XXIII. Csillagok, adjatok erőt!
Ahogy töltődtem fel energiával, úgy enyhültem meg. Alábbhagyott a sértettségem és a kudarcérzetem is. A csillagok erőt adtak, a dal megnyugvást. Elringatott a zene dallama, lassú hömpölygése pedig helyreállította a szívverésem ütemét.
A kétségbeesés hajtott, erős érzelmekkel akartam rá hatni, mintha nem is ismerném még Metsär hidegfejű hadvezérét! Hova tettem az eszem? Hisz ő csakis a logikus érvelést hallja meg! Meg kell próbálnom újra! Lehiggadva.
Amikor elindultunk érte, csak őrá, az erős személyiségére gondoltunk mindannyian! Már az is meg tudna menteni mindannyiunkat, ha élére állna a harcnak. Nem is feltétlenül, mint az íjász sereg parancsnoka, hisz mit ér a sereg ez ellen az új harcmodor ellen?
Nem! Mint küldöttre és mint jelképre van rá szükség!
Küldöttre és éjjel osonóárnyra, aki kiváló nyomolvasóként felkutathatja, és villám kezű igazságosztóként kivégezheti a drouni kémeket!
Jelképként pedig új erőt adhat a reményvesztett népeknek! Syrron új hősöket emelne ki magából, akik nem rettegnek többé kiállni, ha Triandalas visszatér. A VII. Impériumháború egyetlen életben maradt hőse! Az emberek egy része már lemondott róla, de vele visszatérhet a hit, és új erőt adhat!
Már ennyi is elég lehetne, de ennél sokkal többet vihetünk haza! Tűzerő, taktika, haditechnika. Triandalas stratégiai érzékével használva ez örökre elveheti a kedvét Drounnak, ha rá akarja tenni véres mancsát földjeinkre, házainkra, jószágainkra!
Rá kell bírnom Triandalast, hogy meggondolja magát!
Emlékeztessem talán a háború szörnyűségeire? Neki négyszáz év telt el, talán elhalványultak már benne a fájdalmas emlékek? Vagy ijesszek rá, hogy mit érezne, ha az ő asszonya és gyermeke sétálna a piacon, amikor robbantás történik? Vagy inkább számokkal hozakodjak elő, arra hallgatna inkább? Áldozatok száma, gazdasági hanyatlás, politikai kilátások?
Mindenesetre nem szabad újra kitörő érzelmekkel nekiesnem!
Egy kis bor oldaná a kedvem, s az övét is…
„Oh, a mindenségit! Ez a makacs, önfejű elf! Komolyan vette a tanácsomat!” – kacagnék fel, de hirtelen belém hasít, hogy nekem sem ártana komolyan vennem!
Mindenkinek jobb, ha Triandalas nem iszik!
Droun végre megfutamodott. Kiszorítottuk a megszállókat Rauhalliából, a szövetséges seregekkel vállvetve.
Ez már biztos volt. A Metsäriak arra a bizonyos éjszakára már csak ünnepelni maradtak, és felkészülni a hazaútra.
Csapra verték a hordókat, folyt a bor és a sör. A hordókból a kupákba, a bajusz mellett az ingre és a földre, aztán patakokban a kőpadló rései közt. Először úgy tűnt, a felszabadított városban nem lesz nagy mulatozás, a drouniak nem hagytak maguk után sok nedűt, sem élelmet, sem ép házakat. Csak az ősi rhym építményekre vigyáztak, azokat még a meneküléskor sem rombolták le. De aztán kiderült, hogy a helyi parasztoknak titkos készletei voltak a város alatti pincerendszerben. Sokan abban húzták meg magukat, ott tartottak ki míg meg nem érkeztünk mi, a felszabadító seregek. Egy városon túli tanyán jártak fel a felszínre, ahol aztán mi is bejutottunk a várba: kívülről és belülről támadva egyszerre. De a boros és sörös hordókról még akkor sem tudtunk, azt a polgármester csak az ünnepre hozatta elő.
Soha nem láttam Triandalast kapatosnak, sem előtte, sem utána. A vacsorát még katonái körében költötte el, de később átült a mi asztalunkhoz. Davidon történetekkel, én dalokkal szórakoztattam az érdeklődő hölgyeket, Gervid egykedvűen nézett maga elé, pedig az ő ölében is ült egy fehérnép. Amikor Triandalas az asztalunkhoz lépett, a hölgyek boldogan húzódtak össze, hogy helyet szorítsanak neki a padon. Egy itókától felbátorodott nőszemély hozzábújt, de ő elhessegette. Egy másik csak a vállát érintett, és áldotta nevét a hős hadvezérnek. De ő nem élvezte ki a hírnevét, lesöpörte a kényeztető kezeket.
– Ugyan, barátom! Vigadj már te is egy kicsit! – próbáltam oldani őt.
– Túléltük! Érted? Túléltük! – lelkesítette Davidon is. Ő itta a legtöbbet, de ő is bírta a legjobban.
– Eltakarítottátok a mocskokat a városunkból! Újra szabadok vagyunk! Dicsőség néktek, hőseink! – hangos kiabálással vágtak egymás szavába a lányok és asszonyok, az asztaltársaságunk. Davidont ölelték két oldalról, ez volt az a kép, amivel zártam a barátom nekrológját. És amivel Triandalasnak eszébe juttattam, hogyan is mélyült el a mi kettőnk barátsága.
– A nép hálás! Fogadd hát a hálát! – tanácsolta neki aznap a mágus is. A lány az ölében, mintha meg akarná erősíteni szavait: csodálattal nézett a félelfre, és végigsimított a keskeny mellkasán.
– Részegek vagytok.
Ennyi volt a válasza.
– Már te is majdnem… Igyál még! – toltam elé egy teli korsót, hogy kiloccsant belőle a bor.
– Hiba volt maradni. Már otthon lehetnék Levanderrel.
– Holnap már ölelheted az asszonyod! – vigasztaltam.
– Ti meg arra bíztattok, hogy ma más asszonyt öleljek!
– Ha azt vesszük, apám, – szólt Gervid a lány mögül kihajolva, – Levander negyvenöt évig ölelt mást, és nem téged…
Megfagyott a levegő az asztalnál. Triandalas felállt és ott hagyott minket a kínos csendben.
– Képtelen vagy befogni a pofád, pimasz félelf! – mordultam rá, miközben felálltam. A lányt az ölemből átpördítettem a pap másik, épp felszabadult térdére. – Vigyázz rá, Davidon! Ne legyen magányos ez a kerekded fehérnép se!
Egy gyors csókot még lenyomtam a piros ajkakra, az állán maradtak még egy pillanatig az ujjaim, de aztán megindultam Triandalas után. Nem volt épp egyenes a járásom, de csak pár ölelkezve dalolászó ünneplőt löktem meg útközben.
Kiléptem az udvarra. Megcsapott a hideg levegő, megráztam a fejem. Megakadt a szemem a várfalon strázsáló őrökön, szívből sajnáltam őket, hogy kimaradnak a mulatozásból. Triandalast már nem láttam sehol, de jól sejtettem, hogy a szállásán fogom megtalálni. A főtiszteknek külön szoba járt, szóval tudtam, hogy egyedül lesz. Be sem zárta az ajtót, rányitottam. Az ágyon hevert végig. Ruhástól, a lámpást sem oltotta el.
– Makacs metsäri, te! – mondtam köszönés helyett, és letelepedtem a székére. – Akár három lány is kényeztetne ma este, én bolond meg itt vagyok veled…