XXX. Déjà vu
Még jó, hogy Metsär Déli Kapujának dominátora bölcs, és nagylelkű! Jól jön, hogy kaptam egy amulettet az útra, mert nem hoz nekem szerencsét ez a „Mi baj lehet?” mostanság. Hiába volt tegnap csillagos az éjszaka, mégsem indulhatok a nagy útra teljesen feltöltekezve!
Mi baj lett? A földlakó asszony és gyermeke előbb ért haza a kelleténél. És mint tudjuk a magam fajta nem életet, csak emlékeket vesz el… De ennek ára van! Manában mérik.
Ők a pamlagon alszanak, összebújva, és mi már nem leszünk itt, mire felébrednek.
A kapu már nyitva áll. Átnézek rajta, és már innen oda varázsolom az illúziót.
Rutinból megy.
Rutinból? Mintha már egyszer csináltam volna ilyet… annak nem lett épp jó vége!
De most saját akaratomból teszem, és a rámbízottak védelmére! Hősként térek haza! Ráadásul ugyanazzal a trükkel, ami ide juttatott! Ez ám a jóvá tétel!
„Más is hasonló ebben a mostani pillanatban, mint abban, ott Rauhall főterén, nem gondolod, bárd?”
„Mit akarsz ezzel?”
„Akkor is egy hármasban töltött éjszakán voltál túl. Pontosabban nem is egyen, akkor is egy hétig tartott a kis játékotok!”
„Mostantól más lesz minden! Nem örökre vesznek el a szerelem emlékei! Az is lehet, hogy ez mindent megváltoztat!”
„Nem megváltoztatni jöttünk, Shevalan, hanem visszaállítani a régi rendet! Ha kell, hát akkor azelőtti rendet, mielőtt ez az eszement ötlet megfogalmazódott a drága barátod fejében! Bár inkább sose kaptuk volna meg Levander ölelését!”
„Soha nem csinálnám vissza!”
„És mégis mit kezdesz majd a kaviccsal?”
„Majd kitalálom…” – húzom elő egy pillanatra az övemből. – „majd egyszer kitalálom!” – szorosan markolom, élvezi a kezem a sima felületét, a kerekded formáját, a kellemes tapintását.
Átlépek a többiek után a kapun: a lassan sötétbe boruló erdei faházból a napfényes kősivatagba.
Ideje a küldetésre koncentrálni, bárd! Zajlanak az események:
A három Viisas’soturi megfeszített íjjal, egymás hátát fedezve halad, A mágus meg türelmetlen pillantással ró meg, miután átléptem végre a kaput. Biztos megint azt hiszi, hogy a félelem bénított le, mint idefelé. Nem is baj, higgye csak: ő sosem tudhat a kavics titkáról!
Hirtelen fordul egy irányba a három íjász, én is odakapom a fejem. Katonák! Nem is olyan messze, balra tőlünk, mintha keresgélnének. Nyomokat.
Mire Triandalasra nézek, ő már keresi a tekintetem, várja, hogy tegyem a dolgom.
Egy kézmozdulattal megnyugtatom, hogy nem láthatnak bennünket, csak a hátunk mögötti sivatag mozdulatlan képét, de a biztonság kedvéért Csendet is varázsolok az illúziófal közelébe, hogy meg ne hallják hangunkat, ha netán zajt keltenénk.
Persze én tegyem a dolgom, ő meg felelőtlenül neki vág íjakkal, kardokkal, tőrökkel, mintha gyengeelméjű volna! Ha nem jött ki a gyakorlatból, ő nyakon találja a védősisakot és páncéllal felérő mellényt viselő katonákat, de vajon a két társa is? És ha a kocsikkal jönnek?
De ő nem enged át földi lőfegyvert hozzánk, itt meg nem hajítaná el indulás előtt, mert nem hagyhatunk nyomokat…
„Mondjuk lásd be, Shevalan, igaza lehet a barátodnak: azok a katonák még mindig nem adták fel! Ki tudja hányadszor fésülik át a sivatagot, pedig kerek egy hete érkeztünk meg ide…”
Gervid már meredten áll, maga elé nyújtja kezét, és botját, erősen koncentrál. És igen! Én már látom!
A katonák minden lépését gyanakodva figyelő harcosaink is egymás után szakítják el szemeiket a sivatag köveit is átforgató egyenruhásokról. Ezt még ők is látni akarják:
Először csak porfelhőnek tűnt, mintha szél kavarná fel a száraz talajt, de mostanra egyre sűrűsödik. Már szinte szürkületnek látszik, akár egy viharfelhő tornyosulna a jobb oldalamon, miközben a balomon szikrázik a nap, ahol a katonák kutakodnak. Gyorsan átfut az agyamon, hogy az illúziófalam az egész horizontot betölti, de vajon elég magasra is nyúlik-e. De a katonák közt egyenlőre nincs felbolydulás, csak megszokott alapos mozdulatok.
