V. A Fekete Köd
– Nem én voltam! – nyögtem lázálmomban. Pethronas arca kísértett.
– Tudom! Én tudom… De asszem, én vagyok az egyetlen. Mindenkit próbálok meggyőzni, de nem egyszerű! Az elfek konokok. Főként a metsäriak… – Ismerős a hang. Fiatal. Nyeglén könnyed.
Újabb hűs kendő kerül a homlokomra.
Minden erőmet összeszedem, és végre sikerül: Felnyílik a szemhéjam.
Éles a fény a szememnek, pedig biztosan félhomály van. Nincs is ablak, csak egy lámpás.
Az alak elmosódott, és hullámzó is.
– Gervid?
– Örülök, hogy magadhoz tértél, dalnokom! Pethronas nem vitte túlzásba a kegyelmet.
– Hol vagyok?
Fájdalmas beszélni. A levegő is nehezen jár, az ajkam is feszít.
– Metsärban.
– Mi történt?
– Mire emlékszel? – teríti újra a hűs rongyot a homlokomra.
– Fogalmam sincs már mi volt lázálom, és mi volt a valóság… – csak nehezen, rekedt hangon ejtem a szavakat, de jól esik, hogy engedelmeskedik a nyelvem a saját akaratomnak. – Például ez a hely barlangnak tűnik, de ez is teljes képtelenség! Halkan záródó ajtó, finom elf munkára vall, de mit keres egy ilyen ajtó egy barlangon? Az elfek gyűlölik a barlangokat!
– Épp ideális hely egy cellának, nem úgy véled? Ha egy elfet ide zárnak, nem épp csodás kilátással és friss levegővel akarnak a kedvére tenni…
– Cella?!
– Hát, barátocskám, épp Pethronas fogja vagy. Nagy nehezen vettem csak rá, hogy egyáltalán elhozzunk onnan.
– A Kárhozottak Földje? Az valóság volt? – köhécselem.
– Hát te mindent megtettél, hogy ne a valóságot lássuk! – vigyorgott.
– Nem én voltam!
– Ahogy a „szegény” megboldogult Saironthal is megjegyezte, hogy tudna egy varázsló mindenki által látott és hihető illúziót létrehozni? Az te voltál, barátom! Méghozzá mestermű volt!
Nem tudom, mennyi ebből az elismerés, mennyi a maró gúny. Ez a kölyök még Triandalast is ki tudja hozni a sodrából… Nekilendültem, hogy felüljek tiltakozni, de csak egy szánalmas rángás lett belőle.
– Hohó, lazíts öreg! Épp a tehetséged méltattam! Azt hittem az kedvedre való!
Csak morogni tudok rá, mint egy pórázzal visszatartott kutya. Ha volna erőm, már a nyakát szorongatnám.
– Mondtam már, hogy én tudom, mi történt. Nyughass, na! Tényleg nem te vagy a hibás!
– Sosem bántanám a metsäri elfeket! – köszön vissza az utolsó álmom.
– Bélyeg volt a hátadon – közölte tárgyilagosan.
Elkerekedett szemmel néztem rá.
– Emlékszel a vörös boszi nyakára? Visszatekertettem veled a képet aznap éjjel Cortina falai alatt. Na pont olyan volt ez is. A lapockád alá rajzolta fel. Valószínűleg még hajnalban. Ugyanaz a jel, ugyanaz a mágus, ugyanaz az akaratátvitel.
– Sosem bántanám…! – tudom, hogy magamat ismétlem, de most már megnyugtat, hogy igazam volt.
Válasz helyett újra cseréli a vizesborogatást. Igazán szánalomra méltó lehetek, ha Gervid örök csipkelődő nyelve nem csap le újra meg újra.
– Rettenetesen hasogatott a fejem! – próbálom magyarázni.
– Mert nagyon erős mágiát kellett bevetnie Saironthalnak, hogy megtörje az akaratod. Most nem vált épp hasznodra, hogy makacs vagy, mint egy öszvér – gúnyolódik velem.
– Metsärt képzeltem magam elé, mert az édes emlékek, a gyönyörű látvány enyhítette a fájdalmaim. De arról fogalmam sem volt, hogy kivetítem nektek az elmém képzetét! Magam is azt hittem Metsärba lépünk át végre.
