XX. Földi boszorkányok
Már nagyon-nagyon közel járunk. Izgatottságom egyre nő. Egy kocsi hátsó ülésén kuporgunk mindketten, és a fürkészeink jeleit figyeljük folyamatosan. Mindkét fürkész ugyanazt mutatja: együtt van Triandalas és Levander, méghozzá a közelben.
Az irányt mutató rúna már egy ideje egyre inkább balra tért ki, és most már a balra-hátra mutató jel izzik. Összenézünk Gerviddel. Ő sem szól, csak elkerekedett szemmel bólint.
– Állj! – mondom.
– Állj! – parancsolja Gervid a férfinak, akinek az akaratát most ő uralja.
A kocsisunk lehúzódik az útszélre, mi kiszállunk, és búcsút intünk. Gervid intése összetettebb mozdulat. Hatására a férfi szemei már nem elszántsággal merednek maguk elé, hanem értetlenül kezdenek járni jobbra-balra, hol engem, hol Gervidet vizsgálgatva. Hogy feloldjam kicsit a zavarát, széles, színpadias mozdulatokkal intek újra búcsút, és nemrég elsajátított kifejezéseket dobok felé, miközben Gervid könyökét fogva hátrálni kezdek:
– Kösz a fuvart, haver! Adios amigo!
Nos, talán zagyváltam a nyelveket, de ilyesmik illettek most a helyzetbe azok közül, amiket ebben a világban hallottam. Be is vált: egy kissé bizonytalan intés után elindul végre. Lassan kigördül a kavicsos útszélről a mifelénk szokatlan simaságú útra, gyorsít, és végre magunkra hagy minket.
Lemegyünk az útról a fák közé, és elindulunk visszafelé.
– Láttam ott egy utat, amikor a rúna épp balra mutatott – lendíti előre karját a mágus.
– Hát akkor nosza rajta, barátom!
Meg is találjuk, és azt kezdjük követni. Ez az út már egészen hasonlít az otthoni szekérutakhoz: Két határozott keréknyom a széleken, kisebb-nagyobb kövek középen.
Szótlanul bandukolunk, úgy tűnt Gervid is inkább a gondolataiba merült. Ő is készül a találkozásra.
Még nem látszik semmi, csak fák és bokrok mindenütt. Már épp kezdek gyanakodni, hogy a fák lombját is figyelnünk kellene, hisz egy erdei elfnek az lenne az első gondolata, hogy ott építsen gyors menedéket. A ragadozók, és az emberek elől a legjobb rejtekhely. A frissen zöldellő ágakat fürkészem a magasban, amikor észlelem a kerekek alatt kigördülő kavicsok jellegzetes hangját. Fülelek, és igen: a szokásos duruzsoló hang is hallható, amit az itteni kocsik keltenek. Már Gervid is hátrafordult.
A kocsi kisebb a többinél, amikkel utaztunk, szürke, talán még csillogna is ezüstösen, ha nem lepné az út pora. Lassan gördül, észrevett minket.
– Hisz ez egy nő! – mondom Gervidnek felvidulva. – Bízd csak rám, biztosan készségesen ad majd útbaigazítást!
– Csak ki ne derüljön, hogy egy boszorkány. Triandalas valahogy vonzza őket, tudod!
Először nevetni támadt kedvem, de Gervid fűzte tovább a gondolatsort. Már nem voltam biztos benne, mennyire tudjam be a megjegyzését a szokásos humorának.
– Most nincs velünk Peng, hogy levadássza a vérszomjasan repkedő boszit, úgyhogy jobb lesz, ha nem érinted meg őt, Shevalan! Amúgy neked sosem elég? Már számolni sem tudom hány földi nőszemélyt hágtál már meg ezalatt a pár nap alatt!
– Csak irigykedsz! – vakkantom vissza, de köszönhetően szavainak, kezdem komolyabban venni. Végül is küldetésben járunk, nem igaz?
