XXVIII. A harmadik

Ezeket a perceket szeretem a legjobban!

Amikor Triandalas elfáradt, és véget vet a játéknak. Amikor nincs több újrakezdés, csak a meghitt összebújás van.

Levander már hitvese vállán piheg. Talán alszik, talán nem.

Triandalas karja körbe öleli, ujjai a csapzott hajtincseket söpörgetik ki az arcából. Irigylésre méltó a gyengédsége, meg-megpuszilgatja élete párját.

Tudja, hogy Levander hátát, karját simogatom, és hagyja. Azelőtt fogalmam sem volt, hogy a meztelen bőr gyengéd érintése nemcsak izgató, de megnyugtató is lehet. Végtelen a nyugalom, amit ez ad. A kielégülést nem a testemben, hanem a lelkemben érzem.

„Oh, drága Levander, ha tudnád hányszor vettem el az emlékeid! Utoljára aznap hajnalban. A robbantás hajnalán. Az eltűnésed hajnalán. Aznap, amikor Triandalas hátba lőtt. Aznap, amikor a gyermeked szakítottam ki a kezedből! Amikor a medálod a kezemben maradt.

De én ezt nem mondhatom el neked. Triandalas dolga, ha el akarja mondani.”

Megcsókolom a vállát, óvatosan, nehogy felébresszem. Triandalas is alszik már. Én kimegyek még egy percre a fürdőbe. Az ajtóból nézek vissza rátok. „Szép, meghitt látvány vagytok!”

Becsukom az ajtót, és lámpást kapcsolok. Nézem a saját, bűnbánó képem a tükörben. Milyen alak vagyok? Megszámlálhatatlanul sok nővel szeretkeztem életemben. Most nemrég, amikor megérintett a halál szele és lepergett az életem, szembesültem ezzel. Arcok villantak fel, s talán nem is volt teljes a lista. A nevek már rég elvesztek. Szégyen! Ők biztosan emlékeznek rám. Melyik nő ne emlékezne a kristályhangú, megnyerő modorú, elsőrangú szeretőre, Dallamor dan Shevalanra, a hercegi udvar fő bárdjára?

Csak te nem emlékszel rám, Levander! De én terád nagyon is! Már számon sem tudom tartani, hányszor töröltem ki a szeretkezéseink emlékeit! Egyik izgatóbb, volt, mint a másik. Perverzek, vagyunk tudom. Rajtam nincs mit csodálkozni, de Triandalas… A félelemmel vegyes vágyat akarta látni rajtad. Mintha szűz volnál még. És általában be is jött. Bár nem az ő érintésétől remegtél, de így is átélhette, amit akart.

Remegtél, mikor a kebleid feltárta előttem. Remegtél, mikor végigsimított a szemem láttára. Remegtél, mikor két újabb kezet éreztél meg a testeden. Akkor is remegtél, mikor lefogott, hogy végig simíthassam a tested. És remegtél, amikor parancsba adta neked, hogy engem érints.

Általában nem harcoltál, de volt, mikor tiltakoztál. Triandalasnak arra is szüksége volt, hogy engedelmes légy. Emlékeztetett az esküdre, uralni akart.

Nem tudhatom mennyire vágytál a közelségemre, és mennyi volt benne a kötelességteljesítés, de a végén mindig átadtad magad a kéjnek. Úgy tűnt, hogy te is élvezted a jelenlétem, a vágyakozó szemeim, az érintésem, és persze Triandalas felfokozott tüzét, amit a szokatlan félénkséged váltott ki benne. És élvezted a simogatásomat is utána, mert érezhetted benne a gyengéd szeretetet.

A kedvenc pillanatom az volt, ahogy egy reggel figyeltem az ébredésed. Az ő karja volt a párnád, másik karja a takaród. Egy pillanatra meglepődtél, de aztán viszonoztad a mosolyom. A szemedből könnycsepp csordult ki, mikor végigsimítottam orcádon. Boldog voltál és meghatott, szeretetre éhes lelked érezte, hogy ez nem szex volt csupán, hanem szeretkezés.

Te ezt nyerted belőle: szeretetet kaptál és adtál. Igen, kiéreztem, abból, ahogy hozzám bújtál.

És tudod, nekem is az volt az egészben a legjobb, amikor összebújva aludtunk hajnalig.

Az meg a legrosszabb, hogy tudtam, nem fogsz erre emlékezni egy perc múlva.

Mindig úgy vettem el az emlékeid, hogy kezembe fogtam a fejed. A füleid ívét élvezték az ujjaim, a homlokunkat érintettük össze. Ha ezt ébren csináltam veled, mindig megcsókoltam a homlokod, és te csak erre a búcsúnak szánt csókra emlékeztél.

Örvendett a testem, mert Triandalas megengedte, hogy szeresselek téged. És fájt a lelkem, mert játszottam veled, becsapva téged. Néha megijedtem, mert úgy éreztem, szerelmes vagy belém. Máskor meg épp erre vágytam! Triandalas jól tudta, mit kössön ki feltételnek: Az emléktörlés megoldott mindent. Talán csak én sérültem. De ismersz, bármelyik szépasszony képes gyógyítani a sebeim. Miattam ne aggódj, hát!

Nem bírom nézni a tükörképem! Amint eszembe jutott ez az utolsó gondolat, szánalmasan öntelt képet vágtam!

Lehajtom a fejem, és a kezem bámulom. Megnézem inkább, mi csörrent meg amikor a fehér fajanszra támaszkodtam. Hm. Egy üvegtál. Kékes, zöldes kavicsokkal…

„Várjunk csak!” – kapok fel egyet, hogy jobban megnézzem. Olyan, mint Valdamas kavicsa!

„Emlék tároló!” – zárom hirtelen össze a kezem. Szorítom, hogy meg ne szökjön, fehérednek az ujjaim… Az enyém inkább zöld, mint kék. A fehér vonal nem futja körbe teljesen, inkább, mint egy féloldalas mosoly, olyan.

Pont, mint az arcom a tükörben!