XII. Ugrás az ismeretlenbe
Gervid magával rántott. Bele a Fekete Ködbe. Ezalkalommal nem adott esélyt, hogy hezitáljak. Túl lassan szántam rá magam az imént, hogy kövessem őt a teleport kapun át a Kárhozottak Földjére. Pedig akkor legalább tudtam, mire számíthatok, nem úgy, mint most!
Értem, hogy türelmetlen, hisz mindig az, de meggondolatlan is! Mindjárt ráesek, és a végén összetöröm a gyenge csontozatát!
De mi ez? Már rég földet kellett volna érnünk. De mi még zuhanunk. Pörgünk egymás körül, összekapaszkodva. Alig van fény. Egyre közelebb húzom magamhoz Gervidet, nehogy elsodródjon. Ebből a távolságból élesen kellene látnom őt is, és a saját karomat is. Hogy lehetséges az, hogy a hőlátásunk sem működik? Ennyire sűrű és ennyire fekete lenne a köd?
Hirtelen fényvillanás. Most meg ettől lettem vak! Még jó, hogy mostanra már szorosan ölelem a mágust. Nem is tudom, hogy óvom őt vagy kapaszkodok belé. Vajon ő is fél? Vagy élvezi?! Nem látom az arcát, hogy kifürkésszem. Vagy mégis? Kezd hozzászokni a szemem a rengeteg fényhez. Fehér arc fénylik fel a tejfehér ködben. Elájult?
Aú! Ez fájt! A hátamra zuhantam. Gervid meg rám.
Félhomály van. Lemenőben a nap. A talaj köves, száraz. Se zöld fű, mint Metsär határában, se fekete nyálkás sár, mint az Kárhozottak Földjén. Szürkésfehér minden. A vöröses árnyalatot csak a naplemente festi rá.
Legördítem Gervidet. Vigyázok a fejére. Él. Lélegzik. Csak kimerült. Magánál van – ez jó.
Körül nézek.
Sehol senki. Nemhogy elf, ember, állat, démon, de még egy árva fa sem. Nincs élet.
– Kősivatag. – mondom. Inkább magamnak, de erre Gervid is megemeli a fejét.
– Hát legalább lesz egy kis nyugalmunk. Most úgyis koncentrálnom kell. Varázserőt kell kivonnom a botból.
– Hát akkor igyekezz, cimbora, mert megy le a nap! Ki tudja mivé alakul ez a kies hely éjjel! – Bár máskor ezt ugratásnak szántam volna, most nem vagyok éppen tréfás kedvemben.
Míg a mágus erőt gyűjt, hasznossá teszem magam: szedegetem össze az elhullott felszerelési tárgyakat.
„Még jó, hogy a lantom oldalra csúszott, nem zúztam össze, mikor a hátamra estem!”
Kikeresem a zsákomból a fürkészt. Díszes fadobozt készítettek a drága varázstárgynak a metsäri elfek. Dupla tok: nemcsak a tenyérnyi bronz lapot védi, hanem Levander láncát is őrzi. A rúnák azonnal megmutatták az irányt, amerre mennünk kell, de a távolságot biztos, hogy rosszul értelmezem. 9700000 lábnak tűnik, de ez rengeteg! Ennyire hatalmas lenne ez a planéta? Talán a rúna színének is van jelentősége. Még jó, hogy Gervid velem van…
„Mi ez? Hallod?” – figyel fel az óvatosabb énem.
„Igen. Egyre erősebb zúgás!” – forgok körbe, kémlelem a horizontot.
„Ott fenn!” – kapom fel a fejem. Már tisztán hallom, hogy onnan jön a hang.
„Sárkány?”
„Ennek bizony sem a hangja, sem az alakja nem hasonlít sárkányra! De semmi más lényre sem, amit ismerek…”
– Gervid! – súgnám, de már elnyomja a hangom az óriás madár.
Felesleges is szólnom, ezt már képtelenség, hogy a mágus meg ne hallja! De mégse moccan.
„Gyerünk már, Gervid!” – dühöngök magamban.
Az íjam vagy a lantom vegyem kézbe? Nagyon vastagnak tűnik a páncélja. Erősnek, mint a fém. De nem támad. Tüzet sem okád ránk. Csak lebeg felettünk.
„Az meg mi?!”
Fények a horizonton. Öt óriási szempár? Világít, mint a macskák szeme a sötétben. De Ezek óriásiak, és nagyon, de nagyon gyorsan közelednek! Milyen állat fut ennyire sebesen? Az üvöltésük is idegen a fülemnek. Hasonlít a fenti madáréra, de gyengébb. Még nem ment le a nap, egyre jobban látszik az öt lény. Drappok. Rejtőzködő szín itt a sivatagban.
