Epilógus
– Valdamas Viisas’soturi, – súgja a kis kíváncsi hang a fülembe. Liliana karolt belém, hozzám bújt, mint egy macska. Valamit meg akar tudni, mielőtt a vacsoraasztalhoz érünk. Szeret a teljes nevemen szólítani, nagy súlyt kap a szerelmében a származásom… – szerinted az mezítelen váll az édesanyádé? Tudod, ami édesapád tekintélyt parancsoló arca után bukkan fel a képeken…
Szinte világhírűvé vált Shevalan búcsúüzenete. A felravatalozott teste felett szinte egész Rauhall népe láthatta. Beindult a vetítés, akárhányszor megérintette valaki a testét. Minél nagyobb volt a tér körülötte, annál nagyobb hologramként vetítette maga fölé, így odakinn a téren óriáskivetítőn láthatta a gyászoló tömeg. Ugyanaz a raulalli nép, akiket azelőtt szórakoztatott, akiknek szabadságáért küzdött, akikért hazahozott bennünket: Talán épp az volt élete utolsó cselekedete, amikor Seryn papjának hologramját vetítette ugyanide, a palotatér emelvénye fölé. Elandor hangját felerősítette, bezengte vele a teret, hogy ő lecsillapítsa ugyanezt a tömeget, véget vessen a pániknak.
Temetésére még maga a vil Azadyr sarj is eljött. Talán épp az lágyította meg szívét, hogy Shevalan segítette őt megelőzni százak halálát. Mereven nézte végig a különös nekrológot, és csak akkor láttam megvillanni szemében a dühöt, amikor éppen ugyanez a kérdés fogalmazódott meg őbenne is.
Anya akkor ott a téren már másodszor nézte végig Shevalan búcsúját. Első alkalommal két oldalról öleltük őt apával, akkor rázta őt a zokogás. Bíztam benne, hogy másodjára már nem viseli meg őt annyira, főként így a nagy nyilvánosság előtt! Csak akkor vettem észre, hogy ő egész végig elsőszülöttjét figyelte, amikor Elandornak rávillant a szeme, én meg kíváncsian követtem a fiú tekintetét. Jól ismertem a családi legendát anya elsőszülött fiának Shevalan iránt érzett olthatatlan gyűlöletéről, ezért lestem én az ő reakcióit.
Azelőtt nem láttam még őket együtt! A robbantás óta most először jöhetett el anyám Rauhallba, oda, ahol valaha élt. Az előző éjszakát ő és én nem a palotában töltöttük a herceg vendégeként, mint apám, sem a Mélyerdőben a dominátor vendégeként, mint nagyapám. Anya „haza” akart térni. Anyám Elandor vil Azadyrnak is anyja.
Szóval igen! A nagy kérdés! Anyáé-e a mezítelen hát Shevalan búcsúüzenetében?
Szerencsére ilyesmi csak nagyon kevesek fejében fordult meg: Elandor vil Azadyr, a féltestvérem volt az egyik. Elandor Valkolinna, a nagyapám a másik. A szarkazmus nagymesterét Gervidet nem is számolom, ő azelőtt is folyton erre célozgatott. De bennem is akadt kétely, hogy honnan jön az a kép. Én ugyan pontosan tudtam, hogy kinek szóltak a „szívem szerelméhez” intézett sorok, ráadásul azt csak én tudhattam igazán, hogy mit jelentettek: „…emlékeid keresd, idilli nyugalom töltse el lelkedet, ha a földnek adományát tenyeredbe veszed.” Azt viszont egyedül apám tudhatta, hogy mi minden volt emögött… Már ha egyáltalán tudott mindenről, ahogy Shevalan állította!
„Hidd el, hogy a gyász egyetlen igazi ellenszere ez lesz!” – Shevalan ezzel vett rá a végakarat végrehajtására.
Igaza volt a bárdnak! Félve adtam édesanyám kezébe a türkiz zöld kavicsot, amikor megérkezett közénk Rauhallba. Előtte apa vállán zokogott, felém kisírt szemekkel fordult már, mikor kicsit összeszedte magát. Miközben apa nagyapámat üdvözölte, és hosszasan beszélgettek a történtekről, akkor kértem anya kezét a bal tenyerembe.
