XIX. Ha a művész tervez
A Föld egyik legendáját tehát megismertük. A mi saját „nem hagyunk hátra senkit” legendánk is megérdemelne egy ilyen pompás megörökítést. Bár számos ballada és eposz született már Rauhall ostromáról, magam is írtam hőskölteményt, de verseknél és daloknál többet érdemelnének ezek a történetek!
Magával ragadó kifejezőeszköz a film! Az elnevezés ugyan nem valami találó, de az alapötlet, hogy hanggal kísérjük a felidézett képeket az megragadta a fantáziámat!
Eleddig művészetem csúcsának a mozgó képek vetítését tartottam, legnagyobb élvezetet mindig is ebben leltem. És már ezzel is micsoda népszerűségnek örvendhetek otthon! De a párbeszédek és a muzsika! Káprázatos, hogy micsoda hangulatot képes teremteni egy megkapó lírai dallam, vagy épp egy monumentális, drámai zenemű. Nem egyszerűen aláfesti a képet, de alakíthatja is az érzelmeinket! Ugyanaz a képsor más zenével, egész más irányba ragad el!
No és igen: a párbeszéd! A történelem megörökítéséhez az eredeti szavak felidézése lenne az igazi! Azt sajnos nem tudom kinyerni a tárgyak emlékezetéből. Azok csak a látványt őrzik meg. Némák. Talán süketek is…
De hát ott van nekünk az elődeink életműve: a bárdok megörökítették nekünk a történelmet! Szavakkal mesélnek nekünk régmúlt idők dicső harcosairól, megörökítették koruk hőseit. Sok költeménynek a dallama is ránk maradt.
Sőt! Az ősi Impérium bárdjainak volt egy egyedülálló szokása! Varázslattal rögzítették saját énekhangjukat, és a dalaikat őrző papírtekercsek még ma is képesek azt lejátszani! Lenyűgöző találmány! A Varázslatos Csillagok Templomában gyűjtötték össze ezeket kincsleleteket a syrroni bárdok. Az a méltó hely számukra!
Gervid már elaludt. Erőt gyűjt. Varázserőt.
Mielőtt Zack is követte volna Gervidet hátra, hogy a másik ágyon végignyúljon, még mondott néhány megfontolandó dolgot ennek a világnak a különös szokásairól. Szerinte nem lesz egyszerű a dolgunk, jobb felkészülni!
Azt mondja, hogy iratok kellenek, amik a mi arcunkat ábrázolják, és a mi neveink vannak ráírva. Nem hisz nekem, hogy nem lehet ebből bonyodalom, hisz bárkinek az arcát magamra tudom ölteni. A két irat, amit Gervid segítőkész „barátja”, a Lincoln megyei sheriff adott nekünk, épp jó lesz! Nem a mi arcunkat ábrázolja, de majd a mi arcunkon pont ezeket az ál-arcokat fogják látni, akik az iratokkal hasonlítanak majd össze bennünket. – Szerinte viszont már rég körbekürtölték a világba azokat a neveket, hogy aki ilyen néven mutatkozik be, azonnal fogassék el!
Azt is mondja, hogy ha szerzünk is más iratokat, akkor is át kell majd lépnünk egy fémkereső kapun, és hogy a határőrök át fognak vizsgálni minket és a holminkat. Hogy is mondta, Zack? „Be fognak rágni, ha meglátják a fegyvereinket!”
Azt is mondja, hogy a sherifftől kapott amerikai rendőregyenruhák egy idegen országban még feltűnőbbek lehetnek, mint a mostani maskaráink. – Még hogy maskara?! Mondjuk valóban lehetnék illatosabb, és az ingem sem hófehér már…
És végül még azt is mondja, hogy láthatatlanság sem elég biztonságos megoldás, hiszen kutyák is lehetnek a határőröknél. A kutyák szaglása túl jó, ők nem a szemüknek hisznek!
„Csak nem oda jutottunk, bárd, hogy nekiálltál tervezni?”
„Hát látod?!” – méltatlankodok magam is magamon.
„Nincs benne gyakorlatod.” – Attól tartok tényleg nem megy túl jól:
„Bármit húznék elő a tarsolyból, Zack csak sorolja, hogy mi baj lehet.”
„Inkább várd meg, hogy a mágus felébredjen! Addig készülj fel te is! Odakinn sötét éjszaka van, látod? A felhők pedig mind alattunk vannak!”
„Hm! Most, hogy mondod!” – Még jó, hogy a másik énem nyitva tartja a szemét, és gondolkodik helyettem, amikor engem elragad a szenvedély… – „Ilyet még álmodni se mertem volna soha! Semmi sem állhat a csillagok és közém, nem igaz?”
