XXI. Az idő, és annak rövid története
„Nem tudom, mennyire volt bölcs döntés bejönni!” – hallom elmémben megszólalni Gervid hangját. Feszültnek látszik. Én is az vagyok.
A nőt láthattuk meg elsőnek, aki kocsival elhozott, és egy gyermeket mellette, csendben és eléggé értetlenül figyelnek. Most viszont két, íjjal felfegyverzett ember néz velünk farkasszemet. Izmaim ugrásra készek, bár egyenlőre nem tartják ránk a fegyvert.
Levander most odalép az idősebbik elé. Hozzábújik, lágyan, bizalommal, ahogy Triandalashoz szokott. Azt akarja, hogy ne tartsunk tőle? De ki tudná jobban, mint egy bárd, hogy bárki alakja, hangja és mozdulatai leutánozhatók!
– Kik ezek az emberek, Levander? – kérdem gyanakvóan.
Gervid viszont a köpenyében matat. Kihúzza a fürkészt, a rúnákat lesi.
– Az ott Triandalas! – néz fel döbbenten.
– Lehetetlen! – kapom ki a kezéből. – Ez egy ember! Láttál te már rövid hajú, kerek fülű metsärit? Triandalas még nem is ilyen érett férfi…
– Nézzétek! – Levander hátratolja vörös csuklyáját és a füle mögé tűri a rövid haját.
„Na ezt magyarázd meg nekem, hősszerelmes! Ennyit a bizalmadról! Meg a szaglásodról!”
– Emberré váltatok? Idősebbek is lettetek! – kérdi Gervid. Ő a fürkésznek hisz, nem a szemének.
– Nem, Gervid! Egy elf négyszáz év alatt sem válik emberré. Csupán ennyit vártunk rátok! Nem siettétek el! – mondja epésen az idősebbik, hibátlan metsäri kiejtéssel.
Döbbenten nézek Gervidre.
– Nem az a kérdés, hogy mi hogyan öregedtünk meg. A kérdés az, hogy ti miért nem! Gervidnek már élnie sem kéne! – szegezi nekünk a kérdést a férfi. – Úgy néztek ki, mintha csak egy hete váltunk volna el!
– Öt hete volt – igazítja ki Gervid. – Valamit elnézhettem! Eszembe sem jutott, hogy nemcsak a térre, de az időre is oda kéne figyelnem! – mélyed gondolataiba.
– Hogy fogunk hazamenni? Milyen időbe fogunk megérkezni? – szólal most meg az ifjabbik férfiember.
– Te meg ki a fene vagy? – húzza fel szemöldökét Gervid.
– Ő a kisfiam, Valdamas – mondja a vörösköpenyes, és megsimogatja az ember karját.
– Bakker! – képed el Gervid.
– Az, bakker! – erősíti meg a kisfiam címet viselő íjász. Már nem az a feszültség látszik rajta, mint mikor beléptünk. Másfajta feszültség: aggodalom: – Nem ártana tudni, irányítható-e az idődimenziója az átkelésnek, mielőtt nekivágunk!
– Na ez ám a neked való izgalmas fejtörő, Gervid! – kacag fel az idősebb ember, és bizalmaskodva közelít a félelfhez.
„Mit művelsz, mágus!?” – képedek el, mert nemcsak hagyja, hogy a fickó átölelje, de meghatottan vissza is öleli.
„Ő az, Shevalan! Triandalas!” – hallom újra elmémben Gervid hangját, bár tőle szinte ismeretlen lelkesedéssel és felszabadultsággal szól. Hová rejtette a maró gúnyt?
Figyelem a mágust, vajon hihetem-e, hogy az ő hangját hallottam. Pont felém néz: a férfi vállán nyugszik a feje, és a szemében könnycsepp csillan. Remeg?!
Gervid hiszi, hogy Triandalas öleli!
Azon kapom magam, hogy már engem ölel a férfi. Igen! Kétségtelenül az én harcostársam férfias ölelése! Ösztönösen meglapogatom én is vállát, ahogy mindig is szoktam, mikor hosszú idő után újra találkozunk.
Csak fél füllel hallom, ahogy az ifjabb férfi lelkesen beszél Gervidhez, tudományról és időutazásról, a mágust meg magával ragadja a lelkesedés.
– Állj-állj-állj! – hallom egyszer csak a nőtől, akit az imént odakinn a karomban tartottam. – A vendégek talán éhesek, szomjasak, netalán le is fürdenének. Jót tenne a szoba levegőjének… És hát valóban: a bélyegeket sem ártana ellenőriznünk!
