XI. A poklon át
Kikísértek Metsär területéről, elég messze a határtól. Tapasztalt mágiahasználók és jó harcosok tartottak velünk idáig. Hazafelé is ők várnak majd. Az ő dolguk, hogy elpusztítsanak minden gonosz lényt, aki netalán kihasználná, hogy eljuthat ide a térkapun át. Legyen az démon vagy drouni bérgyilkos…
A Harron hegység túloldalára készülünk. Csak az is óriási megpróbáltatás volna, hogy átkeljünk a havas hegycsúcsok között a déli lejtőkre, de utána nyugatra kellene tartani, míg el nem érjük a Kárhozottak földét. Nem elég, hogy odáig is több napi járóföld lenne az út, de onnantól kezdve már a démonok utalják a terepet. Térkapu nélkül semmi esélyünk nem volna eljutni Sybilla elpusztult palotájának közelébe, ahol a Fekete Kapu megidézhető.
Gervid utolsó ellenőrzést tart, mielőtt nyitná a kaput. Nekem meg csak most van alkalmam felkészülni.
Csillagos az éjszaka. Ideje is magamba szívni végre a csillagok mágikus erejét! Mint a szomjazónak a friss víz! De egy ideig csak simogatom a lantom, a mágikus hangszerem. Ki akarom élvezni a percet, szebb domború íve a tenyeremnek, mint egy asszony csípője. Olyan voltam a hangszerem nélkül, mintha a kardforgató kezemtől fosztottak volna meg!
Itt az idő belecsapni a húrokba!
Ha látni lehetne a mana áramlását, hát azt látná mindenki, ahogyan pókfonálra emlékeztető, lágyan lengő húrok kapcsolják össze a testem a csillagokkal. Hajszálnál is vékonyabbak, de pont annyi van belőlük, mint égen a csillag. Érzem, ahogy fokozatosan feltöltődök energiával, de nem csak az elmém, hanem az amulett is. Legszívesebben már használnám is valami csodásra az erőm.
Levander hátrahajló testét látnák a körülöttem állók, ha most kivetíteném gondolataim. Triandalas öleli a derekát, előre hajolva csókolja a testét. A vállától indul lefelé, és ahogy Levander hajol hátra, ő egyre jobban hozzáfér. Csókoló ajkaival tessékeli lejjebb a hálóing selymét, kibújtatja felesége kebleinek bimbóit. Egyre mélyebben hajlik hátra, levélindás medalionja becsusszan kecses nyakának gödrébe…
No de nem pazarolhatom a varázserőt, nem igaz? Minden cseppje számít! Ez a küldetés életem eddigi legmerészebb vállalkozása! És amúgy sem lenne okos dolog feltárni magamtól azt, amit az Önkéntes Őszinteség elől is képes voltam elrejteni: a mélyről fakadó hajtóerőt, amiért vállaltam az életveszélyt.
Ráadásul a képzeletem kivetítése hozta ránk a bajt! Most a magam ura vagyok, nem fogom megismételni a baklövést!
Hagyjuk a merengést, most dolgunk van! Nem is akármilyen!
– Készen állok – jelentem ki, tettre-készen kihúzva magam.
Gervid mindjárt megnyitja a térkaput. A kaput a pokolba: Csakis az Kárhozottak Földjének mágiától felszaggatott anyagi síkján találhatjuk meg az utat. Miféle démonok tépnek majd szét minket, ha Gervid óvintézkedései nem válnak be? Lehet, hogy el sem jut a lelkünk az Örök Körforgásba, hanem csapdába esik az egyik elátkozott síkon…
Máskor bosszant, hogy az orcátlan kis géniusz olyan magabiztos, de most megnyugtat. Hiszem, hogy nem egyszerűen egy rögeszmés tébolyult, aki a halál szemébe nevet, hanem tényleg felkészültnek érzi magát. Okot ad a bizakodásra, hogy mikor legutóbb itt jártunk, önként ugrott utánunk Rauhall főteréről. Akkor tudta mit csinál, és most is felkészültnek hiszi magát.
Most is itt az a vitorlavászonra festett védelmező varázskör, ami aznap megóvott bennünket a démonoktól. Az imént pakolta ki, és ellenőrizte a vonalak sértetlenségét. Bőven elférünk benne ketten, hazafelé is mind a hatan.
– A terv egyszerű: – mondja pakolgatás közben. – A Kárhozottak Földjén csak egy-két percet töltünk. Megidézzük a Fekete Ködöt, aztán belevetjük magunkat, és már nem is kell félnünk az pokolfajzatoktól. Lazíts, Shevalan! Ha telerakod a gatyád, el kell viselnem a szagodat!
– És ha utánunk jönnek? Mi van, ha követnek a ködbe?
– Ne kelts negatív hullámokat, bárd! Főleg, ha nem tudsz úszni!
– Hogy harcoljak démonokkal, mágus? Altassam el őket egy lágy dallammal?