Nemes hölgyeknek kijáró meghajlással köszöntöm, amikor megáll mellettünk. Ő meg szélesen mosolyog. Azt hiszi eltévedtünk.
Gervid mellém lép. Alig láthatóan mozognak ujjai, alig hallhatóan mormol, aztán csak néz. Bele a nő szemeibe. A szokásos távolba meredő tekintet a hölgy arcán, meg se lep. Az viszont nagyon is, hogy Gervid megrezzen. Gyorsan odakapom a fejem: a félelf arca döbbent, összevont szemöldök, szúrós, majd kíváncsi tekintet váltakozik rajta. Alig várom, hogy beavasson.
– Na ide figyelj, Shevalan! – kezdett is bele a mágus, amint bemásztunk a hátsó ülésre. – Triandalasról kérdeztem meg elsőre. Tudod, mi volt a reakció?
Engem épp leköt, hogy magamon érzem a nő tekintetét, pedig előre néz. Aha! A kis tükör! Abban figyel.
De Gervid nem is vár válaszra:
– Az, hogy Levander! – Na erre már odakapom a fejem. Ő meg folytatja: – Aztán az, hogy pont úgy festünk, mint Shevalan és Gervid. A valaha hófehér inged…
– Oh, ezek szerint Levander mesélt rólunk – lelkendezek.
– Miért pont Levander? – húzza el a száját a mágus.
– Te el tudod képzelni, hogy Triandalas kifecseg mindent? Persze, hogy Levandert ismeri jobban.
– De nem ez az érdekes! – fogja ujjai közé az állát a mágus. Jellegzetes mozdulata ez, amikor rejtély megoldásán dolgozik. – Inkább az, hogy kerestem az arcukat a nő emlékezetében, de nem találtam mást, csak rajzokat. Több rajzot is: még mi is rajta voltunk némelyiken. De a legtöbb a gyermeket ábrázolta, és a szüleit, egyiken Davidon is mellettük díszelgett. De én hús-vér arcokat erőltettem. Végignéztem rengeteget, de egyetlen arcot sem találtam hegyes fülekkel, csak azt a párat, amiket Zackék mutogattak a Gyűrűk ura legendából. Davidon arca sem bukkant fel így élő ember arcaként…
– Most akkor ismeri őket vagy sem? – értetlenkedtem.
– Na igen: magam se fogalmazhatnám nem meg jobban a zavarodottságom… – tűnődött.
– Odanézz, már nagyon közel járunk! – dugtam az orra elé a kezemben szorongatott fürkészt. – Ott! Ott a ház! Biztosan abban lesznek!
Hirtelen öntött el az izgatottság. Kéne valami gyors ötlet!
– Szálljunk ki! – fordultam izgatottan Gervidhez! – Küldjük be őt egy üzenettel, és várjunk idekinn!
A mágus minden jel szerint osztozik bizalmatlanságomban, mert a kocsi már áll is meg. Nem indul tovább, csak miután Gervid egy intéssel, – és valószínűleg egy üzenettel – útjára bocsátja.
A kocsi távolodik, egy eb viszont közelít. Méghozzá gyors iramban! Most rohan el a kocsi mellett, és felénk tart. Vicsorogva ugat és morog. Védi a területét. Lekapom a hátamról a lantom, és már pengetem is az álom dalát.
Lassul a kutya, bukdácsol, majd egy egyet bukfencezik, épp a lábunk előtt áll meg. Még próbál egy erőtlent vakkantani, de inkább már csak álmában morog. Kezd végre nekem is visszaállni a szívverésem.
– Tedd el azt a kardnak csúfolt vékony, hajlékony pengédet, mágusom! – Megmosolyogtat, hogy Gervid is megijedt a ránk támadó nagytestű állattól. – Inkább segíts lehúzni az útról, mielőtt kilapítja egy másik erre járó kocsi!
