6. Segélyhívás
Az ötödik kilométeren voltam túl, az öböl partmenti sétányán, amikor meghallottam az elmémben anya segélyhívását!
„Kisfiam, gyere haza, segíts!”
Hangja ijedt volt, és fájdalomtól torzult, halk, erőtlen.
Pár lépésen belül megálltam, kiléptem a fűre és még mindig egy fatörzsnek támaszkodva zihálok erősen. Kihúzom a fülhallgatót, ne tomboljon tovább a vérpezsdítő zene a fülembe, de ez se segít: nem megy lejjebb a pulzusom.
Hát persze! Az adrenalin löket! Anya bajban van!!!
„Anya? Mesélj!” – nagyon erősen koncentrálok, de nem jön válasz.
Nehéz így. Az ilyesmihez normál esetben kiüríteném az elmém, és anyára fókuszálnám a figyelmem. De még mindig túl erősen ver a szívem, és zúg a fejem. Próbálom a Jet d’Eau-t bámulni, hátha az óriás-szökőkút vagy a nyugodt vizű tó látványától le tud végre nyugodni a szervezetem. Azóta el is támolyogtam egy padig, és onnan próbálom újra:
„Anya?!”
Semmi válasz…
Talán elvesztette az eszméletét, ezért nem tudok vele gondolatokat cserélni!
Akkor jöjjön a technika! Matatok már a cipzárral, a futódzseki belső zsebéből már elő is került a telóm. Kilövöm az MP3 lejátszását, és már csörgetem is apát.
Várok.
Várok…
Végtelennek tűnik az idő…
– Mi a helyzet, Vadász, csak nem eszedbe jutottam?
– Apa! – vágok a szavába. – Mit tudsz anyáról?
Így fogalmaztam végül, hisz a hangjából egyértelmű, hogy ő egy cseppet sem aggódik.
– Baj van, Vadász? – kérdez azonnal vissza. – Halljam!
– Annyit üzent, hogy segítsek. De a hangja elhaló volt, gyenge.
– Visszahívlak!
– Apa…
Hiába, letette.