– No látod, ez egész kreatív ötlet! Örülök, hogy nem vesztetted el a humorodat! Mondjuk, a sok politizálás helyett olvasgathattad volna a démonológia köteteket Elandor úr könyvtárában, akkor tudnád, hogy hat-e a zenéd bármelyikre is. Attól tartok, hogy nem igazán művészetkedvelő társasággal fogunk találkozni és a démonoknál az érzelmi befolyásolás sem igazán szokott beválni. A mágikus nyílvessző viszont biztosan hatásos, a védőgyűrű meg majd távol tartja őket.
– Szóval átmegyünk a poklon, de utána mi lesz? Csak, hogy tudjam…
– Ugyan, öreg! Így hatszáz évhez közeledve teljesen kiveszett belőled a gyermeki kíváncsiság és felfedezőkedv?
– Egészséges félelemérzet. Kipróbálhatnád! Egyik titka a hosszú életnek – vágok vissza.
– Az én életem úgyis rövid, nekem 170 év alatt kell annyi kalandot gyűjtenem, mint neked 1700 alatt.
Beláttam, hogy szarkazmus terén verhetetlen. Próbáltam inkább Levanderre gondolni. A lánca a zsebemben lapul. Akkor nyugszom meg, ha újra a kecses nyakában látom.
Most viszont nem vagyok nyugodt! Nagyon nem! Megnyílt a kapu, fény hasít az itteni éjszakába. Már ott is lemenőben a nap, de még jól látszanak az üszkös fák, az alvadt vértől fekete föld. Talán kicsit elhamarkodtam a kijelentést, hogy készen állok… De a szavam kötelez!
– Tiszta a terep, gyerünk!
Ezt nem hiszem el! Lélegzetet venni sem volt időm, de Gervid már odaát van. Egyetlen mozdulattal teríti szét a vásznat, és belép a körbe.
– Kockáztatod, hogy átjutnak oda a szörnyek? Fáradj már át, légy oly kedves, barátom, hogy zárulhasson a térkapu!
Lehet, hogy meglágyult az agyam, de átlépek. Vállaltam! Jóvá kell tennem, hogy hagytam magam elkapni és megbélyegezni, mint egy kezdő!
Gervid felém nyújtott keze gyors mozdulatot írt le, és máris megszűnt a gyűrű alig hallható vibrálása a hátam mögött.
Megvéd a varázskör, csak benne kell maradni! Körbefuttatom a pillantásom a dupla körvonalon. A jeleket nem ismerem, de a mágusunk nyugodt, szóval mi baj lehet? Hallgatom Gervid átszellemült mormolását, nézem a rúnákat rajzoló kezeit. Végtelennek tűnik a perc…
„Mi az ott?! A fák közt! Remélem csak rémeket látok!” – ijedek meg.
„Nos, rémeket látni ezen a helyen nem a legjobb hír!” – élcelődik velem a másik énem.
– Egy démon! – kiáltok fel.
„Meg ne zavard a mágust, te gyengeelméjű! Szeretnéd, hogy elölről kelljen kezdenie?”
Kifeszített íjjal forgok körbe. Vajon hányan jönnek még? Merről? Mifélék?
„Mágikus nyílvesszőkkel van tömve a tegez, mi baj lehet?” – nyugtatom magam.
„Istenekre! Ezek egyre többen vannak!” – Most már a másik énem is fél.
„Vérszagra gyűl az éji vad!” – idézgetek egy híres bárdtól, csak, hogy fesztelennek mutassam magam.
„Szépdolog az irodalmi műveltség, majd magasztos himnuszt is zengünk mielőtt végünk, lesz?”
„Odanézz! Megijedtek. Menekülnek?” – csillan fel a remény.
Láttam, hogy mögém néztek, mielőtt menekülőre fogták, hát megpördültem, hogy lássam megmentő-e, vagy csak egy még nagyobb rém.
Először csak szürkülni láttam az amúgy is színtelen erdőt. De ez nem maga a szürkület, mert gomolyogni kezdett a fák látványa. A szürkeség egyre sűrűsödött. Mintha erősen kormozva égne valami, és fekete füst lepné el az egyik facsoportot. Gervid csak mormolt és mormolt, egyre hevesebben járt a keze, a kék szeme pedig szinte izzott, ahogy idézte azt a bizonyos Fekete Ködöt. A feketeség nem úgy mozgott, mint a füst, mintha szél fújná, hanem mint egy lény, saját akarattal. Közeledett felénk.
Gervid felém fordult, és önelégülten vigyorgott egy pillanatig, de aztán összeszűkült szemmel megragadta a karom:
– Bocsika, Shevalan, de az előző beparázásod után nem bízom benned! – tette be a sarkát az enyém mögé, belém kapaszkodott és teljes erővel elvetődött.
Nem voltam felkészülve rá, így könnyen kibillentett az egyensúlyomból. Hiába volt még mindig csenevész alkatú, és hiába voltam én képzett harcos, meglepett és magával sodort. Egyenesen bele a fekete ködbe!