– Attól enyhült a fejfájásod, mert azt tetted végre, amit Saironthal elvárt tőled, így nem kellett már küzdenie az elméddel. Végül is zseniális húzás volt tőle, el kell ismernem! Becsméreltem őt akkor, hogy feldühítsem, pontosabban szó szerint feltüzeljem, hogy óriási energiákat pazaroljon el egy megsemmisítőnek szánt tűzcsóvába. Ez be is jött. Láttad a mutatványom? – meg sem várja a válaszom: – Ja, persze hogy nem! Épp a nyálkás földet ölelgetted…
Ezt inkább válaszra sem méltatom. Gervid olyan amilyen, de most ő az egyetlen, akire számíthatok.
– Szóval behúztam a csőbe a vén lángelmét! – folytatja, mit sem törődve az érzéseimmel. – Ha hagytam volna, hogy gondolkodjon, és kifundáljon ellenünk valamit, hát akkor a mi lelkeink is már a Kárhozottak Földjén kísértenének. Nekem tűz kellett! A lehető legnagyobb, erre tettem fel mindent, de látod, bejött!
– Igen. Nem hinném, hogy hord a Quintaris még valakit a hátán, aki így fel tud bosszantani bárkit – mondom rezignáltan.
– Hatékonyság! Cél, eszköz… Ja igen! Épp azt akartam méltatni, hogy Saironthal se volt épp kispályás. Számíthatott arra, hogy nehéz lesz megtörni az akaratod, de utána te már önként és dalolva teszed majd a dolgod, mert megérzed, hogy ez enyhíti a fejfájásod. Sok energiát megspóroltál neki ezzel…
Az lehet, csípős nyelvű barátom, az sajnos lehet. Saironthal nem is választhatott volna jobb segédet nálam: a tiszta emlékképeimmel teljesen élethű lett az illúzió, még a metsäriaknak sem tűnt fel semmi! Oh én ostoba! Vak voltam és bolond! Önző és öntelt! És pont azokat csaptam be, akiket legkevésbé akarnék!
– Pethronas gyűlöl. Hallottam a hangján. – hunytam le a szemem megadón. A lelkiismeretfurdalás újra Peng három szemét láttatja velem képzeletben.
– No igen! Még nekem is feltűnt, hogy nem tart puszipajtásának, pedig mindig azzal vádolnak, hogy nem vágom a többiek érzelmeit. De hát végülis, elég logikus reakció a részéről: elvetted az imádott öccsét!
– Az öccsét?! – pattan fel a szemem.
– No meg az unokaöccsét, és még a sógornőjét is. De biztosan nem az utóbbi miatt rágott be így. Levandertől szívesen szabadult volna mindig is.
Vajon sejti ez a pimasz kölyök, hogy kést forgat a szívemben?!
– Beszélj érthetően! – nyögöm két köhögés közt. – Mi van Levanderrel?! Mit csináltam én Triandalasszal? – Minden erőmet összeszedve markolom Gervid kezét, próbálom felhúzni magam, de belehasít a mellkasomba a fájdalom.
– Arra sem emlékszel, hogy ő mit csinált veled? – Nyúl a tarkóm alá, hogy visszafektessen.
– Nem! – sürgetem.
– Hát talán meg kellett volna állnod, mikor felszólított rá. Akkor nem lőtt volna hátba. Nézd csak, nincs szükséged tükörre, hogy lásd a nyomokat, elöl is szépen látszik a nyílvessző fúrta lyuk!
Most nézem mit mutat. A mindig vakítóan fehér ingem csupa alvadt vér, és szét is hasították, hogy gyógynövénnyel borítsák a sebem.
– Azt hiszed nem akartam én megállni? – könny csordul a szememből.
– Hát erről kell meggyőznöd, meggyőzNÜNK Pethronast, hogy báb voltál csupán. Nem lesz egyszerű… Kezdjük azzal, hogy elmeséled nekem, hogyan került az a bélyeg a hátadra!
– Nem tudom, Gervid, hidd el! – És tényleg: hiába kutatok az emlékek közt, semmi!
– Hunyd le a szemed, és gondolj vissza! Kiolvasom az elmédből, hogy mi történt. Olyan részleteket is tudhat amire nem emlékszel. Biztosan leütöttek vagy elkábítottak…
– Nem! El akarom felejteni! – tiltakozik minden idegszálam!