Nem szóltam neki egy szót sem, csak lágyan tartottam a kezét. Az én jobbomban ott lapult már Shevalan kavicsa. Belehelyeztem puha tenyerébe. Egy pillantásra hagytam, hogy lássa, mit tart, mielőtt rázártam az ujjait. Tudtam, hogy a Földet juttatja eszébe maga a látvány, de arra sokkal kíváncsibb voltam, működik-e Shevalan emléktárolójának kódja.
A saját kavicsomnál sosem voltam benne teljesen biztos, hogy csupán a saját fantáziám játszik-e velem, vagy valóban Nimród emlékeit látom, és érzéseit élem át… Túl jó az empátia érzékem, és vizuális alkat is vagyok, simán lehetett volna placébó az egész…
Anya csak egy fél pillanatig nézett rám csodálkozó szemmel, de aztán, bár ugyanúgy állt, ugyanarra nézett, de addigra már egészen mást láthatott. Nem velem volt, messze járt! Azt nem tudom hol, és csak sejthetem, hogy mikor, mert csakis ő ismerhette meg a kavics titkát…
Vagy mégsem csak ő?! Egy perccel később, nem is törődve azzal, hogy nagyapát félbeszakítja, anya apa tenyerébe helyezte a kavicsot. Szinte csüngött rajta, úgy leste a reakciót. Arra számítottam, hogy apa sem érezheti, mint én. De nem ez történt!
Nem szóltak egymáshoz, nem kellettek szavak. Apa szeme is megtelt könnyekkel, és odahúzta anya fejét a mellkasára. Ringatta őt. Ő meg csendesen sírt. De nem fájdalomról, csupán meghatottságról árulkodott a testbeszéde…
„…az emlék eredeti tulajdonosa és az emlék alanya…” – jutott eszembe a titkos kód. Hát apa is az emlék alanya! A bárd igazat szólt, hogy semmit sem tett apám háta mögött!
– Hm? – zökkent ki Liliana. – Te mit gondolsz?
– Honnan jut ilyesmi az eszedbe, te lány?
– Én nem is tudom! – pirul el. Majd kigyullad az arca, olyan vörös lett! – Csak valami buta gondolat! Csak mert, tudod, ő is ott élt Rauhallban, meg ő volt mellette Andor vil Azadyr halála után… Ne haragudj, butaság volt!
Nem haragszom. Csak kíváncsi vagyok, beszélik-e ezt mások is…
– Olyan furcsa, hogy milyen hamar túltette magát a gyászon! – tér vissza mégis kettejük kapcsolatára.
– Shevalan maga is utálta a gyászviseletet. Mindig hófehér inget hordott. Te nem nagyon ismerhetted, de ő mindig is arra adott, hogy összeszedettnek és szalonképesnek látszódjon. Őt ne lássa senki elgyötörtnek! Még varázslatot is bevetett, ha épp véres rongyokká szabdalták a ruháját, csak hogy ragyogó fehérnek láttassa öltözetét, jólfésültnek haját és tisztának arcát. – kacagok fel.
– De édesanyád azt mondja, szerinte nem hallt meg a művész…
– Elviszlek majd Rawennbe, és te is látod majd kicsi lány, hogy Shevalan örökké élni fog a műveiben! – terelem el a figyelmét.
Valójában engem inkább anyának az igazi fantazmagóriája érdekel! Azt vette a fejébe, hogy Shevalan újra rávette Gervidet az időutazásra! Az az elmélete, hogy még véletlenül sem időviharba keveredett a bárd a hercegi lakosztály kellős közepén. A helyszínen talált fejvadásznő sem tűnt feketemágusnak, aki kiszívhatta volna az életerejét. Fekete a ruhája volt és a lelke, de sokkal inkább csak egy ügyes, magát jól álcázó és kitűnően lopakodó Rhyomi Róka volt. Shevalant nem ő öregítette meg, a bárd nem ezért hagyott hátra kétezer éves testet.
