4. A Chilloni fogoly
– Pszt, Adam! Viens ici, mon chéri!
Észre se vettem, hogy Julie eltűnt mellőlem. Keresem a szememmel a félhomályban. Aha, meg is van! A második oszlop mögül pisszeg és integet.
– Gyere ide! Gyere-gyere! – alig ad hangot, inkább csak mutogat.
Előzékenyen magam elé engedem az utolsó turistákat is a kijáratnál, hadd kövessék a csoportot és az idegenvezetőt.
– Hát nem romantikus, Chéri? – A lány hátát nekidönti az oszlopnak, amely mögül kilépett, amint kettesben maradtunk a château de Chillon impozáns oszlopokkal díszített alagsorában. Lassan nyújtja fel karjait, magasan a feje fölött simít végig a hengeres oszlopon. Követve a mozdulatát önkéntelenül is emelkedik tovább a tekintetem, hogy újra megcsodáljam a gótikus építészeti alkotást. Égbetörő, csúcsíves oszlopok tartják a mennyezetet, pont, mint egy katedrálisban, de ez koránt sem templom. Ez börtön.
– Olyan nagy a kontraszt az oszlopos építmény és a sziklafal nyers kövei közt, nem gondolod? A művészi finomság és a nyers erő, egyetlen teremben! – áradozik tovább ölelgetve a köveket. – És látod, ezt az oszlopot? Gondolod, hogy ide volt kikötözve François Bonivard?
– Azt nem tudhatjuk pontosan… 1536 óta elég sok mindent átalakíthattak itt – próbálom lehámozni a kezét, ami a sziklafalról a fa oszlopra, onnan az arról lógó vasláncra kúszott. – Gyere, mert lemaradunk dísztermekről és az impozáns kilátásról! A tóra néző hercegi lakosztály biztosan romantikusabb ennél a pincebörtönnél. Meg Clos de Chilliont is akarsz venni, nem? Te mondtad, hogy azt a helyi bort akarod kortyolgatni a sajthoz ma este…
Hiába próbálom gyengéden húzni a kijárat felé, makacs a lány.
– Hat évig tartotta itt Savoya hercege Bonivard-t, csak mert az apát függetlenséget akart Genfnek – meséli beléléssel Julie.
– Meg lázadt a katolikus egyház ellen… Gondolj csak bele, elég nagy politikai fenyegetést jelentett a hercegnek a reformáció. – Apa mesélt nekem hasonló történeteket. Ő még személyesen ismert hercegeket, ismerte a politikai eszközeiket is. Mondjuk ő se jött ki velük túlságosan jól. Az egyikük, ha tehette volna, talán ki is kötöztette volna apát egy hasonló börtön hasonló oszlopához hasonló vaslánccal, amikor mindenki füle hallatára ellenszegült a parancsának.
– Elképzelem, hogy ki vagyok ide kötve… Milyen érzés lehet? – simít végig az oszlopon a lány a szabad kezével, majd a hátát dönti neki. Ezzel a mozdulattal ránt egyet a kezemen, önkéntelenül is közelebb kell lépnem, de elakad a lábam az oszlop jobb oldalán a padlózatból ferdén előtörő sziklában. A ferde törésvonalakkal tarkított egyenetlen falon talál fogást a tenyerem. Hideg és nyírkos.
– Talán épp olyan, ahogy Lord Byron leírta a Chilloni fogolyban – mondom válaszul. Én a helyedben nem próbálnám ki.
Én párszor voltam már fogdában, de nem tartozik a kedvenc élményeim közé. Mondjuk, ha tudsz telekinézissel apró tárgyakat mozgatni, mint mondjuk egy cellakulcs, és láthatatlanul ki tudsz surranni, akkor nem egy vészes mutatvány. De erről nyilván nem fogok Julienek mesélni…
– Naaa, gyere már ide, Adam! Légy egy kicsit romantikus! – még mindig tartja a kezem és húz maga felé.
– Nem, Julie! – engedem el a kezét. – Ez a játék nem tetszik. Nem szeretem a kiszolgáltatott embereket, főleg nem nőket. De még kevésbé szeretem a zárt helyeket! Kérlek, menjünk végre ki innen!
Hiába jön be napfény az ablakokon, és hiába hallom a tó vizének morajlását, ez akkor is csak egy barlang. Nem nagyon bírom az ilyen helyeket… Már hátrálok is, hajthatatlannak akarok tűnni.
Ez az! Megjött a felmentősereg, azaz a következő turistacsoport. Ez már Julie kedvét is elveszi a titkos romantikázástól. Megindul ő is. Leugrik mellém a sziklákról, az egyenesre kialakított kőpadlóra.
– Adam, te klausztrofóbiás, vagy? – súgja huncut szemekkel, miközben belém karolva lépdel mellettem kifelé.
– Olyasmi.
Chateau de Chillon - Chillon vára
– Hat évig tartotta itt Savoya hercege Bonivard-t, csak mert az apát függetlenséget akart Genfnek – meséli beléléssel Julie.
– Meg lázadt a katolikus egyház ellen… Gondolj csak bele, elég nagy politikai fenyegetést jelentett a hercegnek a reformáció. – Apa mesélt nekem hasonló történeteket. Ő még személyesen ismert hercegeket, ismerte a politikai eszközeiket is. Mondjuk ő se jött ki velük túlságosan jól. Az egyikük, ha tehette volna, talán ki is kötöztette volna apámat egy hasonló börtön hasonló oszlopához hasonló vaslánccal, amikor mindenki füle hallatára ellenszegült a parancsának.