Az egyetlen emlékem, hogy hajnalban hagytam el Triandalasék szobáját, Levander még aludt. Fogalmam sincs hogyan kerültem a saját ágyamba, hiszen nem terveztem már aludni, csak átöltözni.
Emlékolvasás? Más körülmények között ez lenne a legjobb ötlet, de most nem lehet! Gervid, te nem tudhatod meg a mi kis titkunkat! Triandalast árulnám el vele, és Levandert hoznám szégyenbe!
– Sajnálom, Shevalan, akkor nem enyhíthetem a szenvedéseid. Pethronas nem fog gyógyítót engedni a közeledbe…
– Nem baj! Vezekelek szívesen! – hunytam le ismét a szemem.
„Vezekelsz? Te, hősszerelmes! Te nem vezekelsz, te elringatod magad az édes érzésben, amit csak hármasban élhettek át! Azt sem tudod, miért kell vezekelned! Fel sem tűnt, hogy Gervid nem mondta még, mi történt velük?”
Vakon kaptam Gervid karja után és rámeredtem.
– Gervid! Mégis mi történt velük?
– Elnyelte őket a fekete köd. Davidont és Valdamast. Triandalas utánuk ugrott. Aztán a szíved hölgye is.
– Miféle köd?
– Mágikus.
– Nem mondod! – „Agyoncsaplak szemtelen kölyke!”
Megrázom Gervidet, és szívesen ki is mondanám az utóbbi gondolatot is, de a rám törő köhögés nem engedi.
– Még nem fejtettem meg teljesen a természetét. De magad is ismered az Kárhozottak Földjének történetét, nem? Bárd volnál, vagy mi? Nálatok ez szakmai elvárás!
Lehunyom a szemem. Remélem, ez felér egy bólintással. Persze, hogy ismerem!
– Hatalomvágyó uralkodó, elmeháborodott géniusz, bosszúálló istenek. – suttogom magam elé. Visszafekszem, és a mennyezetnek mesélem tovább a legendát. – Sybilla királyné országa még Rhyom mércéjével mérve is mérhetetlenül gazdag volt. Javainak nagy részét az őrült mágus, Mram’mon elmeszüleményeinek megvalósítására áldozták, hogy Sybilla hatalma tovább növekedjék. Az isteni szépségű, nagyratörő Sybilláról sokan úgy tartják, boszorkány volt: uralma alatt tartotta a géniuszt, kényszerítette, hogy szolgálja őt minden tudásával, varázserejével. Azt mesélik, az istenek bosszúja volt, hogy a varázsló elméje megbomlott. Megorroltak rá, amiért már-már az ő hatalmukkal vetekedett mágiájának ereje. Ez szabadította az országra az átkot: Egyre gyakrabban tomboltak irdatlan viharok, az istenek elüldözték az embereket a vidékről, a makacsok pedig mind ott pusztultak. A legenda szerint végleg elnyelte őket a sötétség. A krónikák szerint Rhyom császára elküldte a Magas-Mágia Mindenható Művelőit, hogy helyreállítsák az egyensúlyt. Papok is érkeztek, hogy kiengeszteljék az isteneket, de mindhiába. Vad természet hódította vissza a tájat, eltörölve az ember kezének nyomait is a vidékről. A romokat benőtte a bozót, a fák közt kísértetek, lidércek bolyonganak. Démonok őrzik a vidék „békéjét” az istenek akaratából, csak be ne tegye ember a lábát többé. Az erdők és mocsarak nem viselik el a behatolókat: embereket, sőt, egész csapatokat nyelnek el. Máskor meg élő teremtmények bukkannak fel a semmiből. Talán csak koncnak vetik őket oda az istenek, a démonok jóllakatására. Mások szerint az élve elnyeltek térnek vissza ilyenkor. A túlvilágról érkeznek, vagy egy másik síkról, ahova száműzte őket a Kárhozottak Földje.
– Ismeretlen síkok, Shevalan, érted?! – szakít félbe Gervid. – Valahová eltűnnek az élőlények, és valahonnan érkeznek. Felfedeztem, hogy néha gyanútlan ártatlanokat is odavet a Fekete Köd, békés síkokról. Szerencsétlenek teljesen felkészületlenek, démonok tépik szét őket! Én azt gondolom, hogy ez a legenda el akarja fedni az igazságot: rémisztő gyerekmese, hogy távol tartson mindenkit. A démonok is pont ezért vannak ott! Szerintem azok az viharok időben és térben nyitnak kapukat. Olyan távoli helyre, amit nem ismerünk. Valakik, még a rhym korban, mindent megtettek, hogy örökre eltitkolják, hogy ilyesmi egyáltalán létezhet! Feketekapunak neveztem el a jelenséget.