Anyának mindig erős volt a fantáziája, de még engem is elképeszt ezzel „a csúcson kell abbahagyni” elmélettel. Szerinte Shevalan hőstetteinek az a nap volt a csúcspontja, ezért tért oda vissza meghalni. Kétezer évesen, pimasz vigyorral lőtte le a fejvadászt, miután helyet cserélt a fiatal önmagával. Anyának az a fixa ideája, hogy az egész idővihar fedősztorink is Shevalan fejéből pattant ki annak idején, és biztos tovább-gondolta. Kitalálta, hogyan alkosson utolérhetetlent: ennyi hét leforgása alatt képtelenség ekkora életművet létrehozni, amit Rawenn és Metsär őriz a színes kavicsokban. Ha fokozatosan váltak volna ismerté megfilmesített eposzai és balladái, akkor hamar versenytársakra akadt volna… Mi lenne akkor a hírnevével?! Egy lenne csupán nagy nevek közül, de így, hogy egész életműve egyszerre jelent meg, behozhatatlan előnyre tett szert: művészeti történelmet írt!
Már-már meg is tudna győzni anya a kreatív érveléssel, …de áh, a csudába is! Hol van akkor most Dallamor dan Shevalan? Ő nem az a fajta, aki másfél évezredet képes lehúzni remeteként a világ elől elbujdosva!
– Köszönöm a vacsorát, Viisas’soturi asszony! – mosolyog kedvesen anyára Liliana.
– Váljon egészségedre leányom! – pakolja össze a tányérokat anya.
Liliana serényen segédkezik, cipeli anya után a konyhába a húsostálat. Őszintének tűnik a lány rajongása, nemcsak bevágódni akar leendő anyósánál, de valamelyest példaképnek is tekinti.
Sok mindenben hasonlít rá: Harcosnak tanul ő is, egyike a küldött újoncoknak. Pethronasnak ő sem épp a kedvenc tanítványa, és őt is csalogatja a külvilág. A kis zizi jobban izgult attól, hogy Rauhallba mehet, mint attól, hogy milyen lesz az éles bevetés! Én pont emiatt figyeltem fel rá. Nem érzem magam otthon itthon! Olyan társra van szükségem, aki képes boldogan élni Metsär erdőségein kívül is, ha mellettem lehet.
– Mit látsz a fiamban, Lilianmerenthas? – szegezi neki a kérdést anya abban a hitben, hogy én már nem hallom őt. De Lilianát nem kell félteni! Nem ijed meg, nem kezd hebegni, őszinte és nyílt:
– Nem igazán tudom asszonyom, mit gondoljak! Fél évvel ezelőtt fakarddal hadonászva szaladgált a Tanácsháza előtt, míg az apját várta veled. Kicsiny gyermek volt. Erre egy hónappal később meglett férfiként nézett le rám, amikor elvonult előttünk az őrzők gyűrűjében. Kéretlenül is sorfalat álltunk az út mentén, amikor elterjedt a hír, hogy Triandalas hazatért. Magasztos csendben néztük végig a hősök menetét. Bár vér és fekete nyálka szennyezte, szakadt ruhákban vonultatok, mi mégis diadalmenetnek éreztük! Mind tisztelettel hajtottuk meg fejünket, amikor elhaladtatok előttünk, és mind döbbenten néztünk össze, hogy mennyit változtatok. Találgatások indultak meg a menet mögött összezáró sorfalban, hogy hová lett a gyermek, és ki ez a férfi. Egyesek biztosra állították, hogy csakis Valdamas lehet, hisz apjára is, anyjára is nagyon hasonlít. Egyre többen hitték, végül mindenki, mert láttuk, ahogy a dominátor fogadta a családját. Tudod, szerintem nagyon megható volt! A közelállók szerint zokogott örömében, amikor átölelt benneteket: legelőbb is téged, aztán a fogadott fiát Triandalast, és végül egy pillanatnyi vonakodás után az ismeretlen felnőtt férfit is szorosan karjába zárta.
– Tudom, lányom, hogy elfogadta őt a nép ilyennek, de engem az érdekel, hogy te mit érzel.
