8. Csodadoktor
Mindjárt hazaérek, de az utolsó szakasz sajnos földút. Talán nem is ártana visszavenni a sebességből, de hát szorít az idő… Apa hívott, elmesélte, hogy anya elbagatellizálja a dolgot. Nem elesett, hanem elgázolták, és nem egyszerű csonttörése van, hanem combnyaktörése.
A műtétbe persze nem egyeztek bele, mostanra meg a combfejet ellátó erek elkezdtek elhalni. Egy sebészeti beavatkozás vérvizsgálattal is jár, hogy milyen vért készítsenek a páciensnek. Anya vére viszont megint összetrombitálná a fél kórházat. Apa vére miatt egyszer már fel kellett szívódnunk: Egy balul elsült küldetésben apát lelőtte egy mesterlövész, és a járókelők által riasztott mentők túl gyorsan értek ki hozzá. Én már csak a szirénázó autót láttam eltűnni a helyszínről, és a méltatlankodó szemtanúktól tudtam meg, hová vitték. Szerencsére élt még, mikor bejutottam hozzá az intenzívre, de hiába jutottunk ki észrevétlenül, a véreredményét megvitató konzílium miatt el kellett hagynunk azt az országot.
Szóval anyának rám van szüksége, nem orvosokra. Még ha nincs is közvetlen életveszély, akkor is igyekeznem kell hozzá. Összekaptam magam, lemondtam a randit Julievel, átfoglaltam a délutáni járat helyett a reggelire, és már száguldok is hazafelé.
Száguldok?! Jókorát zöttyen az autó, én meg majdnem elharapom a nyelvem. Apáék nagyon makacsok! Csakis mélyen az erdőben hajlandók élni, pedig most mennyivel jobb volna, ha aszfaltos út vezetne hozzájuk! A budgetesek nem nagyon fognak örülni, ha szétrázom a kocsit! Mégiscsak lassítok, mert termetes gödröket vájt ki a vízmosás.
Nagyokat ringatózik a kocsi, meg-megfeszül a bőrszíj a nyakamon. Eszembe is jut, hogy megtapogassam a rajta függő nehéz medált. Sőt, elő is vehetném már, hadd lógjon csak a pólón kívül, ahogy mindig is hordanom kéne. Büszkén, elhivatottan. Ahogy egy paphoz illik! Az otthoniak biztosan azt mondanák, nem is vagyok méltó viselni a szent szimbólumot, mert rejtegetve hordom…
Ni-csak! Ott rohan elém Testőr, hangosan csahol. Kedvem lenne megállni és megsimogatni, amiért így örül nekem, de most csak elhúzok mellette és rohanhat utánam.
Apa is meghallotta Testőrt. Már az ajtóban vár. Nem is pakolom ki a cuccom, még a kabátom sem kell, úgyis csak pár lépés a bejárat. Testőr már a lábamhoz dörgölőzik, még lenyúlok, hogy a fejét megvakarjam, de tudja, hogy a küszöbnél meg kell állni.
– Már nagyon vár anyád, Vadász!
– Szia Apa!
Egy vállveregetés a válasz, amivel egyben sürget is a szoba felé.
– Szia Kicsim! – mosolyog anya, de nagyon elgyötört arccal.
– Anya! – sóhajtom, miközben arcára simítom a kezem, és puszit nyomok a homlokára.
Épp kérdezném, hol fáj, de apa már takarja is ki a jobb csípőjét. Nem kell, hogy lássam a bőrét, sem az, hogy kitapintsam a törött csontot a gyulladt izmok alatt. Csak ráteszem a jobb kezem, ballal megmarkolom a viharmadarat, és belekezdek a gyógyító imába. Az itteniek számára ismeretlen nyelven kiejtett szavak beindítják a titokzatos energiák áramoltatását.
Ez elmém ilyenkor erősen koncentrál. Ez egy különleges állapot, amibe ilyenkor kerül, máig megmagyarázhatatlan jelenség. Tudós vagyok, a biológiát, fizikát, de még az asztrofizikát és a kvantumelméletet is tanulmányoztam, de nem tudom megmondani, pontosan mit gyűjtök ilyenkor össze, honnan jön, és hogyan használom az adott célra. Legjobban talán a chihez tudnám hasonlítani. Az érezhet hasonlót, aki elképzelte már, hogy magába gyűjti az univerzum valamiféle titokzatos energiáját, és mondjuk gömbbé formálja azt.
Nincs tudományos magyarázata a chinek, ahogy a manának sincs. Pedig ez nagyon is létezik. Teljességgel láthatatlan, nemcsak érzékszervekkel, de műszerekkel sem észlelhető. A Nagy Hadronütköztető műszerei sem találják. Ezért is várom annyira a CERN új projektjét, a részecskegyorsító továbbfejlesztését. Persze ez is lehet, hogy ez a valami nem is anyag, csak tiszta energia.
Ha képes lennék láthatóvá tenni, mondjuk apró fénypontokkal megszínezni, akkor most azt láthatnád, ahogy a körülöttem lévő térből egyszer csak felém kezd áramolni millió apró fénypont. Van belőle mindenütt: nemcsak a szobában, a házban, nemcsak ebben az erdőben, nemcsak a Föld légkörében. Ha megfesteném fénnyel, nem látnál többé fekete éjszakát! Tele van vele a világ! Mindenütt ott van, csak nem használjuk. Sőt legtöbben nem is tudnak róla, hogy körülvesz minket.