– Shevalan? Gervid? Merre vagytok? – ismerős a hang, és a nyelv is az: elf.
Az alak már jóval kevésbé ismerős, főképp talán az öltözet miatt. Ez egy földi lány, kétségtelen. Remélem, nem Gervidnek van igaza! Csak nem egy boszorkánnyal kerültünk szembe, aki kifürkészte milyen alakban vehet le a lábamról!? Tetszenek nekem ezek a minden idomot megmutató nadrágok. Igaz nadrágok, és az is igaz, hogy nehéz lehet lehámozni, de cserébe le se kell hámozni, ha úgyis csak a szemünknek van lehetősége élvezkedni!
– Levander vagyok! Ne féljetek! – széttárt karral fordul körbe.
Igen! A rövid vörös köpeny alól most kilátszik, mit visel a felső testén: pont azt a fajta testre simuló ruhát, ami leginkább kényezteti a szemet.
„Úgy látszik, a Földön is előszeretettel viselnek tekintetet vonzó piros ruházatot a boszorkányok.” – ötlik eszembe Triandalas esete a vörös boszorkánnyal. Lehet, hogy Gervid megjegyzése nem is volt annyira elrugaszkodott ötlet?
„Ne higgy neki, Shevalan! Hazudik a boszorkány, ő nem lehet Levander. Jóval kerekebb a csípője is meg a keble is!” – int óva a másik énem, mintha magamtól nem tudnám.
„Ugyan, mi baj lehet? Nem vagyok felkészületlen! Gervid meg úgyis segít: az ő mágiája erősebb, mint egy boszorkányé!”
„Miért nem tudsz te soha ellenállni? Biztosan egy nő okozza majd a veszted is!”
„Te csak zsörtölődni meg óvatoskodni tudsz? Játsszunk inkább! Vajon tudja, hogy ismerem ezt a boszorkány varázslatot, amivel álmaim nőjének láttatja magát? És szerinted ő ismeri azt a bárd varázslatot, amikor jól láthatóan megmutatom magam, de nem ott vagyok, ahol lát? Itt jó is lesz!”
Egy fának támaszkodom szokásos könnyed mozdulattal itt a tisztás szélén. Itt hagyom neki ezt a látványt, és már indulok is felé. Láthatatlanul.
– Dallamor? Napok óta nem fürödtél, a parfümöd próbálja elnyomni, de… Legalább biztosan felismerem a tested saját illatát! Képzeld, már azt is tudom, hogy működik ez nálad! Hogy miért zsonganak körül a nők! Elmeséljem?
„Nagyon vigyázz, Shevalan, ez a nő nem néz téged a fa mellett!” – elemzi a helyzetet a bennem élő hírszerző: – „Lehunyja a szemét, és csak szaglászik. Nem csapod őt be az illúzióval! Ráadásul miféle kérdés ez? Boszorkány ez, ha mondom!”
„De akkor is érdekel a válasz! Nagyon is! De olyan halkan beszél… Közelebb kell mennem!”
„Ne!” – fogna vissza, de nem hallgatok rá, közelítek.
– Feromon. Pontosabban androsztenon. Egy tesztoszteronszármazék.
„Hallod, csak hadovál! Értelmetlen szavakkal próbál ámítani!” – legyintek az óvatoskodó felé gondolatban.
„Vagy ezek már varázsigék?!” – látja megint a rosszat benne.
– Ahogy emelkedik a hormonszinted, – folytatja a kívánatos nőszemély, – úgy termelődik ez is benned, és árasztja el a tested. Nem fogják fel a nők, hogy az orruknál fogva vezeted őket! Majd elmesélem, hogyan működik…
„Nemcsak kívánatos, de kívánós is!” – állapítom meg, és érzem, hogy megállíthatatlanul beindult a fantáziám!
– Gyere közelebb! – búgja.
„Oh, milyen hívogató hang!”