„Bélyeg! Hát erről van szó! Innen a nagy bizalmatlanság, és talán ezért az álca is a kerek fülekkel!”
– Én nem takargatok semmit! – jelentem ki sietve.
Megkönnyebbülök, mert végre megtudtam, mi volt a feszültség oka!
– Ha akarod azonnal pucérra vetkőzök neked! – ajánlom fel. Először csak csípőből vágom rá, hisz ez engem sosem feszélyez, de most hirtelen felrémlik bennem az iménti látvány: az önmagán végigsimító Levander…
„Uralkodj magadon, Shevalan! Ez még nem az a perc! Te, hírszerzők gyöngye, te! Észrevetted mennyi amatőr hibát vétettél az elmúlt röpke tíz percben? Szedd már össze magad, ne a farkad vezesse a gondolataid!”
– De várjunk csak még egy percet, kismadaram, mielőtt csak úgy nekivetkőznék! Van itt még két ember. Vagy elfek ők is? No és hol van Davidon?
– Nem figyeltél, Shevalan? – dorgál meg Gervid. – Szerinted hol lehet a barátunk? Ő tényleg ember volt! Már legalább háromszáz éve elment!
– Davidon örökre a szívünkben él! – pityereg Levander. – A legjobb ember volt, akit valaha ismertem. Valdamasnál van a viharmadár, és a varázstudománya is. A családja már mindenütt ott van: három felesége is volt, tizenegy gyermek, az unokái számát már nem is tudhatjuk biztosan. Dédunokáiból hatot még ő is ismert, ősz fejjel is mókázott velük.
– Ők a leszármazottai? – bökök hátra. Az asszony óvón öleli fiát, leguggolva mellé, döbbenten figyelnek minket.
– Nem. Ők idegenek. Földiek. Egy darabig próbáltuk tartani a kapcsolatot Davidon családjával, de szétszóródtak. Manapság, ha híreket hallani természetgyógyászok csodáiról, vagy a hit erejét hirdető csodás gyógyításokról, szinte biztos, hogy visszavezethetnénk a családfájukat Davidonig.
– De akkor kik ezek? – erősködök.
– Egy mukkot sem értenek a szavunkból, ne aggódj! És majd búcsúzóul eljátszod a felejtés dalát!
Rájuk pillantok. Levandernek igaza lehet. Értetlenül néznek.
De hol is tartottunk? Davidon!
– Davidon Darolról írok egy dalt! – Őszinte a bánatom. – Totyogó kisember kora óta ismertem, hozzám nőtt kölyökként, jó barát lett felnőttként. Az életemet is neki köszönhetem!
– Tudom, én tudom! – érez együtt velem Levander. – Mint mi itt mind. Nélküle szomjan haltunk volna a sivatagban. Követtük a kelő napot, hónapokig bolyongtunk, mire zöld erdőségekre leltünk. Akkor jöttünk rá, hogy Valdamas fogékony a varázslatokra, amikor Davidon nap, mint nap vizet fakasztott és ételt teremtett, hogy túléljünk.
– Akkor ez volt az ő sorsa, hogy megmentsen benneteket!
Látni nem láttam, hisz épp a halálomon voltam abban a végzetes percben, de Gervid és Peng elmondása szerint Davidon indult elsőnek a megrettent gyermek után. Testével védte Valdamast, amikor elnyelte őket a fekete köd. Davidon bizony ilyen volt! A gyengék bátor védelmezője! Igazi hős!
– Szántok velem egy percet a gyászra?
Nem szavakkal válaszolnak. Az elfek gyászszertartásához állnak fel, kört alkotva. Ökölbe szorított kezünkkel a szívünkre koppintunk, meghajtjuk fejünket csendesen.
Hirtelen támad az ötletem: a kör közepére épp elfér a képsor, amit eléjük vetítek. Megható megemlékezéssel akarok elbúcsúzni drága barátomtól. Gyermekkorától kezdem, de vajon hol érjen majd véget…?
Önkéntelenül is az jut eszembe, amikor először láttam őt. Már vetíti is a ki az elmém:
Épp az emlékműnél ülve próbálgattam egy új dalt, Rauhall főterén, valamelyest elbújva a kíváncsi szemek elől. Egy szép kis ember gyermek totyogott be egy díszcserjékkel és virágokkal teli zöld kert kapuján. A kőfalba kapaszkodott, magasra nyújtva kicsi kezét, pedig az a kőkerítés csak térdig ér.