Mi a…! Ezek nem lábokon futnak, hanem kerekeken gurulnak?! Láthatatlan lovak húznák őket? És mégis milyen kerekek ezek? Egyetlen kocsinak sincs ilyen vastag kereke! Nem is látom a küllők közt a tengelyt! Azok meg ablakok? Festett fém és üveg az egész?
Megálltak! Nyílnak az ajtók, ember méretű lények ugrálnak ki belőlük, és hangosan kiabálnak. Nem értem a szavuk, de láttam elég hadsereget életemben, ezek parancsszavak! Az pedig egészen biztosan valami fegyver a kezükben. Fémesen csattogtatják, de nem kard. Úgy szegezik ránk a végét, ahogy én szoktam nyílpuskával célozni. Még jó, hogy a madár páncélja láttán lemondtam az íjról, és a lantom szorongatom. Annak több hasznát veszem ebben a túlerőben.
Nem vagyok benne biztos, hogy emberek. Furcsán nagyok a szemeik, fekete, előreugró! Foltos, drapp ruhát viselnek, és a sisakjuk is ugyanolyan. Fémnek tűnik, de nem olyasmi, mint a lovagoké. Inkább egy nagy félgömb. De igen: mégis emberek! Egyikük felhajtotta szeme elől azt a robosztus pápaszemet, és látom: ember szeme van.
Megkönnyebbülök. Még, ha nem is túl vendégszeretők, de csak szótértünk majd velük valahogy. De legalábbis a lantom ereje hat majd rájuk, ha kell…
– Mi folyik itt?
Gervid úgy érdeklődik, mintha nem látná maga is, hogy egy tucat fegyveres célkeresztjében állunk, és egy sárkánylovasszerűség is lebeg felettünk.
– Örülök, hogy végre velem vagy, kedves barátom. Elégedett vagy a kalandok mennyiségével? – utalok vissza kínomban a saját tréfájára.
– Megkérdezted már tőlük, merre lehet, Triandalas?
– Oh, hogyne! De sajnos, feléjük nem illik vacsora előtt rátérni a lényegre – szűröm a szavakat szinte csukott ajakkal, hátha tudnak szájról olvasni, és velünk ellentétben, ők ismerik a nyelvünket. Végül is emberi nyelv számtalan van, de mi elfek mind egy nyelvet beszélünk. Nekik könnyebb egyet elsajátítani, mint nekünk huszat-harmincat.
– Hé, emberek!
„Ez megőrült!”
Gervid megindult feléjük. Botja a kezében, de még csak nem is tartja támadásra, csak, mint egy vándor, úgy lépeget!
– Állj! – kiáltja el magát a parancsnok.
Nem a szavát értem, hanem a mozdulatát.
– Gervid! – kiáltok utána. – Gondolatolvasás!
Megtorpan, aztán felém fordul, és úgy kezd lépegetni felém, mintha arra számítana, hogy nem tűnik fel, hogy szinte iszkol ijedtében. Hihetetlen! Ilyen is csak neki juthat eszébe! Már nem számít gyereknek, de mégis az.
– Le akarnak lőni bennünket, ha ellenállunk – Suttogja most ő, bár alig hallom a felettünk lebegő lény keltette folyamatos zajtól.
– Gervid, te ismersz ilyen sárkányfajzatot? – intek felfelé a szememmel.
– Sosem láttam hasonlót.
– Állandó az üvöltése. Eddig még egyszer sem vett levegőt!
Gervid csak nézi, fürkészi a repülő lényt. Semmi félelem nincs benne: Mondom én, hogy eszement!
– Érdekes szárnyak. Nem csapkod, hanem pörgeti őket a feje felett, mint a parittyát. – mutatja is a mozdulatot, a botját lóbálja körbe. – Odasüss! Azok ott ilyen emberek, nem? Ott ni! Kikapaszkodott a szélére, és ő is fegyvert fog.
Ösztönösen bebújt mögém. Gyermek!
Na végre, Gervid is kezdi felfogni, hogy ez nem a tudományos felfedezések ideje: a fegyver láttán eszébe jutott, hogy nem kedvelnek itt minket.
– Te érted, mit kiabálnak? – kérdezem, mert kezdenek megélénkülni.
– Egy mukkot sem! – veti oda nekem.
Erősen koncentrál az egyikükre, biztosra veszem, hogy a gondolatait olvassa. De vajon mi a fenét keresgél közben? Miért matat a keze az övére kötött bőr szütyőben? Rájuk akar dobni valamit?
– Úgy tűnik arra kíváncsiak, hogy milyen szándékkal jöttünk.
– No és szerinted a barátság, vagy a kínok dalába csapjak a húrok közé?
– Gondolod, hogy kezesbáránnyá tudnád dalolni őket?
– Akadnak kétségeim… – vallom be. – Mi lenne, ha inkább eltűnnénk innen?