Bezzeg az innenső oldalon! Itt már mindenki lázasan készülődik. Triandalas hevesen integet felém is, hogy rohanjak. Most Gervid maradt le egy pillanatra, hogy bezárja a térkaput.
Mire ő is ideér, az íjak már a vállakon, és kapaszkodik össze a csapat. Triandalas a bajlát nyújtja felém, és Levander is kifordul. Eddig két kézzel ölelte át férje derekát, de ő is felém nyúl, nem kérdés hát, hova álljak be. Rám zárulnak a karok. Triandalas másik karja a fiát öleli át, amint Gervid megérkezik és bebújik közénk. Szorosan állunk, az én karjaim is megtalálták helyüket: Jobbom a barátom hátán, balom a fiának karján. Középen, akiket legjobban féltünk, Gervid, és Levander.
Megérzem finom kezének érintését: a hátam közepébe markol bele, és mosolyogva néz fel rám. Mintha forgószél közepén állnánk, de nem ezzel törődök, csak az ő szemeit látom. Még soha nem láttam arcát fejvadász homlokpánttal keretezve. Jól áll neki! Kemény harcossá nevelték volna őt, ha nem örök szabályszegő. Akkor saját homlokpántja volna.
„Köszönöm, hogy hazaviszel, Dallamor!”
Vajon tényleg üzent az elmémbe, vagy csak a szeméből olvastam ki a köszönetet, és a képzeletem szólaltatta meg az ő csengő hangján?
„Dallamor! Hallod, hozzád szól! Meg is érdemled, te kitartóan szereted őt! Te vállaltad az életveszélyt, a Kárhozottak Földje sem tántorított vissza! Ez most a te pillanatod, barátom!” – fordulok elismeréssel a másik énem felé. Máskor csak korholom őt, óvatoskodónak és prűdnek titulálom, de most boldog vagyok, hogy Levander őhozzá szólt!
Az én arcomra is kiül a mosoly, elveszek a hálás, meleg barna szemek látványában. De hiszen ott a küldöttek harmadik szeme is, kicsit feljebb, a homloka közepén. Most nem zavar, mert jól tudom ki lát vele. Már nem is a sötét vonallal rajzolt Figyelő Szem varázsjelet látom, hanem a zöld szempárt, mintha egyenesen a szemembe nézne. Már tudom, hogy Peng kendőjét küldte velem a dominátor édes lányának, hisz az ahhoz tartozó bélyeg van Triandalas mellkasán.
Már-már elnyel bennünket a fekete köd, de akkor veszem csak észre, hogy a szelet Valdamas kelti, a lábnyomainkat tűnteti el a kősivatag porával. Kétségem sem lehet, hogy Triandalas nevelése a fiú…
Teljes lett a sötétség! Most fontos igazán, hogy összekapaszkodtunk szorosan! Semmit sem látni, egymás testének hőjét sem…
Csak érzek: Valdamas kemény karizmát a bal kezemmel, Triandalas vállát a jobbal, Levander derekamra fonódó karját, és igen, a fülét a mellkasomon. Szorosan öleljük őt, mindkettőnk szívverését hallhatja. Mindkettőnk szíve érte dobog!
Most vág szemünkbe az éles fény. És valószínűleg most ájult el Gervid megint, mint idefelé is. Valdamas utána kap, az apja meg ő utána. Megvannak, mindketten, nem szakadtak el tőlünk. Triandalas vigyáz a csapatára, mint mindig!
Mindjárt jön a becsapódás, készüljünk!
Hí, ez megint fájdalmas volt… Ösztönösen legördülünk egymásról, hogy minél kevésbé zúzzuk egymást össze. Pfúj! Ez a fekete nyálka a füvön, ezt nem lehet megszokni!
– Na végre! – reszelős és kárörvendő a hang. Cseppet sem barátságos! – Már vártunk titeket, elfek! Biztosan tudtuk, hogy itt fogtok újra felbukkanni, ahol el is tűntetek!
Ijedten nézek fel, szemem nehezen szokik hozzá, sötétnek látszik az alak is a táj is, a hatalmas fényesség után.
Kitisztul a kép, és megfeszül minden idegszálam: drouni feketemágus tornyosul fölém, mögötte, körben fejvadászok, ránk szegezett íjpuskákkal.
