7. Spárta gyermeke
„Túlélem, csak csont tört, de azért siess!” – hallom újra anya hangját az elmémben.
Nem, ez nem hallucináció. Telepátia. Nem kell hozzá varázserő, de ezt úgysem hinné el nekem senki…
Amúgy biztosan bolondnak nézhetett az, aki az elmúlt percekben engem lesett. Eddig a tehetetlenségtől idegesen járkáltam fel és alá a Brunswick mauzóleum lépcsőin. Néha két kézzel kapaszkodtam meg a díszes kovácsoltvas kerítésben, nekidöntöttem a homlokom, és onnan néztem a Jet d’Eau-ból elementáris erővel feltörő vízsugarat, aztán elindultam felfelé, de a negyedik lépcsőfokról újra visszafordultam a tó felé, és kezdtem elölről az értelmetlen köröket. Közben meg folyton a telefont nézegettem, mintha a fülemnek nem hinnék az autók zaja miatt, sem a kezemnek, hogy érezném a rezgést.
Amikor anya hangja újra megszólalt a tudatomban, és azt mondta ne aggódjak, akkor újra épp a rácsot fogva bámultam magam elé. Hirtelen hajoltam hátra, talán még kicsit a díszkerítés vasa is megpendült. Lehet, hogy az én örömkiáltásomba akart besegíteni, de valószínűbb, hogy fájdalmában zengett, akkorát rántottam rajta.
Meglepett, és boldoggá tett, hogy anya üzent előbb. Én attól tartottam, hogy apa fog felhívni…
„Mi történt, anya? Sietek hozzád, nagyon szeretlek, ugye tudod?” – üzenem neki. Ha akarnám se tudnám most összehúzni a fülig érő számat. De nem is akarom! Mekkora megkönnyebbülés!!!
Egy perccel később már tudtam, hogy mekkora hülye voltam, ahelyett, hogy csak markolásztam a telefont, már rég megnézhettem volna a járatokat haza. Ha apa tudná, hogy így lebénított a félelem, most nagyon megmosná a fejem. És hát mit tagadjuk, az én múltammal ez elég gáz is… Nem erre nevelt apa.
Nevelt? Kiképzett!
Anya mesélt rémtörténeteket mindig az ő kiképzőjéről, és higgyem el, hogy apa csak kiscserkész-képzést tart hozzá képest. De én mindig úgy éreztem, hogy lehetetlen megfelelni neki. Egy maximalista.
„Rend, fegyelem, kitartás, fiam!” – A kedvenc szavajárása volt.
„Anyád lázadó vére van benned!” – Ezt is hányszor megkaptam, mikor nem a parancsát követtem, ha merészeltem saját megoldással előállni!
„Figyelj már oda, Vadász! Összpontosítás! Ne kalandozzon el a figyelmed folyton, mint anyádnak!” – Még jó, hogy tudom, hogy a világon senkit sem szeret jobban, mint anyát, mert amennyit hallottam őt szapulni, azt hihetném, hogy ki nem állhatja.
Na és persze ott volt az első számú szabály, a „Ne bízz senkiben!”. Hát nem is bízott, még bennem sem: mindent leellenőrzött ő maga is, mielőtt elindultunk egy-egy küldetésre.
De azért ez nem volt egészen igaz. Nagyon is megbízott bennem. Hisz rám bízta az életét! De még hányszor!
Nagyon szeretem őt is. Szeretem, azt is, ahogyan nevelt. Szigorú volt, igen, spártai, de végig tudtam, hogy szeret. Azért követelt annyit, hogy ne hibázzak. Hogy egyedül is boldoguljak.
Hogy mire is tanított?
Először is arra, hogy sose adjam fel, és persze főleg arra, hogy sose bénítson le se félelem, se fájdalom. – Még jó, hogy ma nem látott fel-alá jönni-menni a lépcsőkön, ahelyett, hogy a járatokat keresném, pakolnék és indulnék…
És hogy miket tanított? Mitől kéne tökéletes harcosnak lennem, akinek tényleg semmitől sem kell félnie?
