11. Külső személő
Shevalan kiviharzott, kínos csendet hagyott maga után.
Ő is tudja. Azt is, hogy ez volt a legjobb, amit most tehetett: meghátrált.
Nimród már egy ideje az anyja ölébe kuporodott, Vanda is nagyon kellemetlenül érezte magát. Eleinte még próbáltam békítőként fellépni az egymásnak ugró felek közt, de úgysem tehettem semmit. Anya tehetett, és tett is.
Bennem viszont beindult a védelmi ösztön, ami azért valahol ironikus: nem akarok ennek a kisfiúnak az apukája lenni, sem Vandának a párja, mégsem tudtam ellenállni az ösztönnek, hogy „biztonságba helyezzem” őket.
Amikor Shevalan felpattant, hangosat csikordult a széke, és megfagyott a hangulat, ahogy kiabáltak egymással. Nimród ösztönös mozdulattal menekült anyja karjába. Akkor még nem álltam fel, de nem sokkal később csendesen odaléptem mögéjük, és szavak nélkül, gyengéd érintéssel kísérni kezdtem őket a szobám felé.
– Jól laktál, kisember? – kérdeztem megemelve a buksiját, hogy rám nézzen, amikor behúztam magunk mögött az ajtót. Nem szólt csak a szemével „bólintott”, nagyon meg volt szeppenve.
– Mi történik, Ádám? – kérdezte aggódva Vanda, közben óvón magához ölelte fiát.
– Ne is törődjetek vele! Apa barátja kicsit lobbanékony alkat. De mindig kibékülnek végül.
– Verekedni fognak? – kérdezte aggódva Nimród.
– Nem, dehogy! Apának nagyon erős az önkontrollja. Az tudod, mi?
– Aha: tud uralkodni magán. De a másik üt?
– Nem fog. Ő is tudja, hogy apa fél kézzel lecsapná! – próbáltam oldani a hangulatot.
Apró mosoly lett a válasz. Na akkor még egy kis elterelés:
– Neked kész minden házid?
– Ü-üm…
– No akkor nosza: ugorj neki! Mire visszajövök kész legyen!
Megsimogattam Nimród buksiját, aztán édesanyja arcát, hogy feloldjam az aggodalmasra fagyott arcizmait. Ezt az érintést is siker koronázta, mosolyt csalt az arcára, még ha csak átmenetileg is.
Rájuk csuktam az ajtót.
Most a szobám ajtaja előtt állok, mint egy testőr, vállszéles terpeszállásban, karba font kézzel. Rosszallóan nézem a jelenet végét. Most csapódik be Shevalan mögött az ajtó.
Anya pótcselekvéseket csinál: rendezkedik, pakolgat. Elsőnek Shevalan maga alól kirúgott székét tolja helyre, majd Vandáékét. Aztán szedi le a terítéket…
– Elmarad a bunyó? – kérdi Gervid a beállt csendet megtörve. – Aj, pedig megnéztem volna!
– Shevalan odavan a drámai hangvételért – legyint apa. – Majd lecsillapodik, és akkor beszélhetünk.
– Kétlem, hogy a trubadúr egyhamar megbékél és együttműködik – dől hátra lezseren Gervid.
– Áh, nehogy azt hidd! – szól bele anya is. – Shevalan csak lobbanékony. Amilyen gyorsan dühbe gurul, olyan gyorsan le is higgad. Csak meg kell kicsit cirógatni a haját, és visszaváltozik a mi szellemes és elragadó barátunkká.
– Én meg nem cirógatom! – tiltakozik Gervid.
– Triandalas? – néz hamiskásan apára anya.
– No persze! Jól néznénk ki!
– Hát, gondolom te se jelentkezel önként, Valdamas… Akkor csak én maradtam.
Értékelem, ahogyan anya próbálja oldani a feszültséget. Meg is mosolyogtat a hanghordozása és a mimikája, amit bevet hozzá.
– Ki ne menj hozzá! – tiltja meg apa szigorú hangja. – Nem érdemli meg! Főljön csak a levében még egy ideig!