„De pihenj is utána, hallod?!”
Nem kellett hozzá az okostojás tanácsa, magamtól is elálmosodtam!
Még hallom Gervid gyönge, sípoló szuszogását, Zack hortyogását, a gép zúgását. Sue elsötétített, talán már alszik ő is valahol.
Lehunyom a szemem, és visszajön az utoljára látott emlékkép: Davidon. Az ablak üvegében az enyém mögött látott arc, mintha csak valóságos tükörkép volna az is.
– Seryn szerelmére, Shevalan! Ezer éve nem láttalak! – hallom a hangját.
Így szokott köszönteni akkor is, ha csak egy hétre tűntem el a városból. Imádom a lelkesedését, amivel fogadni szokott! Vidám hang, nagymackós ölelés, meghívás egy kupa sörre!
Hm… Milyen röpke is egy emberélet! Nekem mintha csak tegnap lett volna, hogy az az ölelés még kismackós volt! Szaladt felém boldogan, mert felbukkanásom szinte mindig azt jelentette számára, hogy elviszem játszani a barátjához, az Azadyr birtokra.
– Mondd, Shevalan! Hogy tetszik neked a szárnyalás? – kérdi most a Nagymackó.
– Ugyan, Davidon, ne akarj rászedni! Tudom, hogy csak a képzeletemben vagy itt, vagyis inkább az álmomban, mert gondolom elaludtam! Szóval honnan veszed, te csirkefogó, hogy épp repülök feléd?
– Seryn szeme mindent lát, te poéták gyöngye, te ne tudnád!?
– No és te is próbáltad, jó madár? Biztosan ki nem hagytad! Mindig is erre vágytál, nem igaz?
– Megadatott, amit kértem istennőmtől, Shevalan! Meghallgatta az imáimat, és szárnyára vett! – veregeti meg a vállam, mielőtt távolodik a képe.
Most nem repülni látom Davidont, csak a lelke szárnyal. Valószínűleg a sok sörtől, amit már magába öntött. Jókedélyű most is, mint mindig: nevetnem kell, ahogy széttárt karokkal egyensúlyozik az asztal közepén, a fogadós hiába próbálja leparancsolni onnét. Kedvem támad felmászni mellé, és vele vigadni! Magamba döntöm a kupa sört, hogy még több kedvet csináljon, és máris együtt komédiázunk odafentről a mélyen tisztelt publikumnak. Lantom a kezemben, a fogadó vendégserege pedig már harsogja is velünk a rögtönzött, igen magasröptűre sikeredett kis dalocskám refrénjét:
– Szabadon szállunk Seryn szárnyán! Szabadon szállunk Seryn szárnyán! Szél repít fel a magasba, onnan csapunk le Drounra!
– Na? – érdeklődik lelkesen Zack. – Mi lett végül a terv?
Izgatott tekintettel fészkeli be magát a szemközti ülésre, miután felébredt és felfrissítette magát hátul a mosdótálnál.
– Teleport – közli Gervid.
– Tessék?!
– És emléktörlés – vigyorgok rá.
– Mi?!
– Nem kell félni! Nem először csinálom – próbálom megnyugtatni.
– Ne hülyéskedjetek már! Haver! Teleport?! Mik vagytok ti elektronok?
– Erre nem tudok válaszolni, cimbora, mert ezt a szót nem ismerem. A nyelvünk sem ismeri…
– Na meg emléktörlés, mi? – kacag fel hitetlenkedve, de feltűnik neki, hogy nem kacagunk vele. – Jedi elme trükk? – járatja szemét felváltva rajtunk.
Gervidet már láthatta tárgyakat mozgatni, és akkor is a Jedik legendáját emlegette. Már gyanakvó, és egyre idegesebb:
– Ez most komoly? – pattan fel ültéből.
Még mindig nem mondunk semmit.
Sue viszont visszaparancsolja őt. Állítólag le fogunk szállni, és ilyenkor bekötözve kell ülnünk a székeinken.
Én sajnálom kicsit Zacket, de nem fog rosszul járni! Megkedveltem a fickót. És sokat is köszönhetünk neki!
– Hát ezért segítettelek benneteket?! – fakad ki. – Ez a hála? Hogy hisznek majd így nekem a barátaim? Mit mesélek, ha nem is fogok rátok emlékezni?
– Szép emlékeid lesznek, barátom, ne aggódj! Mit szólnál például Sue dús kebleinek látványához? A tenyeredben is szeretnéd érezni, mi? Legyen! No és persze ő is úgy emlékezzen rád, mint élete legjobb szeretőjére, ugye?