Jó-jó, én használom igen. De én sem tudom megmagyarázni, mit és hogyan.
Most éppen gyógyítani fogok. Legtöbben csak azt mondanák, hogy csodát teszek. Annyit láthatsz, hogy felizzik a medál a kezemben. Nem vagyok képes neked megfesteni fénnyel a láthatatlan energiát, ahogy kivonom a környezetből, ahogy áramlik felém és magamba szívom, de mire a szimbólumomhoz ér, már annyira koncentrált, hogy önmagától is felizzik, láthatóvá válik. Kékes a fénye, amikor gyógyításra használom.
Nem elektromosság, ez nem olyan, mint a defibrillátor. Másfajta energia, és más a működési mechanizmus is. Bal kezem az egyik pólus, az szorítja ökölbe a szimbólumot, és az ott szemmel is észlelhető energia áramlik át a testemen, eljut a jobb kezemig, onnan pedig a megérintett testrészig.
Nem én tudom, hogyan forrasszam össze a csontot, nem én tudok másodpercek alatt csont- és porcszövetet növeszteni, érfalat regenerálni, vérkeringést helyreállítani. Isteni hatalom ez. Az én esetemben Seryn istennő gyógyító hatalma.
Tudom mit gondolsz! A tudomány éllovasa isteni erőben hisz?!
Furcsa dolog ez valóban! Hidd el, nem csak azt az űrt töltöm be a hittel, amit a tudomány képtelen megmagyarázni! És nem is kötelességből hiszek, csak mert papi hatalmat birtoklok. Azért hiszek, mert számtalanszor láttam már működni! Te vajon nem hinnél, ha haldoklót látnál egyetlen imától felgyógyulni?
Nem vagyok jó pap, ez igaz: Nem hordom ruhán kívül a vallásom szimbólumát, nem hirdetem büszkén és fennhangon, hogy te is higgy Seryn hatalmában, és nem állok neki gyógyítani úton-útfélen, ha rászorulót találok, ahogy a mesterem tette. És még magam is kételkedem a Viharistennő létezésében. Mármint abban, hogy ennek a hatalomnak bármi köze is volna egy szeszélyes nőhöz. De annyi biztos, hogy van egy felsőbb hatalom. Az mozgatja a világot, uralja ezt a titokzatos hatalmat épp úgy, mint a mindennapos fizikai világunkat, vagy akár a sorsnak becézett „véletlenek” sorozatát.
Mifelénk a többistenhit dívik. Seryn csupán egy a sok közül. A vihar istenének hívják, de ő uralja szinte az egész természetet: nemcsak az időjárást, de az állatokat is. Ezért házasítja össze a villámot és a madarat a szent szimbóluma. Kábé úgy képzeld el őt, mint Arthemist az Olümposzon, vagy Dianát Rómában. Csak egyetlen megszemélyesítése az ismeretlen nagy hatalomnak.
Anya is hisz: csókolja már a szimbólumot, hogy biztosítsa a felgyógyulását. Nyom nélkül tűnt el a törés, nincs többé fájdalom.
Másokon is segíthetnék, és néha szoktam is. De szigorúan titokban! Jobb, ha maga se tud róla, hogy én segítettem. Csak bajt hozna a fejemre, ha terjedne a hírem. Az embereknek amúgy sem lehet csodát tenni! Mindenképp maradnának szkeptikusok, akik megpróbálnák bizonyítani, hogy nem is igaz a gyógyulás, vagy kamu volt a betegség: rossz a műszer, összekeverték a röntgenfelvételeket, és persze rögtön a hozzávaló laborleleteket is…
Jézus Krisztus se járt olyan jól: Gyógyított boldog-boldogtalant, aztán mi lett a vége? Na jó, van majdnem kétmilliárd híve, meg hozzá igazították utólag a naptárt is, de azért nem lehetett kellemes kiszenvedni ott a kereszten. Manapság sem járna sokkal jobban: addig vizsgálgatnák az agyhullámait, hogy hogyan csinálja, míg bele nem halna.
Apa zökkent ki a filozofálgatásból.
– Gyere ide, fiam! – nyúl hátulról a hónom alá, elhúz anya ágya mellől, ahol eddig térdepeltem. – Hadd öleljelek meg!
– Legalább ilyenkor hazatévedsz, ezért is törtem össze magam – nevet anya, miközben kikel az ágyból.
Ráteszi a kezét ő is a hátamra, várja, hogy apa átengedjen neki. De apa még tart.
– Tényleg jöhetnél többször, Vadász! Hiányzol! – viszonzom én is az erősödő ölelést. Érzem, hogy ez fontos neki.
– A lányok meg a tudomány jobban leköti, mint a szülők. Ez azért nem meglepő… – Mondja anya, és kezével sürgeti apát, hogy engedjen már el. – Tudod, kicsim, mi akkor voltunk boldogok, amikor megnősültél, és unokáink voltak.
– Anya! Ezt ne kezdjük újra! – mondom, miközben hozzám bújik, és a hátát simogatom. – Te is tudod, mennyire fájdalmas elveszteni őket! De még annál is nagyobb gond, hogy hol neveljük fel anélkül, hogy pár évente költözködni kelljen. Manapság már nem lehet úgy elbújni, mint azelőtt.
– Tudod, hogy igaza van, kicsim! – erősít meg apa, s közben a már engem ölelő anya hajára nyom egy vigasztaló csókot.