Nagyon érdeklődve figyelt az emberke. Tetszett neki a lantmuzsika. Megállt a kezem, ahogy őt néztem, ő meg reklamált, hogy tessék folytatni! Megindult felém. Bizonytalanul járt még.
Egy asszony szaladt be utána, az édesanyja. Megkönnyebbült, amint felkapta és magához szorította elkóborolt fiacskáját.
A következő emlékképben Davidon már 8-10 éves lehet. Egy másik gyermekkel küzd fakardokkal. Egy félelffel. Egymás botjait verték, most viszont vállvetve küzdenek, a láthatatlan ellenséget kaszabolják bőszen. És védik egymás hátát. A kutya ugatja őket. Emlékszem, akkor mekkora volt a csatazaj! – De a vetítés néma.
A következő képsoron én is ott állok Davidonnal, állig felfegyverkezve az Azadyr birtokon. Szoros öleléssel búcsúztattam a felnőtt Davidont. Jól emlékszem: őrá bíztam Levandert. Akkor indultak el megkeresni Elandort. Levandert is átöleltem. Hosszan, el sem akartam ereszteni! – De ezt mégse mutathatom így… vágjuk ezt a részt rövidebbre!
De már jön is a legfontosabb emlékem: Alulról láttatom Davidont, ahogy akkor láttam őt, kéken izzó medáljával a kezében. A Mandori romoknál törtek ránk az orkok, amikor megtaláltuk végre Levander fiát. Davidon aggódó szeretetének és Seryn erejének köszönhetem, hogy nem az lett az utolsó órám.
Most jövök rá, hogy nem is ismerem Davidon életének nagyobbik felét. Harmincegy éves volt, mikor utoljára láttam őt! Vajon milyen lehetett öregen? – Mivel zárjam a nekrológot?
Az illene hozzá a legjobban, ha láttatni tudnám, milyen lehetett, amikor Davidon végre Seryn szárnyán szárnyalt. Ezek szerint már ősz öregember volt, de pár szárnycsapás után egészen biztosan úgy nézett ki, mint egy boldog és lelkes kölyök. Ahogy akkor láttam őt, amikor ott fenn álltunk, Rauhall legmagasabb tornyában.
Én nemrég szálltam a felhők felett, de az a látvány, amit én ismerek, nem elég szabad, nem elég játékos szárnyalás, csak hitvány utánzat volna!
Ekkor jött a gondolat! Mindenképp vidám képpel kellene zárni, hisz Davidon nagyon vidám lélek volt! Ráadásul, akkor talán Levander patakzó könnyei is elapadnak.
Ha a szárnyalás nem jó, legyen hát valamelyik diadala a záró képsor! Abból rengeteg emlék van, hisz minden ivó versenyt ő nyert meg! Lefogadom, hogy varázslatot használt! Ember ennyi alkoholt nem bír elviselni!
Kutatok az emlékeim közt, miközben közönségem számára még peregnek a korábban kigondolt képek. Elsőnek az az asztalon dalolós kép ugrik be, hisz az egyben a szárnyaláshoz is kötődik, de rá kell jönnöm, hogy az nekik nem lehet ismerős, nem voltak jelen.
„Megvan!” – találok rá az ideális emlékre.
Ez valóban Davidon maga! Kocsmában vagyunk. Davidont lányok ölelik jobbról is, balról is. Nemcsak az ivópárbaj győztesét látják benne, de a felszabadító csata hősét is! Seryn papja diadalmasan áll fel az asztal tetejére. Bal kezében hatalmas söröskorsót a jobban meg a viharmadarat tartja az ég felé. Körülötte kidőltek a versenytársak. Képtelenség volt Davidont az asztal alá inni! Aki nem félte Seryn erejét, csúnyán pórul járt egy-egy kihívás során. Az a négy alak is, ott a kimerevített kép alján, akik egy kisebb vagyont veszítettek a fogadáson.
Csupán véletlenül alakult így, hogy ez a zárókép, de a sors akarata lehet, mert ezzel valami mást is elérhetek:
„Triandalas, ismerős neked ez a jelenet? A háttér?”
Oh igen, elkerekedik a szeme! A kimerevített utolsó kép helyett már a szemembe néz. Tudni akarja, mire akartam utalni ezzel.
A szeme alatti redő apró rándulásából már tudom, hogy tudja! Neki is eszébe jut, hogy mi történt ezután!
„Él még az ajánlatod?” – szólítom meg, a kérdést egyenesen az elméjébe küldve.