– Akkor láttam őt újra, amikor a küzdőtársam a földre teremtett, és Pethronas csak intett, hogy felállni, és újra! De kificamodott a vállam az eséskor, lebénított a fájdalom. Tudtam, hogy mit gondol erről Pethronas: az életünk múlik azon, hogy talpon állva nézzünk újra farkasszemet a támadóval. Pethronas szigorú szemét láttam, a mögüle áradó vakító napfény fokozta a fájdalmam. Úgy éreztem vége a kiképzésemnek nem juthatok el küldöttként távoli országokba. És ő akkor lépett elém: Kitakarta az éles fényt, lenyújtotta a karját, bíztatott a szemével, felsegített, és amíg én azon méláztam, ki is ez a titokzatos felnőtt gyermek, ő egy hirtelen mozdulattal rántott egyet rajtam. A csillagokat láttam a fájdalomtól, de csak egyetlen pillanatra, aztán enyhült a kín.
– Helyére rántotta a vállad.
– A vállam, és az eltökéltségem is! Már nem hagyhattam ott Pethronast, mert csak ott remélhettem, hogy újra láthatom őt. Többször is próbáltam a közelébe jutni, és beszélni vele, de edzés után Pethronas mindig elvonult velük, hármasban tanakodtak, mindenki mást kizárva. Azon tűnődtem, hogy az idővihar, amiről a Fekete Köd legendája szól, vajon hogyan dobhatta ki magából a tíz éves gyermeket négyszáz éves testtel, és bizony nem tíz, hanem négyszáz éves lélekkel.
– És mit beszél erről a nép, Lilanmerenthas?
– Elintézik annyival, hogy Viisas’soturi vér folyik benne. Lavallos, Pethronas és Triandalas vére. Az ő testi és lelki adottságaik, tehetségük, elszántságuk lakik a gyermekben, és hogy a test nem öregedhet a lélek érése nélkül.
– Ideadnád a leveses tálat, kérlek, leányom?
– De én azt is érzem, hogy nekem nem elég ennyit tudnom! – folytatja kérés nélkül Liliana.
– Nem-e? – kérdez vissza anya. Hátra is fordul.
– Nevetségesen hangozhat, de fél éve a tündéri kisgyermeket akartam megcsiklandozni, hogy kacagjon, de most is ugyanezt szeretném tenni. Csak most egészen más érzelem hajt! – áll anyám elé a lány. – Valdamas kacagása a legszebb örömöm az életben!
– Értem – mondja a szemébe nézve, de aztán elfordul, pakolászik. – Értem, hogy kívánod a testét, lelkét, azt is kihallottam, hogy kíváncsi vagy a Metsäron kívüli világra, és ha Pethronasnál helyt állsz, hát elhiszem, hogy rátermett is vagy.
Ekkor visszafordul és mélyen néz a lány szemébe:
– De nem hiszem, hogy mindenre felkészültél!
Na most már tényleg be kell lépnem a konyhába, és egyben a beszélgetésbe is. Óvón ölelem át Lilianát, bár tudom, hogy anyám csak jó akar. Mindkettőnknek.
– Bízd ezt rám, édesanyám, kérlek!
Magam felé fordítom a lányt, és átkarolom gyengéden.
– Boldog leszek mellette! Sokban hasonlít rád, anya. Ő is életre való teremtés, bármilyen világban megállná a helyét…
– Pont ettől félek, fiam! Nem találod a helyed, sem itt, sem Rauhallban. Visszavágysz a kütyüid közé, a kényelmes luxusba, a tudomány világába. De Liliana fel sem tudja fogni, mit vállal veled! Láttam a türkiz kék kavicsot! Elő-elő veszed, nézegeted, tenyeredbe zárod.
– Te és apa bárhol vagytok EGYÜTT, az maga az otthon! Úgy-e? – fogom meg anya kezét. – Miért ne lehetnék én is így Lilianaval?
– Nem vagy-e boldogabb itt a tieid között? Ahol mindenkinek természetes a hosszú életed és a gyógyító hatalmad?
– De idehaza sem szabadulhattam meg a titkolózástól…
– Ti miről beszéltek, Valdamas? – néz rám Liliana.
Kíváncsi, de aggódó is a szeme, ahogy bennem is kavarognak még a kétségek…