– Láthatatlanság? Órák hosszat bolyonghatnánk ebben a pusztaságban, mire valahol elbújhatunk. Nem hinném, hogy sarkon fordulnak és elkullognak, ha eltűnünk a szemük elől…
– Nagyobb biztonságban érezném magam, ha nemcsak a látványunk tűnne el innét. Mit szólnál egy térkapuhoz, jó messze innen. Már tudom az irányt.
Határozottan kinyújtott karral mutatok hátra, de erre felharsannak a figyelmeztető kiáltások a katonák felől.
Megszeppenve fordulunk újra feléjük. Megadóan feltartva a kezünket.
„Ez az! Ezt tartsd ki nekik! Ideális póz!” – mondja a rutin a fejemben.
„Jó ötlet!” – örülök meg magamnak. Máris intézkedek, és ezután a túloldalról már csak azt látják, amit eléjük vetítek. Közlöm Gerviddel is, hogy már szabadon foroghatunk:
– A katonák mostantól vagy egy órán keresztül csak a két feltartott kezű alakot fogják látni. Az egész horizontot beterítem ezzel a délibábbal. A madárka szeme elé meg illúzió talajt vetítek. Még a térkaput sem veszik majd észre.
– Szóval térkapu, mi? – morfondírozik Gervid. – Addig tudunk menni, ameddig ellátok, ebben a világban nincs máshol zónám. Azt az irányt mutattad, ugye? No nézd, ott egy hegycsúcs, oda teleportálunk – lelkesedik be. – Onnan a magaslatról majd körülnézünk. Keresünk valami várost. Nem katonákkal akarunk barátkozni, biztosan laknak valamerre békés emberek. Hamarosan lemegy a nap, könnyebb lesz várost találni a láthatáron, ha kivilágítják az utcáit. A sötétben legalább a térkaput sem veszik annyira észre, amit a közelébe nyitok.
– Viszont sötétedés után már zárva vannak a városkapuk.
– Mikor okozott ez utoljára gondot neked? – húzza el a száját. – Majd meglátjuk, hogy a cortinai trükködet vetjük be újra, vagy egyszerűen láthatatlanul beosonunk. Kéne egy fogadó, ennivaló, pihenés… Nekem alvásra van szükségem!
Kezem intése egyszerre jelezte, hogy jónak tartom a tervet, és azt, hogy nem is ártana végre belevágni.
Gervid viszont még mindig matat a szütyőben. Végre megtalálta, amit keresett? Mi?! Egy gyűrű? Gondolom nem ékszer, Gervid nem egy piperkőc típus! Sokkal inkább varázstárgy. Biztosan fontos lehet, ha emiatt húzza az időt, elodázza a menekülést!
Belekezd végre a varázsigébe, immár a gyűrűvel az ujján, én meg árgus szemmel figyelem a katonákat. Mozgatom kicsit a vetített figuráinkat, hogy ne legyen feltűnő a mozdulatlanság.
Végre megnyílt. A gyűrű belsejének látványa szinte egybeolvad az itteni környezettel, talán csak annyi a különbség, hogy több még a fény ott fenn a hegytetőn.
Gervid már a túloldalon. Igen fürge! Most, hogy biztonságot remélhettem az átkeléstől, én sem hezitáltam annyit, mint az előbb, amikor az Kárhozottak Földjére kellett követnem az eszement mágust.
Alig értem át, már zárult is a kapu. Gervid megkomolyodott a honvédő háborúban, rutint szerzett.
Most viszont megint rajtam a sor: újabb illúziótalaj kell fölénk. Látszólag nem követtek, de ki tudhatja: Lehetnek akár némán repülő sárkánylovasaik is, nem nyugtathat meg, hogy csend van.
Nem kell fukarkodnom a varázserővel, ez itt egy sivatag és már megy le a nap. Tiszta az égbolt, ma éjjel sem fog esőt kapni ez a keményre száradt föld. Hamarosan új erőt gyűjthetek, magamba szívom a csillagok erejét: Lantom húrjain megcsillan a csillagok fénye, és csodásan zengő hangokká formálódik át. Innen származik a bárdok ereje, ezért is mesterei ők a hangoknak és fényeknek, semmi kétség!
No lám! Az első csillag már ki is gyúlt!
– Nem követtek? – érdeklődik Gervid.
– Nem. Remélem még mindig a feltartott kezeinkkel tárgyalnak. Nézd, csak még ugyanott állnak!
Messze a horizonton alig látszik a sivatag színébe vesző öt fém monstrum. Csak a kocsik fénye és a felettük lebegő sárkánylovas miatt talált rájuk a szemem. Gervid erősen koncentrál. Ah, igen: az ő szeme gyengébb, hisz félelf.
– Ezek emberek, Gervid. Az emberi szem jóval gyengébb a mienknél.