Hát először is célba lőni. Ez gyors sikerélményt ad egy kisfiúnak. Kezdetben nyilván íjjal lőttünk. Eleinte még alig tudtam megfeszíteni a húrt, de naponta gyakoroltatta. Tíz éves koromra már csináltatott nekem saját fegyvert, hiába mondta neki mindenki, hogy ez még nagyon korai. Pedig jó döntés volt. Jól jött a saját íj az új világban! Aztán jöttek a lőfegyverek. Emlékszem, mennyit szidta a coltokat, és valóban nevetségesen pontatlanok is voltak! De aztán egyre jobb fegyverekhez jutottunk. Soha nem tudnám apát legyőzni íjászatban, de mesterlövészként én vagyok a jobb. És ezt ő is elismeri. – Mindig mosolyognom kell, amikor ez eszembe jut.
Utána kezdte a kardvívást. Eleinte botokkal edzettünk. A reflexeimet próbálta fejleszteni. Amikor már jól ment, hogy odakapjam a botot, ahonnan érkezik a csapás, átváltottunk igazi kardokra. Élezetlen pengékkel vívtunk, hogy megérezzem, milyen az acél fegyver kiegyensúlyozása, megszokja a fülem az apró különbségeket. És valóban. Máig csukott szemmel megmondom, hogy a töve vagy a hegye közelében csattant-e össze két kard, vagy az egyik épp a fokával hárította a másik vágását. Sőt! Azt is meg kellett tanulnia a fülemnek, hogy honnan érkezik a levegőt hasító kard, és milyen ívet ír le. Olyan kis nüanszok ezek, amiket az emberek füle meg se hall. „Az életed múlik ezen, Vadász! Vakon is meg kell tudnod védeni magad!” – mondogatta mindig. Elég sok sebesülést szedtem össze közben. Ő bezzeg egyet sem. Pedig hány trükköt kipróbáltam rajta! Mindig arra gyanakodtam, hogy átlát a fekete kendőn, amivel bekötöttük a szemét, de ő azt mondta, a fülével lát. Meg az orrával… A szélirányra is megtanított figyelni.
Aztán jött a közelharc. Pusztakézzel, hisz az mindig nálad van… Nem kevés csontomat törte össze egy-egy ütéssel rúgással. És mire megtanultam kivédeni egy-egy trükkjét, újabbal állt elő. De legalább kamasz koromra olyan repertoárom lett, hogy soha nem győzött le senki. Pedig volt pár alfahím, bármerre is költöztünk. Hol a belém habarodó lányok miatt estek nekem, hol az igazságérzetem miatt, hol egyszerűen csak azért, mert irritálta őket a megnyerő képem.
Jól jött, hogy apa tőrrel is megtanított bánni. Emlékszem, hogy bosszantott, hogy sosem tudtam megvágni! Mindig egy pillanat alatt lefegyverzett. Szóval át tudtam érezni én is a macsók a dühét, amiért hiába támadtak rám késsel, az engem nem ijesztett meg.
Emlékszem, egyszer összeakadtam egy igen gyakorlott maffiapalántával is. Na ő például megvagdosott pár helyen. Épp ünnepeltette magát a csicskáival, amikor leterítettem a kérkedőt. Nem számított rá, hogy ilyen jól bírom a fájdalmat, sem arra, hogy ilyen kemény az öklöm.
Mindent otthagyva menekültünk el abból a városból, mert a digónak elég kiterjedt volt a családja, és igen nagyhatalmú a keresztapja…
Na akkor is kaptam apámtól a fejemre.
Napokig szerveztük, hogy észrevétlenül jussunk be a saját volt lakásunkba, hogy elhozzuk a legfontosabb dolgainkat. A családi kincseinket.
Na de hol is tartottam? Még egy feketepont: „Elkalandoztál, Vadász!”
Ja igen: Genf – Budapest repülőjáratok.
Ez az! Ott is van! Ha csak holnap délután megyek, akkor Julievel még egy randi belefér. Valami nagyon készülődik odalenn a 100 méteres mélységben. Ha elkényeztetem a lányt, biztosan szívesen csacsog majd arról, hogy mi történt, történik ma és holnap a CERN berkeiben. Nagyon izgatottan indult ma reggel munkába, azt mondta, hogy most majd kiderül, hogy meghozza-e a gyümölcsét az elmúlt hónapok, sőt évek előkészítő munkája. Még az eddiginél is nagyobb szabású kísérletek beindítására készülnek, ki tudja, talán ez fog rajtunk segíteni…
Anya végül is azt mondta, hogy most jobban van, biztosan csillapították a fájdalmait gyógyszerekkel. A hírek a nagy hadronütköztetőben folyó kísérletekről megérik a várakozást, ha ezzel előrébb jutunk. Tudom, hogy anya is ezt mondaná…
