XXIX. Indulhatnánk végre?

Gervidet dolgoztatta a legtöbbet. Ő egész listát kapott:

– Egy: Oldd meg, hogy a megfelelő időbe térjünk vissza! – ez volt a lista tetején. Na jó, valljuk be, az igencsak kellemetlen, hogy négyszáz évig kellett várniuk ránk. Mondjuk én nem izgulok annyira, nekem nincs otthon családom, most már dominátorom sincs, én elleszek könnyedén, bármilyen időpontban is érünk haza.

Mondjuk, ha megelőzhetnénk a robbantást, vagy az egész háborút… Na az azért érdekes volna! Például kitekerhetném Saironthal nyakát ott, a cortinai fogadóban, ahol Levander és Gervid először látta őt. Megérdemelné, amiért megbélyegzett és felhasznált az aljas céljaira!

Valdamas mutatott nekünk egy földi időutazós legendát, bár leszögezte, hogy csakis kikapcsolódás céljából, nehogy komolyan vegyük a mesét! Mindazonáltal aggaszt a gondolatmenet, amit a zilált, fehérhajú kerge tudós-géniusz festett elénk: ha korábban érünk haza és találkozunk önmagunkkal, annak katasztrófa is lehet a következménye: valami időparadoxon, felborul tőle a tér-idő-kontinuum, bármi legyen is az, és felrobban a világegyetem, ami annyit tesz, hogy megsemmisül a világ! – Itt meg is állította a vetítést, hogy megnyugtassa Gervidet, aki ebből biztosan többet értett, mert nagyon aggódni kezdett. Triandalas és Levander csak kacagtak, de mivel még állítólag a Földön más nem utazott időt, ki tudhatja, mi az igazság!

De ha ezt el is tudom felejteni, akkor is ördögi körbe veszek: ha megakadályozzuk a merényletet, akkor ez az egész meg sem történt volna, tehát ide se kerültünk volna, és vissza se tudnánk menni korábban, hogy megakadályozzam, hogy ide kerüljünk… Áh! Nem nekem való ez a gondolatmenet! Még jó, hogy nem is az én dolgom megoldani…

A következő apró-cseprő feladat is Gervidre várt:

– Kettő: Oldd meg, hogy mind kapcsolatban maradjunk, bármerre is sodródunk el egymástól! – Csak egy mágus tud Figyelő varázsjeleket létrehozni, és megoldani, hogy valaki lásson is velük. Más mágus meg nem akad a környéken.

Nekem azelőtt sosem volt ilyenem, csak amióta Triandalasszal összehozott a sors. Jól elvoltam én enélkül is, mindig egyedül dolgoztam, sosem tervezgettem, mindig improvizáltam. Jó, tény, hogy vigyáznom sem kellett senkire, és rám sem vigyáztak, csak magamra számíthattam. Az ilyesmi Triandalas módszereihez tartozik. Nagy előnye, hogy sosem vagy egyedül! Tény, hogy párszor megmentette az életem a „harmadik szemem”… Na jó, elismerem, ezt sem árt előkészíteni. Valdamasnak még nem volt Figyelője, rá senki sem rajzolhatta fel a hozzá tartozó bélyeget, hisz tíz éves kis elf kölyökként látott utoljára varázslót.

– Három: Oldd meg, hogy visszanyerjük elf kinézetünket! – Ez legalább nem volt nagy kihívás a mágusnak.

Csupán egy rutin varázsige, az eredeti egészséges testrész helyreállítása. A haj megnövesztése még kisebb erőfeszítés volt. De a varázserő akkor is fogy tőle, a varázslónak pediglen alvásra van szüksége, hogy visszanyerje erejét.

Szóval Gervid előkészületei vittek el annyi időt a Földön…

– Oldd meg, hogy észrevétlenek maradhassunk! – Na ezt a feladatot már én kaptam. Tőlem aztán indulhattunk volna azon nyomban is! A Shevalan féle „Mi baj lehet?” hozzáállás is elég egy rutinos bárdnak!

Triandalas kedvéért eltöltöttem legalább öt percet a terv kidolgozásával. És ebbe az öt percbe az is belefért, hogy az egész csapat előtt elsoroltam a részleteket, és a tanács szentesítette! Rám biztos nem kellett napokat várni!

„Mi baj lehet?” – emlékeztet a szarkasztikus énem: – „Mi is tartott öt percig, Shevalan? A terv kidolgozás addig tartott, míg csípőből rávágtad, hogy illúziófal a katonák és a kamerák ellen és illúziótalaj a gépmadarak és az emberek által készített holdak szeme ellen. A többi arra kellett, hogy ötletelj a Triandalas által kimondott kérdésre: Mi baj lehet?”

„Rendben, igaz: ezt elmésen csinálta! Szellemes volt, hogy ő mondta ki helyettem, és velem soroltatta fel, gondolkodásra késztetve.”

„Az csak a jószerencséd, hogy kaptad az amulettet, hisz tényleg felelőtlenül szoktad elszórni a csak csillagfényes estéken visszaszerezhető varázserődet! Kis mana még erre meg arra, hisz mi baj lehet?”

„A felejtés dala mégiscsak humánusabb megoldás a torokelvágásnál, nem? Drága mulatság, de egy magamfajta nem öldös le mindenkit, csak mert az sokat tud! Látod, a fejvadászunk is mindenáron óvja az életet, ezért tervez ennyit, hogy ne kelljen ölnie!”

„Na látod? Sikerült megfejtened, hogy miért is tervez ennyit?” – forgatja ki a szavaim. Hát ezzel meg is fogott! Beszéljünk másról!

„De tudod, mit? Levandernek igaza van! Triandalas azelőtt ki nem állhatta az embereket, most meg így óvja őket! Jót tett neki az összezártság velük, nem gondolod?”

„Minden metsäri lenézi az embereket, úgy vannak velük, mint mi a legyekkel. Ha lehet, kizárjuk őket az életünkből, ha meg nagyon idegesítenek, agyoncsapjuk őket. Persze van, aki röptükben eltalálva szögezi őket az ajtófélfához… De azért lássuk be, Levander is tett azért, hogy EZ a metsäri a szokásosnál is jobban utálja az embereket, nem? Keményen arcul csapta szegényt, amikor faképnél hagyta, hogy egy pondróéltű emberrel keljen egybe!”

„Mégis hogy nevezed te, szégyentelen gazember, az én drága barátomat, Rauhall dicső hadvezérét?! Menten agyoncsaplak!” – gurul dühbe a másik énem.

„Én csak idéztem… méghozzá egy másik drága barátod szavait!”