– Nehogy rád is megorroljanak az istenek, amiért a tiltott tudást kutatod, géniusz!
Csak félig gúnyos a hangom, mert valóban felmerül bennem ez a lehetőség. Gervid tudásvágya vetekszik Mram’monéval, és képességek terén sem áll messze tőle.
– Haza akarod hozni Triandalasékat, vagy inkább bebújsz az ágy alá a mindent látó istenek elől?
„Ez betalált.” – vihog rám a másik énem.
„Engem gyávasággal nem vádolhat senki!”
„Ha túltennéd magad ezen, te oroszlánszívű, akkor mit hámoznál ki abból, amit a mágusunk sugall?
– Szóval szerinted nem haltak meg? – ezúttal a remény markolta Gervid csuklóját, nem a tehetetlenség vagy a türelmetlenség, mint az imént.
– Én egészen biztos vagyok benne, hogy élnek! Remélem hamarosan megtalálom az idegen síkok megnyitásának módját. Pontosabban annak a bizonyos a síknak a kulcsát, ahova őket vitte a Fekete Köd. Na jó, de most pihenj! – állt fel, indulni készül.
– Hogy a csudába tudnék pihenni? Ilyeneket mesélsz nekem, aztán itt hagysz? Tehetetlenül?!
– Szedd össze magad, Shevalan, mert elmegyünk értük, amint rájövök, hogyan működik az a köd!
– Tudod, Gervid, ez vérlázító, hogy hogyan tudsz ilyen hangsúllyal beszélni minderről! Mintha csak egy játék volna a számodra! Egy újabb izgalmas kihívás. Logikai feladvány.
– Mert az is! Erről még Carmon Tarban sem tanítanak! Én magam fogom kideríteni. És Triandalas büszke lesz rám!
Igaza van Levandernek! Apát lát Triandalasban ez a kölyök. Vele is gúnyos, mint bárki mással, de őt szereti. Ismeretlen apja helyett Triandalasnak akar megfelelni.
Még mindig kölyök. Játék neki a világ, pedig emberek hullanak körülötte. Láttam csatában is. Fölényes és gúnyos, élvezi a helyzeti előnyét. Ambíciója és makacssága a legkiválóbb mágusok közé emelheti őt, ha megfogadja Triandalas tanácsait. Éles elméje az egekbe repíti! Már, ha agyon nem csapja előbb valaki a pimaszságáért.
Pont rá van szükségem. Egy a célunk. Bár ő előbb Triandalast, én inkább Levandert menteném, de az most egyre megy. Nélküle sosem jutnék a nyomukra…
– Ne hagyj itt! – nyúlok utána.
– Nem lophatom itt a napot, még az átjáró kulcsa sincs meg, és fel is kell készülnöm, mert nem túl vendégszeretők azok a démonfajzatok ott a Kárhozottak Földjén. Ki kell gondolnom, mi minden kellhet az útra és össze kell szedegetnem. Például ki tudja miféle nyelveken értenek arra felé az emberek? Van is erre egy ötletem… Carmon Tarba kell mennem! – morfondírozik.
Az utolsókat már szinte csak magának mondta hangosan gondolkodva. De hirtelen felém fordul, és ezt már kimondottan nekem szánja:
– Különben sem szeretem a barlangokat. Még jó, hogy én kimehetek innen…
– Vigyél ki!
– Sajnálom öregem, akinek fontosabbak a titkai, mint a szabad levegő és a napsütés… Ja tényleg! Tudtad bárd, hogy csillagfényes éjszakát jósolnak mára? – szól még vissza a csukódó ajtót megállítva egy pillanatra.
Apró szilánkokra törik a díszes agyagtál, ami a sebtében behúzott ajtón csattan. A véremtől pirosló víz áztatja a döngölt padlót az ajtó előtt. Már érzem, hogy nem fogok jó pontot kapni érte a vendéglátóktól, de mégsem tűrhettem ekkora sértést!
