzeg Ravenne! Az első szeretkezés…
Egy újabb álom váltja az előzőt:
Zene, versek, legendák. Minden bárd vágya Syrron legnagyobbjaitól tanulni a mesterséget! A dominátor fizette az utam Rawennbe, és a tanulmányaimat a Varázslatos Csillagok Templomában.
Megvan az ára is: A dominátor és a többi elf elöljáró behívat. Először járok ebben a tanácsteremben. Feszült vagyok. Szigorú arcok fokozzák az érzést. Kemény a mondandójuk is.
Azóta többszáz feladatot bíztak rám, és ennek az első alkalomnak a nyomasztó hangulata rég feledésbe merült. Most mégis felszínre tört.
A következő kép már a palotába visz. Az első küldetés: A kamarás leánya. Emlékszem, mennyire izgultam, sikerül-e vele bizalmasan beszélgetni, megtudni, amit a dominátor tudni akart. Arra is jól emlékszem, mennyire könnyedén ment! Csak egy dal kellett: a szemébe nézve énekeltem. Más dolgom nem is volt, csak hagynom, hogy ő vezessen…
Megint egy hirtelen váltás. Lázálmok, felvillannak, összefüggéstelenül cikáznak az elmében, hogy aztán egészen más helyen és időben találd magad a következő lázálomban. De biztos, hogy nincs összefüggés? Az életem sorsfordító eseményeinek tűnik mind… Számvetés ez az életemmel? Az elmém keresi a válaszokat, hogy mi vezetett engem ide, ebbe a pillanatba?!
Újabb első alkalmat tár elém a következő álom:
A fogadó. Idegen, félénk, fiatal elf nő. Talán leány még?
Máris az asztalánál termek, amint a férfi magára hagyja, de ő kerüli a tekintetem. Messze földről jöhetett… Metsär? Olyan más, mint bármely hosszúfülű nőszemély, akit ismerek! A félénkség csak álca. Harcias ő. A nyelve is csípős, de a kardja sem marad rest! Most akkor védtelen leány áll előttem, vagy képzett harcos?! Nincs is szüksége a férfi védelmére…
Pedig ez a férfi nem is akárki, mellette lehet egy hölgy a legnagyobb biztonságban: Rauhall hadvezére, Andor vil Azadyr. Tisztelem, de félem is őt. Egy pillanatra meg is hűlt a vér az ereimben, amikor visszatért az elf nő mellé, és megvilágosodtam ki ő neki! Házastársak?! Andor ember, de akkor Levander mit keres mellette? Egy metsäri nem érintkezik emberekkel?! Ki hát ez a teremtés?
Levander büszke volt és hűséges. Megvetette a könnyű véremet. Nem is szívesen folyamodtam volna a szokásos módszereimhez náluk. Andor meg is mártotta volna bennem a kardját, de még maga Levander is. Szerencsére szükség sem volt ilyesmire, mert Andor egész Rauhallért harcolt. Az elfek érdekeit épp úgy magáénak érezte, mint az emberekét. Egyenes jellem, semmi hátsó szándék, semmi alattomos önérdek. A dominátor barátja volt ő, éppúgy, mint a hercegé.
„Tehát érinthetetlen vagy, szépségem!”
Így is jó érzés a közeledben lenni! Talán pont ezért: nem kell tőled semmi, sem felvilágosítás, sem segítség.
Megint eljut a tudatomig a vízcsobogás, de nagyon messziről hallom. Jól esik a hűs kendő a homlokomon. Mély, álmok nélküli álomba zuhanok, végre megpihenhetek…