– Ha látnak is minket, eltart egy ideig míg ideérnek. – Már fordult is el, ő megnyugodott. Levetette a hátizsákját, letelepedett mellé és a kacatjaiban turkált. – Ráérünk kidolgozni egy tervet.
– Te nem láttad, milyen gyorsan közeledtek azok a ló nélküli kocsik! Hát még az az égen repülő dörgő hangú szörnyeteg! Arra számítok, hogy azzal fognak üldözni. Egy illúziótalajt azért most is húztam a fejünk fölé, biztos, ami biztos.
Gervid nem is reagált. Belemerült a gondolataiba, rendezgette a felszerelését.
– Épp arra céloztam, nagytiszteletű varázsló, hogy annyira azért mégsem érünk rá!
– Ühüm – ennyi válaszra méltatott.
– Kéne valami ötlet, hogyan tovább! – noszogattam.
– Shevalan, drága barátom, az egyik első lecke, amit Triandalastól tanultam az, hogy az ötlet még nem terv! Akkor lesz terv, ha kidolgozod a részleteket.
– Jellemző Triandalasra – húzom el a szám. – Ki nem állhatja az improvizálást. Ő tervez és végrehajt. Elsődleges, másodlagos és harmadlagos tervet készít, és még vészterveket is csinál. Minden katonájának fújnia kell, kinek mi a dolga, ha így, vagy úgy sül el valami.
– Könnyű egy magányos bárdnak rögtönözni! De egy sereget, még egy kis csapatot sem tudsz a hirtelen ötleteid szerint mozgatni – okoskodik. Csak nem védi a fogadott apját?
– De mi csak ketten vagyunk.
– Azért így sem árt egyeztetni. A végén még keresztbe teszel a zseniális varázslatomnak a kontár mágiáddal…
– Már épp hiányát éreztem a felsőbbrendű megjegyzéseidnek. Aggódtam is, hogy nem vagy jól.
– Nos, most, hogy ezen a téren megnyugodtál, akár koncentrálhatsz is a tervezésre.
– Végül is nem árt, ha Triandalas átgondoltságával használod a képességeidet, nem csak úgy puffogtatva egy-két tűzkitörést, mint amikor megismertelek – szúrok oda még egyet.
Az is mindig jellemző Gervidre, hogy kíméletlenül visszavág, kivéve, amikor leköti egy logikai kihívás. Mint most.
– Na akkor mondom a tervet: Először is vedd elő te is a fürkészt. Nem árt biztosra menni, hogy mindketten ugyanott vannak – mondja Gervid. Tényleg sok ragadt rá a hadvezér elveiből.
Triandalas köpenycsatja és Levander nyaklánca. Ezeknek a tárgyaknak a sorsa összefonódott viselőjükkel, így lehetnek most útjelzők számunkra. Keresik a gazdájukat, haza akarnak találni. Ők tudják merre kell menni, a fürkész pedig számunkra is érthető módon kijelzi a pontos irányt és a távolságot.
Letelepedtem Gervid jobbjára, és az övé mellé tartottam az én fürkészemet.
– Hajszálra egyforma – állapítja meg.
– Bennem fel sem merült, hogy ne volnának együtt. Összetartoznak.
– Ezer és egy oka lehet, hogy kettéváljanak – vonja meg a vállát. – De ez legalább jó hír.
– Te jobban ismered a rúnákat Gervid. Mekkora távolságot jelöl ez? Lábban mér egyáltalán?
– Másban nem tud. Több, mint kilencmillió hétszázezer láb – állapítja meg tárgyilagosan.
– Két hét alatt?! Miféle módon utazhattak ennyit ilyen rövid idő alatt? – tűnődök el ezen.
– Gondolom teleport – Megint elintéz egy vállrándítással. Feltápászkodik, és pásztázza a horizontot a fürkész által mutatott irányba.
– Még beleférhet egy két kapu, de éjszakai szállásra van szükségem. Nekem nem elég dalolásznom a csillagfényben, alvás nélkül kimerül a varázserőm. A botomat is fel kell töltenem…
Már hajolgat mellettem, szedelőzködik. Felállok én is, de így sem látok sokkal messzebbre.
– Nem látok fényeket. Csak kövek, elsárgult apró bokrok, távolabb is pár hegyvonulat… – állapítom meg. De egyszer csak megélénkülök: – Nézd, csak! Az nem egy út?
– Út bizony! – ragad át rá is az izgatottság. – És ott mintha jönne is valami kivilágított kocsi!
Mire pillantok, már a hátára is vetette a zsákját, tettrekészen markolja a botját.
– Elé nyisd a kaput, Gervid! De jóval elé! – adom a jótanácsot, miközben biztatva megmarkolom a bal vállát. – Nagyon messze van az út, így nem láthatod jól, de ez a kocsi is biztosan olyan gyorsan robog, mint a katonáké.