„Te meg szépen belesétálsz a csapdájába!”
De bele ám! Még látom a csalfa mosolyát, de már nem tudom levenni a szemem a kezeiről: Önmagát simogatja! Nyaktól lefelé halad… Ne állj meg! Így is látni a domborulatok felső ívét, és a köztük nyíló árkot, de lejjebb is húzhatná a kezed a ruhát! Ha már elveszejtesz, hát hadd élvezzem ki minél jobban! Már a dereka ívén csúsznak a kezek, haladunk a csípő felé… Igen! Mutasd még jobban a feneked! Mindjárt én markolom meg helyetted!
– Hiányoztál! – súgja.
Vagy csak a szél súgja? Olyan halk, az is lehet, hogy a saját sóhajomba képzeltem bele ezt a szót.
„Ez nem Levander!” – próbálom magam figyelmeztetni. De már késő: Teljesen meg vagyok babonázva!
„De ő! Nézd a szemét…!”
„Vigyázz!” – kiált a józan énem!
Ki is zökkenek, és még épp időben: elkapom a felém nyúló kezet, a csuklójánál.
– Nem lehetne, finomabban? Ez fáj! – nyafog a csábító.
„Látod, mondtam neked, hogy fel vagyok készülve!” – vigyorgok diadalmasan az óvatoskodó énemre.
„Mert én figyeltem! Mert ÉN figyeltem, míg téged elvarázsolt a mámor!”
– Mutasd magad! Látni akarom a szemed, Dallamor! – A vörösköpenyes nőszemély nem adja fel, még most sem, hogy elkaptam. Már úgyis tudja, hogy itt állok:
„Hát jó, legyen vége a játéknak!” – szüntetem meg a láthatatlanságom.
– Azt hiszed, hogy megint a zsákmányod lettem? Pedig én cserkésztelek be téged! Tudtam, hogy ez a módszer lesz a nyerő és el is kaptalak! – mondja cseverészve.
– Te engem? – gúnyolódom, hiszen kiszolgáltatott helyzetben van. Fel sem tud egyenesedni, amíg nem hagyom!
„Állj, Shevalan!” – szólal meg bennem újra a belső hang! – „Az illatát figyeld! Emlékszel, ő is arról ismert fel téged! Márpedig egy ismeretlen boszorkány, miért hivatkozna erre? Pláne egy ember! Azoknak nincs is szaglásuk!”
„Ő volna, tényleg?!” – Szimatolom a levegőt a karomra hátrahajló test felett.
„Ő!” – Milyen rég nem hallottam így szólni a belső hangot! Teljesen bele van habarodva…
„No mi van, Dallamor?! Feje tetejére áll a világ, hogy most Shevalan a gyanakvóbb?! Bajban leszek, ha téged megbabonázott a magát Levandernek kiadó boszorkány! A te dolgod az lenne, hogy visszafogj engem, nem pedig az, hogy magaddal ránts, amikor fejest ugrasz az ágyába!”
De rám se hederít.
„Elmondta volna neki Triandalas?” – reménykedik, de szerintem feleslegesen.
„Ki van zárva!” – szögezem le. – „Gondolj csak bele! Triandalas tudja, hogy az egész meg sem történhetett volna, ha nem maradsz velük éjszakára, vagy, ha egy kémhez méltó éberséggel hagyod el a szobát!”
„Talán lelkiismeret furdalásból, vagy magyarázatképpen… Szerintem elmondta neki. Mi másért lenne Levander ilyen kihívó veled, Shevalan?!”
Egyre lágyabb a szorításom a csuklóján, már nem is feszítem, csak tartom…
„Emlékezhetsz már, Levander?” – hajolok fölé, egyre közelebb: szívom be az illatát…
– Meg ne csókolj, bárd, mert Triandalas újra hátba lő! – kacag könnyedén, és kifordul a karomból.
Ő az! Kétségtelenül.
